A kereskedés haszna

 

Amelyben az árucsere révén kétszer kettő öt

 Minden egyes állatnak még mindig egyedül kell magát fenntartania és megvédenie, önállóan és függetlenül a többitől, és semmiféle előnye nem származik abból a sokféle tehetségből, amellyel a természet a társait felruházta. Az embereknél, éppen ellenkezőleg, a legeltérőbb tehetségek is kiegészítik egymást. A cserélgetésre, cserekereskedelemre, a javak átváltására irányuló általános hajlamuk folytán különféle képességeik sokféle termékét mintegy összehordják egy közös alapba, amelyből azután mindegyikük megszerezheti magának mások tehetsége termékeiből azt, amire éppen szüksége van.

Adam Smith, A nemzetek gazdagsága, 1776[1]

 

 

Az őshonos yir yorontok az észak-ausztráliai York-félszigeten laknak, a Coleman-folyó torkolatánál. 

Még nem is oly régen szó szerint a kőkorszakban éltek. Semmilyen fémből készült tárgyuk nem volt. Igazi vadászó-gyűjtögető életmódot folytattak: vadat, halat fogtak, a növényi táplálékot pedig az erdő adta. Semmilyen növényt nem termesztettek, s egyetlen háziasított állatuk a kutya volt. Nem ismertek semmiféle kormányzatot, s nem engedelmeskedtek semmi olyasminek, amit jognak nevezhetnénk. Nem állt tehát rendelkezésükre semmi olyan találmány, amitől civilizációnkat eredeztetjük: vas, állam, gazdálkodás, jogi rendszer, írás, tudomány.

De volt náluk valami, amit mi modernnek vélnénk, s amiről úgy szoktunk gondolkodni, hogy nem képzelhető el állam, jogrendszer és írásbeliség nélkül. Ez a valami a fejlett kereskedelem.

A yir yorontoknak fanyélre gondosan illesztett csiszolt kőbaltáik voltak, amelyeket igen nagyra értékeltek s szinte állandóan használtak. A nők számára a tábortűzhöz való fagyűjtésre szolgált, a nedves évszakban védelmet adó kunyhó építésére, javítására, gyökerek kiásására, s a gyümölcs vagy a rost megszerzése végett fakivágásra. A férfiak magukkal vitték vadászni, halászni, vagy a fák odvaiból a vadméz kinyerése, illetve a szertartások titkos tárgyainak készítése céljából. E balták a férfiak tulajdonában voltak, a nők pedig kölcsönkapták őket.

A yir yorontok azonban lapos, hordalékos tengerparton éltek. A parttól távol, négyszáz mérföldre délre voltak a legközelebbi kőfejtő helyek, ahol a kőbalták készítésére alkalmas követ ki lehetett termelni. A yir yorontok és a kőbányák közt számos idegen törzs helyezkedett el. Elképzelhető lett volna, hogy a yir yorontok pár évenként legyalogoljanak az új kőért, ám ez kockázattal járt volna és időveszteségnek érezték. Szerencséjükre erre nem volt szükség. Rengeteg kőbalta ért el hozzájuk a kőbányák környéki törzsektől, létrejött ugyanis egy hosszú kereskedelmi lánc, amely a baltákat eljuttatta hozzájuk, s a cserébe adott javak ugyanezen kezeken keresztül vándoroltak dél felé. Ráadásul nem is a yir yorontok képezték a lánc végét. Északi szomszédaik megbízták őket, hogy nekik is adjanak tovább kőbaltákat. Eközben rájabajusz-heggyel ellátott dárdák mentek az ellenkező irányban: délnek.

A kereskedés úgy zajlott, hogy a szomszédos törzsben mindenkinek volt saját partnere. S nem azért működött, mert a yir yorontoknak lett volna valami nagyobb szabású tervük rájabajusz termelésére és annak kőbaltáért való értékesítésére, hanem mert az árak egyszerűen ezt diktálták. Egy yir yoront déli szomszédjától egy tucat rájabajuszért tudott venni egy kőbalta-fejet; ezt több mint egy tucat dárdáért tudta eladni északi szomszédainak. Tehát nyeresége volt az ügyleten, s így hajlott arra, hogy a baltát észak felé továbbítsa. S ahogy a dárdák egyre délebbre vándoroltak, áruk a kőbalta-fejhez képest egyre nőtt. Százötven mérföldnyire bent a szárazföldön egy dárda már egy kőbalta-fejet ért. És mire elért a kőfejtőkhöz, valószínűleg (nem ellenőrizte senki) megért egy tucat kőbalta-fejet is. A legtöbb nép, melynek kezei közt az áru áthaladt, sem kőbalta-fejet, sem dárdát nem gyártott. De könnyű belátni, hogy csinos haszonra tehettek szert (néhány dárdát és baltafejet megtartottak) közvetítőkként. Felfedezték az arbitrázst: ott vásárolni valamit, ahol az olcsó, és ott eladni, ahol drága.

