IPM 2013. november

Mindenkiben élt egyszer egy ideálisan szerető lény képzete, amely lassan tovatűnt, átadva a helyét a valós embereknek, akik szeretnek, ugyanakkor elvárásokat is támasztanak, viszonzást várnak, és nem mindig elérhetőek. Sokan egészen jól együtt tudnak élni az emberi érzelmek e változásaival, úgy érzik, attól ők még ugyanazok maradnak. Másokban nem halványul a szeretet-őskép, feltétlenségre vágynak, s mindahányszor ez nem teljesül, keservesen csalódnak.

Érzelmeik felfokozottak, ugyanakkor üresek. Hiperérzékenyek, mégis fájdalmat okoznak maguknak. Haraggal szeretnek, ha nem egyenesen gyűlölettel. Előfordulhat, hogy lehengerlőek, miközben a tekinteteket is kerülik szégyenükben.

A belső állapotok a legtöbb ember számára napjaik nagy részében nem okoznak túl sok fennakadást. Így nem is foglalkoznak velük túl sokat. A figyelmet magához köti a külvilág: a tennivalók, a mondanivalók, az írnivalók, a néznivalók. Az érzelmek mindeközben a második szólamot alkotják, jelen vannak, de leginkább aláfestésként.

Néhány embernél viszont mintha felcserélődnének a szólamok: az érzelmek viszik a prímet, s ahogy felerősödnek, úgy halkítják le a többit. Náluk alig fordul elő, hogy több napon át nyugisan, kibillenés nélkül teszik a dolgukat, követik terveiket. Belső világukat általában az a másik lény tölti be, akitől az ideális szeretetet sóvárogják. A barátságban is előfordul, hogy éppolyan kizárólagosságra vágynak, mint a szerelemben. Egy hölgy páciens meséli: nem tudta elviselni, hogy barátnőjével együtt mások társaságába is járjanak, főleg nála jobban kinéző lányok közé. Ekkor saját vérével írta a levelet a barátnőnek, amelyet még ma is őriz: Ne tedd ezt velem!

De ne gondoljuk, hogy az ellentmondások embere kizárólag tapadós, féltékeny és gyámoltalan tud lenni. Rengeteg energiát fordít arra, hogy saját független énjét felépítse és másoknak megmutassa. Cinizmussal, becsmérléssel, drámai szakítási jelenettel. Egy ideig élteti az illúzió, hogy megszabadult, és a másik biztosan gyötrődik miatta. De hamar rátör a kétség: hátha mégsem. Ekkor rettenetes üresség uralkodik el lelkén. Ez olyan kilátástalan állapot, amelyből azonnal ki kell kerülnie valahogyan. Üzenni az eldobott társnak, hogy nem tud nélküle élni. Az még talán megbocsát egyszer-kétszer-néhányszor. Aztán vége, csend. Amikor már nincs feloldozás, a mély kétségbeesésből még sürgetőbben menekülni kell: bármi áron. Ha lassan megöl az alkohol, a gyógyszerek, a drogok, akkor úgy. Ha gyorsan öl a méreg, a fegyver vagy a kötél, akkor amúgy.

Mégse gondoljuk azt sem, hogy ő pusztán egy emberi fekete lyuk, aki minden feléje irányuló jó szándékot elnyel, aztán továbbra is csak üres marad. Hiszen általában nincs híján kreatív energiáknak, intelligenciának, sőt minden híresztelés ellenére az életörömnek sem. Egy páciens írja: soha többé nem olvas a borderline-ról szakkönyveket, mert azok olyan súlyos állapotnak festik le e személyiségzavart, hogy csodálkozik: voltak boldog pillanatai is az életben. A diagnosztizált borderline-ok partnerei és expartnerei is megerősítik: olykor különlegesen extatikus időket éltek át együtt. Ennek titka talán, hogy az érzelmek, melyek kívülről annyira változékonynak tűnnek, belülről időtlenek. Amikor a borderline örül, akkor mintha csak öröm létezne, a múlt örömei éppúgy jelenvalók, mint a jövőbe vetített boldogság. Ugyanez a helyzet a haraggal és a szomorúsággal is. Így persze érthető, miért éli meg mindezt oly végletesen és véglegesen – miközben sokszor egyik érzés sem tart tovább néhány óránál.

