A 2000-ben megjelent mélyinterjú első része itt, második része itt, harmadik része itt olvasható.

Staar Gyula: Húsz éve indítottátok útjára az azóta is megjelenő, világszerte ismertté vált angol nyelvű folyóiratot, a Combinatoricát, magyar matematikus szerkesztőkkel, Budapesten. Kíváncsi lennék, hogyan bírjátok a versenyt a jobb kondíciójú nyugati folyóiratokkal. Milyen harcokat kell megvívnotok a lap fenntartásáért?

Lovász László: Hosszú ennek a története, bizonyos részei nem is publikusak. A lényeg: a folyóirat ma a Springer és a Bolyai János Matematikai Társulat közös kiadásában jelentik meg. A Springer a bevétel bizonyos részét átutalja a társulatnak. Más szakfolyóiratok helyzete sem jobb a miénknél, ők sem kapnak sok pénzt a lap előállítására. Igazában a tudományos folyóiratok világszerte válságban vannak. Ez komoly gond, s ahogyan látom, két fő okra vezethető vissza. Nem tudom, mennyire érdekel mindez.

S.Gy.: Természetesen, nagyon!

L.L.: A tudományos folyóiratokbeli publikálásnak az internet nagy konkurenciát teremtett. Nem látni a jövőbe, de megeshet, hogy a hagyományos, papíron nyomott folyóiratok egyszerűen eltűnnek. Több már megszűnt, más területen még nem terjedtek el az elektronikus változatok. Nagy kérdés persze, hogy az elektronikus folyóiratot ki készítse és miként terjesszék. Ma még teljes a káosz. Rontja a papír folyóiratok helyzetét, hogy az utóbbi tíz évben a nagy kiadók nyakra-főre emelték az áraikat. Ez oda vezetett, hogy ma már a Yale Egyetem könyvtára sem tud megrendelni minden alapvető folyóiratot.

S.Gy.: Az elektronikus folyóirat működtetésének ma még számos kérdőjele van.

L.L.: Valóban több kérdés vár tisztázásra. Hogyan lehet reális áron terjeszteni, miként teremthető meg a biztonságos számlázás rendszere? Napjainkban az elektronikus folyóirat vagy ingyen hozzáférhető vagy papírpéldányhoz kötött, s akkor túl drága. Megoldatlan az elektronikus folyóiratban megjelenő cikkek archiválása, eldöntetlen az is, hogy a kutatók előléptetési rendszerében az interneten megjelenő cikkeiket elfogadják-e teljes értékű publikációnak. Ezen kívül a megszokás is nagy úr. Az idősebb generáció idegenkedik a számítógéptől, ragaszkodik ahhoz, hogy a könyvtár csendjében a folyóiratot kézbe vehesse.

S.Gy.: A Tudományos Újságírók II. Világkonferenciáját 1999 nyarán Budapesten tartották. A tudományos lapok főszerkesztői közül Floyd E. Bloom, az amerikai Science főszerkesztője folyóiratuk dinamikus fejlődéséről, magas példányszámáról beszélt. Ellentmond ez a megfigyelt trendnek?

L.L.: A matematika szakfolyóiratai 300– 1000 körüli példányszámban jelennek meg. A Science más jellegű lap, szélesebb körnek szól, szenzációra számot tartó eredményekről tudósít. Azt hiszem, ha egy fizikus igazán kemény technikai részleteket akar publikálni, nem a Science szerkesztőségéhez fordul, hanem mondjuk a Physical Review Letterséhez. Úgy gondolom, a természettudományok egészéről széles körben tájékoztató folyóiratoknak hosszabb távon megvan a szerepük, a létjogosultságuk. A matematika területén ilyen például az American Mathematical Monthly vagy a Mathematical Intelligencer, mely nagy olvasóközönséghez szól.

Az elektronikus kiadás a gyorsaságon kívül számos olyan lehetőséget kínál, ami a hagyományos folyóiratnak nincs meg. Színes illusztrációk sokaságát, animációkat adhatunk a cikkhez. Hivatkozásokkal, kereszthivatkozásokkal segíthetjük a megértést. Így akár enciklopédiányi magyarázattal szolgálhatunk, amit persze nem kell mindenkinek végigolvasnia.

A könyvtárakban, tanszéki szobákban egyre kevesebb hely jut a folyóiratoknak, lassan kiszorítják az embert. Ugyanakkor a kis laptopomon, amit mindig magammal viszek, 10-15 könyvet, félezer cikket – magamét, másokét – , hozzá néhány enciklopédiát helyezhetek el. Bármikor, bármit előhúzhatok, s akár utazás közben is olvasgathatom.

S.Gy.: Ez a szép új, hatékony világ. Akkor mégis, miért ragaszkodsz, miért teszel meg annyi mindent a papírlapért, a Combinatoricáért?

