Néhány vészmadár kutató szerint intelligenciánk végnapjait éljük. A természetes szelekció nem egyengeti tovább agyunk felemelkedésének útját. Immár minden a hardvereken múlik, és a „naturál” versenyzőket hamar lekörözhetik egy új, gépekkel felturbózott, szuperhumán faj egyedei. 

Rosszul működik az emberi intelligencia?

A Harvard Egyetem genetikusa, Gerald Crabtree sokkoló állítása: nem leszünk már intelligensebbek, sőt, egyre butulunk. Ráadásul ez a folyamat már régóta, az antik időktől fogva tart. Egy mai átlagos ember jóval lassúbb felfogású, mint ókori társa. Tetejében még idegesebb és ingerlékenyebb is. A genetikus szerint a visszafejlődés oka az egyre kényelmesebbé vált élet. Ami miatt nincs szükség túl sok intelligenciára ahhoz, hogy valaki megmaradjon, szaporodjon és felnevelje utódait.

Más tekintélyek, mint Geoffrey Miller viszont rendelkeznek egy olyan aduval, amely intelligenciánk fejlődése mellett szólhatna. Miller a természetes szelekció helyett a szexuális szelekciót tartja az agyi evolúció motorjának. Az intelligencia vonzó, különösen a nők szemében, ezért okos őseinknek több lehetőségük nyílt génjeik továbbadására. De mi a helyzet ma? Ismert, hogy az intelligensebbek előnyt élveznek a tanulmányok és a karrier terén, nem mellesleg tovább is élnek. Ám a személyes és a szaporodási siker közti kapcsolat messze nem egyértelmű, főként a nőknél, akik minél iskolázottabbak, annál kevesebb a gyermekeik száma. Az sem körülhatárolt, hogy ezek a kutatók mit értenek intelligencián. Biztosan nem csupán azt, amit az intelligenciatesztek mérnek. 

Lemérni a lemérhetetlent

1997-ben 52 szakértő gyűlt össze, s a következő, ma is érvényesnek tartott meghatározást adta: Az intelligencia igen általános képesség, amelybe beletartozik az érvelésre, a tervezésre, a problémamegoldásra, az elvont következtetésre, a bonyolult gondolatok megértésére és a tapasztalatból való tanulásra való alkalmasság. Felmerülhet, hogy miért választjuk el mindezt a társas és érzelmi intelligenciától, a kreativitástól, a metaforák, átvitt értelem megértésétől és a humortól. Nem mesterkélt-e például, hogy az értelmet és érzelmet külön kezeljük? Hiszen egyre inkább bizonyos: érzelemmentes, „hideg” értelemmel az ember nem boldogul a bonyolult, társas helyzetekben, és rossz, mondhatni katasztrofális döntéseket hoz.

Továbbá, a tanulás idegrendszeri hátterével kapcsolatos újabb felfedezések alapján kimondhatjuk: az erős érzelmek és motivációk olyan agyhullámokat keltenek, amelyek megsokszorozzák információfeldolgozási kapacitásunkat. Az intelligencia fejlesztésének ezért a természetes érdeklődésre, érzelmi bevonódásra, sőt akár a pozitív értelemben vett szenvedélyekre kellene épülnie.

Csépe Valéria akadémikus pszichológus például úgy véli, szinte mindegy, melyik az az első könyv, amely miatt egy gyermek rászánja magát az olvasásra. Lehet az a Harry Potter vagy a Twilight. Mert azután már mást is kezébe vesz majd. Még jobb, ha a rajongás egy-egy mű eredeti nyelven írott változatához is elviszi a fiatalt, még akkor is, ha annak nyelvtana jóval bonyolultabb a tankönyvi szöveg-preparátumokénál.  Az idegen nyelv elsajátításának további adui a zeneszövegek és a közösségi oldalakon megosztott videók. Az ellenállhatatlan kíváncsiságon alapuló tanulás jóval tartósabb bevésődéshez vezet, mint a kényszerű biflázás.

Az agy szinte felesleges zajnak tekinti az érzelmileg közömbös tudnivalókat, és amint lehet, kisöpri azokat magából. Az elme is szelektál, nemcsak a természet. Sokaknál ennek esett áldozatul például az anno kötelező orosz nyelv.