Amennyiben az időélményt az érzelmek határozzák meg, időben közelebbinek tűnik egy emocionálisan hasonló esemény, mint ami két órával ezelőtt történt, de egészen más hangulatban. Az ilyen állapotok sorát nehéz jövőbeli terveknek alárendelve strukturálni. A borderline személyiség, saját viharos érzelmeinek hullámlovasa aligha tudja megmondani, mi várható holnap, s lesz-e holnapután, de néha a tegnapok is elhomályosulnak. Ami éppen most zajlik, az viszont sokkal elsöprőbb hatást vált ki, mint másoknál. Az emberi gesztusokat a szeretet-dimenzió mentén értékeli, de a bökkenő az, hogy alig lehet kitalálni: minek a révén bízna valakinek a szeretetében. Bár az megjósolható, hogy előbb-utóbb kiborul, az már nem, hogy mitől. Ami számára casus belli, azt a helyében mások nemigen vennék zokon. Például egy borderline bloggerina még messze nem vészesen közelgő születésnapjára azt mondja a partnere, hogy egyelőre nem tudja, mi lesz a program, majd meggondolják. Ebből a hölgy arra következtet, hogy a párja egyáltalán nem akarja őt megünnepelni. Ez sötét lelkiállapotba taszítja. A születésnap aztán csodálatosan sikerül. A blog írója pontosan tudja, mi zajlik benne, és hogy sokszor saját gondolatai fokozzák végletekig a kétségbeesését. A hozzá hasonló emberek többsége éppúgy rálát önnön működési módjára, mint ő, s talán ez az, ami miatt a borderline személyiségzavar leküzdhető. Már ha egyáltalán tényleg zavar. És tényleg a személyiségé.

Zavarban a zavar

Kevés zavaróbb kategória létezik ugyanis, mint a személyiségzavar. A személyiség túl megfoghatatlan fogalom ahhoz, hogy zavaráról beszélhessünk. S egyáltalán, milyen a zavartalan személyiség? A zavarról a zavarodottság juthat eszünkbe: ez már egy neurológiai állapot, ködös tudattal, kusza gondolkodással, a valósággal való kapcsolat meglazulásával. Vajon ki találta ki e kétséges rekeszt, amelybe mindenki begyömöszölhető, aki ugyan mentálisan nem beteg, de akivel valami mégsem stimmel?

Ami a borderline-t illeti, ezt a fogalmat Adolf Stern New York-i pszichoanalitikus alkotta 1938-ban. Arra a határra utal, amely a neurózisok és a pszichózisok között található. Vagyis különböző súlyosságú pszichiátriai betegségek között – miközben ő maga nem betegség. Már ez is ellentmondás. A kifejezés ráadásul téves elméleten alapul: a borderline-ok nem állnak a pszichózis határán, nem szakadnak el a valóságtól.

Az elnevezés nyomában támadt félreértések és megbélyegzés csapódott le például a Végzetes vonzerő című, 1987-es filmben, amelyben Glenn Close játszotta az elvakult, mindenre elszánt szeretőt a Michael Douglas által alakított ügyvéd mellett. Ezt a filmet a pszichiáterek a borderline személyiségzavar illusztrációjaként használták.

A borderline ma is sötét kategória: könnyen társul iskolai lövöldözések elkövetőihez és más erőszaktevőkhöz. Egy híradásban a Sandy Hook-beli lövöldözőt is borderline-nak címkézték, noha őt senki nem diagnosztizálta. A hír megköltői a levegőből vették a magyarázatot: a zavart állapotban rettenetes tetteket elkövető, félelmetes alak mi más lehetne, mint határeseti személyiség.

A közhiedelem azonban torzít: az Antistigma egyesület szerint a pszichiátriai kliensek gyakrabban áldozatai, mint elkövetői az erőszakos bűncselekményeknek, és arányban nincs köztük több bűnelkövető, mint a többi ember között. Ez alól csak az antiszociális egyének kivételek.

A másik kérdés, hogy valóban személyiségzavart takar-e a borderline tünetegyüttes? Vagyis mélyen a személyiségfejlődésben gyökerező és tartósan fennmaradó mintázatot? Több kutató kételkedik ebben, s okkal: számos borderline jegyeket mutató fiatal két évvel később mintha egyszerűen kinőtte volna az egészet. Vagyis csupán kamaszkori érzelmi viharokról lehetett szó. Mások hosszabb ideig borderline-ok, mondjuk 30-40 éves korukig, de aztán tüneteik elparázslanak. Megint mások a terápia révén jutnak túl nehézségeiken, melyek főként az érzelmeik kontrollálásával kapcsolatosak.

Épp ezért Marsha M. Linehan (Washingtoni Egyetem), a téma egyik fő szakértő terapeutája a politikailag jóval korrektebb érzelemszabályozási zavar megnevezést javasolja a borderline helyett.

Coming out

A kutatónő munkássága és személyisége is óriási áttörést hozott a témát illetően. Ő alkotta meg azt a terápiás módszert, amelyet független kutatók is hatékonynak találtak: a Dialektikus Viselkedésterápiát. Ez a kognitív viselkedésterápia továbbfejlesztett változata, kifejezetten borderline-ok számára.

