Természet Világa, 2000.

A vele készített első nagyobb interjúm húsz éve jelent meg a Természet Világában. A hetvenes évek végén a szegedi József Attila Tudományegyetem tanszékvezető egyetemi tanára volt, és a legfiatalabb akadémikusunk. Lovász Lászlót a Magyar Tudományos Akadémia 31 évesen választotta tagjai sorába. Akkor már látszott, magas ívű pályára vezérli nem mindennapi tehetsége, szakmán túli emberi kvalitása. Csak el ne térítsék szirénhangok, ne hibázzon, aggódtak érte a közép-európai tapasztalatokon edződött barátok. Lovász László nem hibázott. Az értékeket, amiket útravalóul kapott, megsokszorozta. Csendes szorgalmával, veleszületett zsenialitással. A matematikus közösség pedig díjakkal, elismerő felkérésekkel és megbízásokkal ismerte el eredményességét. 1999-ben megkapta a matematikusok Nobel-díjának tartott Wolf-díjat.

Staar Gyula: A Wolf-díj hivatalosan is a matematika halhatatlanjai közé sorolt. Olyanok mellé, mint Andrej Kolmogorov, André Weil, vagy a magyarok közül Erdős Pál és Lax Péter.

Lovász László: Meglepetésként ért a díj. Nagyon nehéz a különböző területeken dolgozó emberek tevékenységét, eredményeit összemérni. Én ráadásul kutatásaimban sokfelé elkalandoztam: számításelmélet, operációkutatás...

S.Gy.: Mi a Magyar Távirati Iroda híradásából értesülhettünk erről. Abban pedig úgy szerepeltél, mint a Yale Egyetem magyar származású amerikai matematikusa. Ez bosszantó volt. Miként az is, hogy erről a sikerről a média, tisztelet a kivételnek, nem tudósított az értékét megillető helyen és terjedelemben. Bezzeg a világ élvonalába a legnagyobb jóindulattal sem sorolható labdarúgóink és kosarasunk minden külhoni megmozdulását pontosan nyomon követhetjük. Ezeknek van hírértékük, annak nem, hogy például Lovász László a világ valamelyik vezető egyetemén tartott előadást az algoritmuselméletben elért legújabb sikereiről. Másutt is ilyen az értékrend?

L.L.: Ilyen. Sok esetben még rosszabb is a miénknél. Magyarországon nagy visszhangot keltett a díjam. Nagyon sokan tudtak róla, nem csak a szűkebb szakma. Sokan érdeklődtek, több helyre meghívtak... Amerikában lényegesen kisebb visszhangja volt. A Wolf-díjról csak röviden írt a napi sajtó. New Havenben, ahol tanítottam, a helyi újságot nem nagyon érdekelte a hír.

S.Gy.: A Wolf-díjat a kitüntetettnek, úgy tudom, Izrael elnöke adja át a knesszetben. Kérlek, mesélj arról, milyen külsőségek mellett zajlott a díj átadása.

L.L.: Nagyon szép és ünnepélyes volt. Családommal együtt egy hétig vendégül láttak. A hét közepén adták át a Wolf-díjat. Sok meghívott jelenlétében az államelnök, a knesszet elnöke és az oktatási miniszter tartott beszédet.

S.Gy.: Ilyenkor szólniuk kell a kitüntetetteknek is?

L.L.: Igen, ez a szokás. A hagyományhoz tartozik, hogy matematikából két díjat adnak ki. Szerteágazó, széles horizontú tudomány a miénk, ezért a díjkiosztók arra törekednek, hogy a díjazottak kutatási területei minél jobban lefedjék a matematikát. A másik kitüntetettel, Elias Stein professzorral abban egyeztünk meg, hogy a knesszetben mindkettőnk nevében ő mond köszönetet, az utána következő vacsorán pedig én.

S.Gy.: Volt a pohárköszöntődben cseppnyi matematika?

L.L.: Inkább csak vicces formában...