A belső motivációból megszerzett tudásanyag gazdagságát nem feltétlenül tükrözik vissza az intelligencia mérésére használt tesztek eredményei. Azokban főként a logikus, egyirányú gondolkodás és annak gyorsasága számít. Ugyanaz a gond, mint az iskolai feladatok többségével: csak egy jó megoldásuk van, de arra senki nem kérdez rá, hogy ha rosszul válaszoltunk, hogyan okoskodtunk. A tévedések eredeti elképzelésekből is fakadhatnak. Ha valaki megalkotná azt az eszközt, amely képes lemérni, hogyan is gondolkodunk valójában, az bizonyára forradalmasítaná az IQ mérését. 

Jót tesz-e a jólét?

Az első IQ-tesztet Alfred Binet francia gyermekpszichológus alkotta 1910-ben, akinek skáláját módosítva ma is használják. Összehasonlítható adatok a 40-es évek óta állnak rendelkezésünkre. Legalább ezek azt mutatják, hogy valamiben fejlődünk. Vagyis, sajnos, csak fejlődtünk. Merthogy a mérések kezdete óta ma először fordul elő, hogy az IQ emelkedése egyes igen fejlett országokban, főként pedig Skandináviában megtorpant.

James Flynn matematikus, fizikus, filozófus, az Otagói Egyetem professor emeritusa szerint a skandináv országok eredményei azt mutatják, hogy az IQ elért egy csúcsot, sőt enyhe csökkenésbe kezdett. S ha ezt éppen Flynn állítja, annak nem kis súlya van. E tengeri medve külsejű újzélandi az emberi intelligencia kutatásának fő-fő tekintélye, aki a 80-as években elsőként állapította meg:

Az IQ átlagok mindazon fejlett országokban, ahol rendelkezésre álltak összevethető adatok, a 40-es évek óta egyfolytában emelkedtek. Ez a Flynn-effektus. Csakhogy a névadó ma éppen a saját magáról elnevezett jelenséget cáfolja, vagyis annak bevégeztét hirdeti: Az eredmények alapján úgy tűnik, mondja, hogy az átlag IQ elérhet egy felső határt. 

De miként is tettek szert felmenőink generációról generációra növekvő IQ-ra? A gének szintjén nem történhetett ilyen gyors változás pár nemzedék alatt. Az okot így a körülményekben kereshetjük.

Úgymint az írástudatlanság felszámolása, szélesebb körű oktatás? Nem csak ezekről van szó, mert az iskoláskornál kisebb gyerekeknél is egyre magasabb értékeket mértek.

Kutatások szerint az ingergazdag környezetben, változatos programokkal szórakoztatott gyerekek IQ-ja 5 ponttal lesz magasabb azokénál, akik a szokásos életet élik. Meg lehet kockáztatni azt az állítást, hogy a múlt század során a gyerekeket egyre több inger érte volna? Ezzel vitára ingerelnénk a médiaszkeptikusokat, akik joggal kárhoztatják a mai gyerekek zömében passzív, képernyő előtti időtöltéseit, és magasztalják a régieket, akik réteken futkároztak, vagy legalább háborúztak egy darabka városi grundért.

Az viszont tény, hogy sokkal inkább ki voltak téve a fertőző betegségeknek, mint leszármazottaik. És itt olyan adatokat találunk, amelyek egy irányba mutatnak: az IQ és a gyermekkori fertőző betegségek közt rendre fordított az összefüggés.

Ezek szerint lehet, hogy két ember, akiknek az IQ-ja jócskán eltér, hasonló genetikai adottságokkal indult? Igen! Az intelligencia ugyan nagy mértékben örökletes, de az agyi pályák kiépítése a magzat- és gyermekkori fejlődés során elképesztő energiákat igényel. Okosnak lenni a lehető legdrágább dolog, elsősorban energetikailag. Az újszülöttek minden 10 magukhoz vett kalóriából 9-et agyuk építésére és működtetésére fordítanak! A felnőttek már csak 2-3-at, bár ez sem kevés.