A legnagyobb meglepetést az okozta, amikor a sikeres terapeuta és magával ragadóan szellemes előadó Linehan 68 éves korában felfedte titkát: serdülőkorában kétszer is megjárta a pszichiátriát önkárosító és öngyilkos próbálkozásai miatt. Súlyos borderline szindrómát állapítottak meg nála, sőt az osztály egyik legzavartabb pácienseként tartották számon!

Linehan nemcsak saját csendjét törte meg, hanem az egész társadalomra jellemző elhallgatási tendencia ellenében is megtette az első lépést. Borderline diagnózist kapni, valaha egyenlő volt a pszichiátriai halálos ítélettel. Mára a zavart gyógyíthatónak tartják, de felmérések szerint a szakemberek sokszor igen negatívan viszonyulnak a borderline-okhoz. Vagy akiket annak mondanak. George Valliant pszichiáter (Harvard Egyetem) szerint nem ritkán az olyan betegek kapják a borderline címkét, akik különleges nehézséget okoznak a terapeutának.

Egy férfi páciens például elmondta terapeutanőjének, hogy álmában csatateret és ágyút látott. Adott volt a freudi álomértelmezés: elfojtott homoszexuális vágy. A páciens ironikusan megjegyezte: ha lennének ilyen ingerenciáim, nem haboznék és kiélném. De nekem nincs szükségem arra, hogy egy ágyú szimbolizáljon nekem egy bizonyos férfit. Sokkal valószínűbb, hogy az álmom a halálfélelmet jeleníti meg. Nálam zátonyra futott az ilyesféle pszichoterápia. Azt mondta a terapeutanő: úgy érzi magát velem, mintha élete legnehezebb kollokviumán venne részt.

Minden elismerése, sőt megalázkodása ellenére a terapeuta kiosztotta páciensének azt, ami ilyenkor dukál: a borderline diagnózist. Mintha csak egy tanár, aki tanítványától értesülne az isteni részecske felfedezéséről, mentegetőzései közepette azért csak beírná az elégtelent. Egyszóval, mondja Valliant, a borderline sokszor a terapeuta frusztrációját tükrözi.

A borderline a pszichoterápiás rendelőkön kívül is fekete bárány. Nem véletlen, hogy aligha akad celeb, aki azzal állna elő, hogy ő épp ebben a személyiségzavarban szenved. A borderline ugyan jóval gyakoribb, mint a mániás depresszió, mégis az utóbbiról hallunk inkább. Újabban Demi Lovato, Catherine Zeta-Jones és Carrie Fisher vallották meg, hogy mániás depresszióval küzdenek.

A borderline nehezebben vállalható. Megnyilvánulásait sokkal inkább tulajdonítják jellemhibának, mint betegségnek; s még ha a páciens elviselhetetlen állapotából menekülve öngyilkosságot kísérel meg, akkor is körüllengi a gyanú: csak fel akarja hívni a figyelmet, érzelmileg zsarol és manipulál. Főként ez utóbbi, a manipuláció vádja teszi a borderline-t rossz hírűvé: mintha hidegen kitervelné, hogy öngyilkosságot mímel, s ezzel próbálná elérni, hogy ne hagyják el. Tehát mintha színjáték lenne az egész. Bár a kívülálló nem bújhat a bőrükbe, hogy meggyőződjön szenvedéseik valódiságáról, minden jel arra mutat: azért próbálják meg eldobni az életüket, hogy megszabaduljanak egy elviselhetetlen állapottól, amely úgy tűnik, mintha máshogy nem érhetne véget.

Legstabilabb tulajdonság a labilitás

Marsha Linehan szerint ezek az emberek olyanok, mintha harmadfokú égést szenvedtek volna el lelki értelemben: mintha megnyúzott bőrrel járnának, s nem lenne, ami megvédené őket a mindennapi élettel együtt járó kritikáktól, mellőzésektől, provokációktól. Éppen ők, akik oly sokszor mutatkoznak dühöngő fúriák, mindig a kitörés határán álló emberi vulkánok képében, s akiknél egy apró sérelem is megér egy gyűlöletrohamot, ők lennének ilyen mimózák? A doktornőnek már csak hihetünk. De ha úgy vélnénk, ő is manipulál minket, akár csak a többi magafajta, nézzünk kicsit a viharos viselkedések meg a koponyacsontok mögé.

Az emocionális cunamik, úgy tűnik, mélyen a halánték mögött, az agy mélyének mindkét oldalán található idegmagvakban keletkeznek. Ezek neve amygdala, vagyis mandulamag. Alapvető állomásai az agy érzelmi-indulati áramköreinek, s az emberekre adott mély, ösztönös reakciókért felelnek.

A bal oldali amygdala fokozottan aktív olyan hiperérzékeny személyeknél, mint a depressziósok, szociális szorongásban szenvedők és a borderline-ok. Utóbbiaknál kísérletek szerint az érzelmi töltéssel bíró képek, legyenek azok pozitívak vagy negatívak, egyaránt intenzívebb amygdala-aktivitást váltanak ki, mint a kontrollszemélyeknél. Különösen igaz ez arcokra.