L.L.: Mert része a tevékenységemnek, az életemnek. Jó dolog az elismerés, amit érte kapunk, jó hallani, amikor azt mondják, hogy a terület két-három legjobb folyóirata között van. Egy-egy vezető folyóirat főszerkesztőjének, szerkesztőbizottsági tagjának lenni nagy megtiszteltetés, arra odafigyel, azt számon tartja a szakma. A szerkesztőbizottság, a lektori gárda munkája jelenti az igazi „hozzáadott értéket”, ez független attól, hogy végül papíron vagy elektronikusan jelenik-e meg a cikk.

S.Gy.: Változik a folyóirat-kiadás, de a világ sok másban is megváltozott. A világvándor Erdős Pál már tíz éve alig találta idehaza barátait. Ült a Matematikai Kutatóintézet igazgatói szobájában, a kölcsönvett fotelben, és arról panaszkodott, hogy már szinte mindenki külföldön dolgozik. Megállítható-e matematikusaink kivándorlása? Érdemes-e, kell-e erre törekednünk?

L.L.: Ami engem illet, külföldön tartózkodásomat nem tekintem kivándorlásnak, inkább hosszabb lélegzetű külföldi munkavállalásnak. Pár év múlva szeretnék hazatérni, ezt már elhatároztuk. A tudósok mozognak a világban, a tudományos feladat, az együttműködés vezeti őket egyik országból a másikba. Amikor a világ valamely vezető helyén megüresedik egy állás, nem csak az adott országban néznek körül, ki lehetne a legalkalmasabb jelölt. Ez minden jobb helyen így van.

S.Gy.: Nekem nem az fáj, hogy matematikusaink közül aki csak teheti, a jobb körülményeket választja. Csakhogy ezáltal idehaza szép lassan megszűnnek a sűrűséghelyek. Egyre kisebb esély lesz arra, hogy például a Fazekas Mihály Gyakorlógimnáziumban a tiétekhez hasonló legendás matematika tagozatos osztályok szülessenek, s ott tehetségek nevelkedjenek fel. Nektek azért kiváló gimnáziumi tanárotokon, Rábai Imrén kívül kéznél voltak olyan matematikusok, mint Reiman István, Hajnal András, Erdős Pál, Péter Rózsa, Rényi Alfréd, Turán Pál, Gallai Tibor… teleírhatnám nevekkel ezt a hasábot. Ma matematikusaink élvonalának nagy része nem a mi fiataljaink előmenetelét egyengeti.

L.L.: Valóban, annak idején fantasztikus volt az a közeg, amelyben felnőhettünk. Ma azonban nemcsak a külföld vonzza el a matematikusokat, hanem sok egyéb teher is eltereli figyelmüket a középiskoláktól: szerződéses vállalások, pályázatok sora a fennmaradásért, az egyetemi oktatás átszervezésével, modernizálásával összefüggő tevékenységek. Néhány kivételtől eltekintve a mai fiatalok nem kapnak olyan figyelmet és szakmai kiszolgálást, mint mi. E tekintetben az aggodalmad jogos lehet.

S.Gy.: Végül eljutottunk a mához. A szél, vagyis az e-mail szárnyán gyorsan szállt a híre annak, hogy Bill Gates-hez, a Microsofthoz igazoltál Seattle-be. Igaz ez?

L.L.: Igaz, de Bill Gates-hez személy szerint nem kötődik a lépésem. A Microsoft két éve alapított egy kutatóintézetet, amit erőteljesen fejlesztenek. Az intézetben az elméleti alapkutatásoktól a számítógépes alkalmazásokig széles skálán folynak kutatások. Engem az alapkutató-csoportba hívtak, ahol kiváló emberek között dolgozhatok. Ezért is szegődtem oda.

S.Gy.: Ugye, nem kellett eladnod matematikuslelkedet?

L.L.: Nem, nem, mondom, továbbra is az alapkutatás a fő feladatom.

S.Gy.: Mit várnak el tőled a Microsoftnál?

L.L.: Az a követelmény, hogy nyitottak legyünk az alkalmazási problémák iránt. Azt mondták, az egyetlen, amit elvárnak, hogy ha valaki besétál a szobámba és egy érdekes matematikai problémával áll elő, akkor azt meghallgassam.

S.Gy.: Elégedett, boldog ember vagy? Visszatekintve, gimnazistaként jól választottál életpályát?

L.L.: Meglehet, más szakmában is boldog lehetnék, most ebben mindenesetre az vagyok. Azt hiszem, jól választottam, számomra a matematikusi pálya az igazi. A szakmámmal tehát elégedett vagyok, magammal már nem annyira. Terveimnek csak kis részét tudtam megvalósítani. Akinek tudományos céljai vannak, soha nem lehet elégedett ember. Nem szabad annak lennie.