Ez azt is jelenti, hogy ha kisgyerekkorban váratlan energiakiadásra kerül sor, az alakuló agy látja kárát. Ilyen energiarabló tényezők a stressz, például bántalmazás, elválasztás az anyától, háború, vagy az alultápláltság. És kiemelten a fertőző betegségek. Mexikóban a maláriával leginkább fertőzött területeken alacsonyabb az átlag IQ. Az Egyesült Államokon belül is vannak eltérések: például Massachusetts-ben és Vermontban magasabb IQ-t mérnek, mint Mississipiben vagy Kaliforniában. Amint viszont valahol sikerül visszaszorítani a betegségeket, az IQ növekedni kezd. 

Akkor hát megdőlt a kényelmében eltompult emberiség víziója, amelyet Crabtree festett elénk? Hiszen élénk elménkre bizonyíték, hogy egyre briliánsabban és könnyedebben oldunk meg IQ-feladatokat. A jólét éppen hogy IQ-barát: megszabadít rettegett vírusoktól, elérhetővé teszi a szuperételeket és szuper szoftvereket, multimédiát, melyekkel játszva tanulhatunk. Crabtree szerint azonban épp ez üt vissza ránk. Őseink közül csupán azok maradtak fenn, akik elég leleményesek, kitartóak, merészek és erősek voltak; ma a fejlett világban a puszta túlélés nem igényel mindennapos harcot: világos, meleg otthonban élhetünk, az ételt jobbára készen kapjuk, víz folyik a csapból, és immár  társaságot is találunk a közösségi oldalakon. Intelligenciánk egy része pedig csak addig tart, amíg be nem következik egy hosszabb áramszünet. 

Elbutító internet?

Az osztrák agykutató, Manfred Spitzer szerint az internetezés bizonyos agyi területeken egyenesen visszafordíthatatlan leépülést okoz. A digitális demencia, azaz elbutulás fogalmával már dél-koreai tudósok is foglalkoztak, rámutatva, hogy a kezdettől gépekhez szokott fiatalok sokkal nehezebben jegyeznek meg dolgokat, képtelenek helyesen írni vagy fejben számolni.

Nicholas Carr, a Harvard Business Review egykori főszerkesztője az internet-függőség sötét oldaláról beszél: Úgy tűnik, a Net erodálja koncentrációs és gondolkodási képességemet. Még ha távol vagyok is gépemtől, elmém továbbra is éhezi a folytonos ingerlést, az információk gyors váltakozását.

Az ember infovora, vagyis információfogyasztó élőlény. Agya valósággal ráveti magát az újdonságokra, melyek hatására belső opiátokat termel. Az információevés olyan tehát, mint egy enyhe ópiumfüggőség. Az interneten kívüli világ, az emberekkel együtt, immár információszegénynek és lassúnak tűnik. De a legtöbben az interneten belül is egyre türelmetlenebbekké válnak: egy-egy weblap tartamát nem olvassák el, csak végigpásztázzák, és átlagban 10 (!) másodpercet töltenek egy oldalon. Még a tudósok is, akik munkájukhoz anyagot gyűjtenek, hajlamosak gyorsan „ugrálni” a dokumentumok között, ritkán olvasva el többet egy-két lapnál.

Az információfogyasztás nem jelenti egyben az információ feldolgozását és megjegyzését is: utóbbiak mind inkább elmaradnak. A Columbia Egyetem (New York) kutatói szerint az internethez szokott elmékből minden kihullik, leszámítva az elérési útvonalat: így afféle tranzitív memórianyom jön létre.

További adatok bizonyítják, hogy az emailek, frissítések, sőt az oldalakon található linkek révén is kevesebbet fogunk föl az olvasottakból. És, szemben a várakozásokkal, azok, akik gyakran foglalkoznak egyszerre több feladattal, nem igazán hatékonyak, és nincsenek topon figyelmük kontrollálása terén sem. A római filozófus, Seneca 2000 évvel ezelőtt írta: Mindenütt lenni annyi, mint sehol sem lenni.

Gondolataink és emlékeink gazdagsága attól függ, mennyire vagyunk képesek fókuszálni elméket és fenntartani koncentrációnkat. Egy új információt csak akkor tudunk értelmesen összekapcsolni az emlékezetünkben már jól megalapozott tudással, ha kiemelt figyelmet szentelünk neki, vallja Eric Kandel Nobel-díjas agykutató.