S.Gy.: Szabad megtudnunk, mit mondtál?

Knesszet (Izrael egykamarás parlamentje)

L.L.: Arra a kérdésre, megváltoztatja-e életünket ez a díj, azt válaszoltam, remélem, nem, bízom abban, hogy nekünk továbbra is a matematika ad munkát és örömet. A mi életünk már ezzel van átitatva. Az a hét például, amelyet Jeruzsálemben töltöttünk, egy újabb matematikai kérdés megfogalmazásához vezetett: miként lehet egy város utcáit úgy egyirányúvá tenni, hogy a lehető leghosszabb ideig tartson egyik pontjából a másikba eljutni?

S.Gy.: A Wolf-díjat általában az életmű elismeréseként adják. Ehhez azért még fiatal vagy. Munkásságod korántsem tekinthető lezártnak. Mit gondolsz, mivel érdemelted ki 51 évesen ezt a díjat?

L.L.: Szerencsém volt, hogy olyan területen kezdtem dolgozni, ami robbanásszerűen fejlődött az elmúlt húsz évben. Ez az algoritmuselmélet, a diszkrét matematika számítástechnikai alkalmazásai. Időközben több eredményem bekerült e terület fősodrába. Ezeknek pedig már jól látható a hatásuk. Tulajdonképpen ez a díjra érdemes életmű definíciója.

S.Gy.: Az életben a szerencse sem véletlenszerűen pártol emberekhez. A matematikában legtöbbnyire azoknak van szerencséjük, akik azt tehetségükkel, munkájukkal kiérdemlik. Nem véletlenül nyertél meg diákkorodban szinte minden matematikaversenyt, lettél még egyetemistaként kandidátus, 31 évesen akadémikus. Tehát nem csak a szerencsének tudható be, hogy már nagyon fiatalon eredményes voltál; „jöttek” az eredmények.

L.L.: Nem tudom... Nyilván adottság is kell hozzá, meg talán munkabírás... Azért változatlanul úgy érzem, életemnek számos szerencsés fordulata volt. A matematikában és a magánéletemben. Igazából sehol sem akadtam el. Szerencsémnek tartom, hogy a Fazekas Mihály Gyakorlógimnáziumban akkor indult speciális matematikatagozatos osztály, amikor gimnazista lettem. Ez meghatározta életemet.

S.Gy.: Komjáth Péter, aki szintén a Fazekasban volt diák, majd tőled örökölte az Eötvös Loránd Tudományegyetem számítógép-tudományi tanszékét, így fogalmazott: „Lovász László érzékeny a tudomány paradigmaváltásaira. A véges matematika minden lényeges változásánál »ott volt«, egyik úttörője az algoritmikus gondolkodásmód elterjesztésének.” Mindez azt sugallja, jó áttekintésed van a matematika egészéről. Tőled tehát nyugodtan megkérdezhetem, a közelgő új évezred is ilyen kérdésekre késztet: milyen jövőt jósolsz a matematikának?

Pythagoras

L.L.: A matematika alapvető tudomány. A tudományos gondolkodás módszertana a matematikán alapszik. Nem hiszem, hogy a matematika a jövő évszázadban gyökeresen megváltozna. Amikor az ókori görög matematikusok eredményeivel szembesülünk, gyakran megdöbbenünk: mennyire azonos a gondolkodásmódunk! Ilyen távolból is világosan érezni, ők a mi kollégáink.

Kissé közelebbről nézve láthatjuk, mennyi minden történik a matematikában. A számítógépek elterjedése például nagyon befolyásolja a matematika fejlődését. Ez temérdek, részben új problémát vet fel, mert a számítógépek legalább olyan bonyolultak és nehezen érthetőek, mint a biológiai rendszerek és valószínűleg sokkal komplikáltabbak és fajsúlyosabbak, mint a klasszikus fizika. Ezért azután másfajta módszerek kellenek ahhoz, hogy uraljuk őket.