A borderline-ok másoknál jobban olvassák az emberi arcokon tükröződő érzelmeket, mivel ezek kiemelten fontosak számukra. Csakhogy ott is érzelmet látnak, ahol nincs. Közömbös arcot vágó emberek, akiket mások is érzelemmentesnek értékelnek, a borderline-ok fejében átalakulnak: leginkább haragot vélnek felfedezni rajtuk. Olyanok, mint akik igen jól látják a színek minden árnyalatát, de ahol a valóság szürke, ott is vöröset látnak. Pókerarcok, vigyázat! A semleges kifejezés némelyek számára mélyen sértőnek tűnhet. Mint ahogy az is, aki kicsit kimért karakter. Magának való – gondolják az emberek, és békén hagyják. Mi baja velem? – gondolja rögtön a borderline, és máris el vannak rontva a rákövetkező percei. Hát még ha egy szeretett személy vág semmilyen arcot, amely esetleg egész este egy képernyő kékes fényében lebeg a borderline szemei előtt. Abból aztán lehet a zokogási rohamoktól a kirohanásokig minden. A Nap olykor süt, olykor felhőkbe burkolózik, vagy köd tompítja el, aztán meg lenyugszik, hogy újra felkeljen. A meteoropaták nem tűrik az időjárás változásait. A borderline-ok számára az éltető Nap a másik ember szeretete. Ha ezt felhőként takarja el a szomorúság, vagy ködként a fáradság, akkor úgy élik meg, a Nap örökre eltűnt, a szeretet meghalt, és ők is mindjárt belehalnak.

Nem akarnak megváltozni, mert szeretnek szenvedni – osztják az észt a laikusok fórumokon vagy cikkek kapcsán. A borderline-ok sem hallgatnak, sőt, sértődnek és sértenek, a vita nemigen kerül nyugvópontra. De ők maguk vajon vágynak-e megnyugvásra? Az érzelmileg stabil, pláne kötélidegzetű, számukra ufónak tűnő egyének élete a szemükben nem túl izgalmas. Egy kommentelő a borderline-ok gyógyulásával kapcsolatos szakmai beszámolóból hiányolja, hogy az megfeledkezik a gyógyulással járó elszegényedésről. A borderline számára az érzelmi viharok alternatívája az üresség, s annál nincs rosszabb. Megszabadulni a kétségbeesés, a gyűlölet és a fájdalmas szeretet fogságából annyi, mint belehullani a semmi karjaiba. Nem igazán értik, hogy akiknek az érzelmei olyan visszafogottnak tűnnek, azokat mi is tölti ki igazán, mitől olyan elégedettek. Mi a titkuk?

A kiegyensúlyozott emberek büszkék önuralmukra, és a munkájukban, kapcsolataikban jelen lévő állandóságot jellemüknek tulajdonítják. Úgy vélik, akiknek az élete kész káosz, azok éppígy maguknak köszönhetik ezt. Csakhogy a szabad akarat terén nem vagyunk egyenlők. Az érzelmileg stabil emberek agyának szerkezete és kémiája innen is, onnan is elősegíti, hogy fenntartsák a kontrollt.

Szemben a borderline-okkal, akiknek amygdala-aktivitása már egy homlokráncolásra is az egekbe szökik, a stabil egyének még egy régóta várt üzlet meghiúsulásakor, vagy egy csoport előtti durva, lejárató támadás közepette is csodálatra méltó összeszedettséggel reagálnak. Olyan meggyőzőek, hogy néha még reménytelennek tűnő helyzeteket is át tudnak fordítani. Köszönhetik ezt homloklebenyük két területének, az orbitofrontális és a cinguláris kéregnek, amelyek az amygdala felé küldenek csillapító üzeneteket, és amelyek az ő fejükben igen aktívak. De nekik dolgozik a GABA nevű gátló kémiai hírvivő is, melynek receptorai esetükben bőségesen fordulnak elő az amygdalában. Ettől olyanok, mintha mindig nyugtató hatása alatt lennének.

A borderline viszont lényegében érzelmi labilitás, nyakon öntve jó adag haraggal és ellenségességgel, amely a lehető legönsorsrontóbb módon működik: épp azt rombolva le, amire a legjobban vágyott, a szeretet állandóságát. Hogy őt nem lehet szeretni, az nem igaz: lehet, túlzottan is – csak éppen nem mindig. Hogyan alakul ki a romboló kör, sokszor súlyos korai traumák nyomában, és hogyan fordítható vissza, erről szól a folytatás (itt olvasható).

© Jakabffy Éva

A blog tartalma szerzői jogi védelem alatt áll, vagyis NEM MÁSOLHATÓ