A „tranzitív memória” és az egyre felszínesebbé váló tudás lenne a magyarázat arra, hogy az IQ emelkedése kezd megtorpanni? Ezt mégsem hiszik a kutatók. Hiszen akkor nemcsak a skandinávoknál, hanem minden, internettel jól behálózott térségben meg kellene állnia az IQ fejlődésének, de ez mégsincs így. 

Agyunk elérte teljes kapacitását?

A valóság inkább az lehet, hogy a legfejlettebb világban, talán először, megvalósultak az agyi fejlődés számára csaknem ideális körülmények. A jól táplált és gondozott skandináv agyak immár a maximumot hozzák. Nincs hová tovább fejlődniük.

Ezt támasztja alá, hogy azoknak viszont, akiknek a körülményei jelenleg is javulnak, IQ-ja továbbra is növekszik. Amennyiben a tendencia általános, a feltörekvő nemzetek előbb-utóbb utolérik az ipari országokat, a kisebbségiek a többségieket, a nők a férfiakat. Utóbbi Flynn új könyve alapján már meg is történt.

Hogy lesznek-e valaha a mai IQ-bajnokoknál is élesebb eszű emberek, abban a tudósok közt semmiféle egyezés nem tapintható ki. Hámori József akadémikus agykutató szerint genetikai vizsgálatok alapján kiderült: az erős szelekció, amely a mennyiségileg és minőségileg „jobb” agyakat válogatja ki, lényegében még ma is folytatódik. Más kutatók kétlik, hogy a szelekció hatna a mai emberre, de a következményekben ismét csak nem értenek egyet: Crabtree szerint szelekció híján egyre több káros mutáció halmozódik fel, így lényegében elkorcsosulunk. A szintén genetikus Steve Jones viszont úgy vélekedik, hogy az emberiség most már ott marad, ahol van. Az evolúció az emberre nézve megállt. 

IQ-plasztika

Csaknem a legutóbbi évekig egyéni intelligenciánkról is úgy tűnt: azt magunkkal hoztuk, és egész életünk során változhatatlan marad, hacsak nem nyirbálja meg valamilyen agyi betegség.

Újabban viszont kiderült: az IQ nagymértékű emelkedést vagy csökkenést mutathat, főként a serdülőkorban. Továbbá szándékosan is gyúrhatunk agyra. Koffein, ritalin, elmefejlesztő gyakorlatok a számítógép képernyőjén: ezek mind igazolt eszközök. Csakhogy hatásuk hamar eloszlik.

Ha ilyen epizódszerűen fokozható az agy teljesítménye, mi a magyarázata annak, hogy az evolúció agyunk kapacitását nem állította be legalább eggyel magasabb fokozatra? Hiszen csak annyi kellene, hogy az idegi jelátvitelben részt vevő bizonyos molekulákból több legyen, vagy hogy egyes neuronhálózatok másképp legyenek szervezve: máris gyorsabbá és pontosabbá válna az információfeldolgozás. Ám az agy evolúciója több korlátozó tényező mellett zajlott: ilyenek a fej térfogata, az idegsejtek és hálózataik óriási energiaigénye. Ezek pedig többé-kevésbé meghatározzák, mennyire lehetünk intelligensek.

Bár Einstein agya nem volt nagyobb egy átlagos emberénél, statisztikailag azért kimutatható egy összefüggés: az agyméret 6-7 százalékban határozza meg az értelmi képességeket.

Lényeges továbbá az elülső homloklebeny aktivitása, amely további 5 százalékot jelent. Ezt a közvetlenül a homlok mögött elhelyezkedő területet nevezte a híres francia agykutató, Jean-Pierre Changeux a civilizáció szervének, minthogy számos más agyterülettől kap információkat, és karmesterként irányítja ezek működését. Hogy ezt a lehető leghatékonyabban tegye, ahhoz a távoli agyterületek és a homloklebeny közt gyors és pontos jelátvitelre van szükség. 