A változás másik fontos tényezője a mai tudomány megnövekedett mérete. Soha ennyien nem művelték a matematikát, mint korunkban. Nagyon sok matematikus munkálkodik, emiatt komoly nehézségek vannak a kommunikációban. A matematikusok közössége egyre inkább érzi tudománya szétforgácsolódását és igyekszik harcolni ellene. Nem elvi vagy hangulati oka van annak, hogy nem örülünk tudományunk szétesésének különböző diszciplínákra. Azért baj ez, mert a mélyben összefonódnak a gyökerek, ugyanarról van szó, még ha különböző okokból más-más nyelven kezdünk róla beszélni.

S.Gy.: A tudomány exponenciális növekedése nem új keletű. Kíváncsi vagyok, az alábbi idézet időpontját hová tennéd: „Méltóztassék már most megtekinteni azt a folyóirattömeget, mely egy tudományszakban évenként megjelenik ... Vajon követheti, kiválogathatja, megszűrheti, magáévá teheti-e mindezt egyetlen agyvelő...? Igen, mert ennek a produkciónak a legértékesebb része, melyet a hivatott szem gyorsan kiválaszt, azt a célt szolgálja, amit Ernst Mach, a híres bécsi fizikus, az »Ökonomie des Denkes« névvel jelölt meg. Magyarul ez takarékosságot jelent a gondolkodásban.” Mit gondolsz erről a szövegről?

L.L.: Huszadik század eleji lehet...

S.Gy.: Majdnem eltaláltad! Az idézet Riesz Frigyes rektori székfoglaló beszédéből való, 1925. október 11-én tartotta Szegeden, a királyi Ferencz József Tudományegyetemen. Ahol jóval később neked is katedrád volt. Azért megdöbbentő, hogy 1925-ben már ilyeneket mondtak.

L.L.: Igen, igen, az ehhez fűződő érzések azonban relatívak. Mai szemmel nézve az 1925-ös helyzet egyszerűbb és áttekinthetőbb volt. A matematika kulcsszereplői valószínűleg mindannyian ismerték egymást. Ma sokkal súlyosabb a helyzet. Egyre nagyobb az igény arra, hogy közvetítsük egymásnak, lefordítsuk a másik nyelvére a matematikát. Ne csak alkossuk a matematikát, hanem építsük fel az egymás kutatási területeit összekötő hidakat.

S.Gy.: Milyenek legyenek ezek a hidak és kiknek kellene azokat felépítenünk?

L.L.: Különféle modellek léteznek. A 2000. évben több konferencián igyekeznek összegyűjteni a matematika különböző ágainak vezető egyéniségeit. Nekik kellene egymásnak és a konferencia kiadványai révén a szélesebb közösségnek világosan elmondaniuk, hogy mi is történik tudományterületükön távolabbról nézve. Ez nehéz műfaj, amit még tanulnunk kell.

Az egyetemen a matematika több területéről kaphattunk képet, amit az előadók ízlése befolyásolt. Harminc év múltával visszatekintve, nekünk a legjobb esetben is 20-25 évvel korábbi eredményeket tanítottak. A tankönyvekbe kerülő anyag többnyire a tudomány száz évvel korábbi helyzetét tükrözte. Ugyanakkor a 20. században a matematika nagyon sokat fejlődött, szinte hihetetlen eredmények születtek. Talán a leglátványosabb volt a Fermat-sejtés megoldása, mely Andrew Wiles nevéhez fűződik.

David Hilbert (1862-1943)

A századfordulón, 1900-ban Hilbert megfogalmazta azokat a problémákat, melyeket századunk nagy kihívásainak tartott. Úgy gondolta, többségük megoldatlan marad. Ezek a kérdések mára lényegében mind tisztázódtak. Némelyikről kiderült, hogy úgy megfogalmazva nem is igazán jó, másokat viszonylag könnyen megoldottak.

Staar Gyula, 2000. április

A folytatás itt olvasható