Martijn van der Heuvel eredményei azt mutatják, minél magasabb valakinek az IQ-ja, annál rövidebbek az idegi útvonalak az 5 különböző agyterületet összekötő, ún. default hálózatban, amely akkor aktív, amikor semmi különöset nem teszünk. Annak alapján, hogy mennyire gyorsan és hatékonyan hangolja össze az agy a különböző régiókban kezelt információkat, 10 százalékban lehet következtetni az intelligenciára. 

Az idegsejthálózatok ugyanakkor nagy mértékű plaszticitást mutatnak. Gyakorlással a jelátvitel fokozható, és új idegpályák is létesíthetők. Akár egy naponta rövid ideig végzett egyszerű feladattal javíthatjuk intelligenciánkat!

Az „n lépés vissza” feladatban kép- és/vagy hangjelek sorozatát látjuk. Akkor kell jeleznünk, ha az éppen mutatott jel megegyezik az eggyel korábbival. Ha ez sikerül, a következő fázisban akkor kell szólni, ha a kettővel korábbi jel ismétlődik, majd ha a hárommal, néggyel stb. korábbi jel. Egyre többet kell tehát gondolatban visszalépnünk. Azoknál, akik kipróbálták, 20 napon át napi 20 percen át végzett gyakorlás fokozta az új információk felfogását és alkalmazását, azaz a folyékony intelligenciát.

Az IQ-fejlesztés királyi útjának ma még az agytorna tűnik. De ha ehhez nem érzünk kedvet, talán meghozza majd egy másik módszer: az agy elektromos vagy mágneses ingerlése (TMS). Például ha idegenkedünk a matektól, a jobb oldali fali lebenyre kapott ingerléstől az is lehet, hogy hirtelen számolhatnékunk támad, ugyanis itt található a számérzék központja. A stimuláció még azokon is segíthet, akik számvakságban (diszkalkulia) szenvednek.

Immár az agykontroll sem annyit jelent csak, hogy képzeletünkkel jobbá tesszük világunkat – bár a saját szervezetünkre így is lehet hatást gyakorolni. A neurofeedback terjedésével viszont az agyhullámainkat úgy tudjuk irányítani, hogy az akár IQ-tesztünkben is tükröződjön. Sokan például alapvetően intelligensek, de képtelenek hosszú ideig megülni, egy feladatra koncentrálni, gyorsan elveszítik érdeklődésüket. Őket nevezik figyelemhiányosaknak (ADD), ami viszont gyakran a túl sok lassú agyhullámmal függ össze. Sokan közülük hiperaktívak is (ADHD). A neurofeedback úgy működik, hogy az EEG-re kapcsolt nebuló egy izgalmas filmet néz. Ha túl sok lassú hullámot produkál, az általa látott film elhomályosul vagy visszafelé forog. Ha gyorsít az agyhullámain, az a jutalma, hogy láthatja a folytatást. Egypár alkalom után az „agykontroll” valóra válik. 

Agyprotkók

Bárhogy is javítsuk fel intelligenciánkat, szembe kell néznünk a valaha ismert legnagyobb információgyűjteménnyel, mely olyan magas könyvkupacnak felel meg, hogy az aljától a tetejéig fénysebességgel is majdnem három napig kellene utaznunk. Arra vagyunk ítélve, hogy ki se látsszunk az információból? Szerencsére azok a technikák, amelyek képességeinket túlterhelik, ki is pótolhatják őket.

Agyunk természettől szelektálja az információt úgy, hogy ami nem fontos vagy érdekes, azt el sem engedi jutni a tudatunkig. Ugyanezt tanítjuk az internetes keresőknek is. Igaz, hogy nyakon öntenek minket milliónyi információval, de egyre hatékonyabbak azok előszelektálásában. Óriás adatbázisok automatikus elemzésének algoritmusai, egyre gyorsabb és válogatósabb visszakereső motorok: megannyi protézisek, amelyek felfogják és megszűrik számunkra az információáradatot, kiváltva szerény agyi kapacitásunkat. Az intelligencia sorsa: megtalálni a legjobb eszközt.

A kérdés azonban továbbra is fennáll: létezik-e az emberi intelligenciának felső határa? S ha igen, és el is érjük, hogy fogunk boldogulni az egyre komplexebb világban? E kérdésekben dönteni igen bonyolult feladat. Kvázi intelligenciánk utolsó kihívása.

Jakabffy Éva