A XIX. század végéig a yir yorontok – egy, a fehér telepesekkel vívott kisebb véres incidenst leszámítva – még meglehetősen érintetlenek voltak a modern világtól. De már voltak náluk olyan acélfejszék, amelyek az északi táborokból indultak útnak, ahol ezeket misszionáriusok osztogatták. Az acélfejszék annyiban voltak jobbak a kőből készülteknél, hogy sokkal többe kerültek. A yir yorontok annyira sóvárogtak ezek után, hogy az ellenérték előteremtése végett drasztikus rendszabályokat vezettek be. A száraz évszakban folytatott gyűjtögetés, amelynek révén korábban egy év kőbalta-szükségletét tudták a szomszédoktól beszerezni, már nem volt kívánatos. Most már megtörtént, hogy valamely yir yoront férfi – egyetlen darab acélfejsze megszerzése érdekében – feleségét egy idegennel folytatott prostitúcióra kényszerítette.[2] 

Kereskedelmi háborúk

A yir yorontok kereskedelmi rendszere semmiképp nem volt szokatlan a kőkorszaki ember számára. És két fontos dolgot illusztrál. Az egyik: a kereskedelem a munkamegosztás kifejeződése. A yir yorontok számára a rája kifogása volt könnyű; a kövek kitermelése pedig azoknak, akik a kő-lelőhelyek környékén éltek. Ha mindkét törzs azt a tevékenységet végezte, amiben jobb volt, és termékét kicserélte, mindkettő jobban járt, ahogyan a közvetítők is. Hasonlóan mind a dolgozó hangya, mind a királynő jobban jár azáltal, hogy a saját dolgára szakosodott; s testünk is jól jár azzal, hogy gyomrunk azt végzi, amiben jó, a test más részeivel osztva meg nyereségét. Mint már mondtuk, az élet nem zérusösszegű játék – azaz nincs szükség vesztesre minden egyes nyertes mellé.

A yir yorontokkal való megismerkedés másik tanulsága az, hogy a kereskedelem egyáltalán nem modern találmány. Bármennyire tiltakozna Karl Marx vagy Max Weber, mind a mai, mind a hajdani közgazdaság kiindulópontja a kereskedéssel elérhető nyereség ötlete, nem pedig a tőke hatalma. A prosperitás nem más, mint a kereskedelem által biztosított munkamegosztás. Évezredekkel Adam Smith és David Ricardo születése előtt az emberiség felismerte és ki is aknázta ezt az igazságot. A yir yorontok – s ezt mind Rousseau, mind Hobbes elismerné – még „a természet állapotában” voltak. Még semmilyen önkényuralkodó nem kényszerített rájuk társadalmi szerződést, amit Hobbes vélt szükségesnek, s az az aszociális elragadtatás sem volt rájuk jellemző, amiről Rousseau fantáziált. Ellenkezőleg, a kereskedés, a specializáció, a munkamegosztás és a barter-kereskedelem kiterjedt rendszerei már a kőkorszaki életnek is részét képezték. Sőt ez már valószínűleg több százezer év óta így volt. Esetleg több millió éve. Nincs kizárva, hogy a Homo erectus 1,4 millió évvel ezelőtt a kőeszközöket speciális kőfejtőhelyeken „exportálási” célból bányászta.

Vadászó-halászó ember, szavannai főemlős ember, szociálisan monogám ember – és árukat cserélő ember. Az áruk kölcsönösen előnyös cseréje legalább azóta része az emberi létnek, amióta a Homo sapiens fajként létrejött. Nem modern dolog.

Ám hiába keresnénk az antropológiai szakirodalomban annak elismerését, hogy a kereskedelem az iparosodás előtti társadalmakban ősrégi és megszokott lett volna. Egyszerű oka van ennek, amit a yir yorontok is jól szemléltetnek. Mire az antropológus a helyszínre ér, a régi kereskedési formákat már régen megszüntette a nyugati javak megérkezése. Első acél-baltáikhoz a yir yorontok jóval azelőtt jutottak, hogy rendszeresen találkoztak volna a fehér emberrel. Így azok, akik azzal foglalkoztak, hogyan éltek őseink a vadászó-gyűjtögető időkben, a kereskedelmet következetesen alábecsülték.[3]

A kereskedelem az emberi csoport-ösztön pozitív oldala. Mint említettem, az ember – és a csimpánz – különlegessége, hogy él-hal a csoport területéért és a csoportok közti konfliktusokért. Territoriális csoportokra különülünk el, s a csoport többi tagjaival közös sors kiváltja belőlünk az idegengyűlölet és a kulturális konformizmus keverékét, a nagyobb egység iránti ösztönös engedelmességet: mindez kollaboráló természetünkre részben magyarázatul szolgál.

De az így elkülönült csoportoknál is – specializáció által – lehetséges az egymás közti kereskedelem. A csimpánz-csapatok zártak: nincs köztük érintkezés, kivéve erőszak vagy emigrálás révén. Az emberi csoportok nem ennyire zártak – soha nem is voltak –, hanem átjárhatóak[4]. A különböző bandák emberei éppúgy találkoznak árucikkek, információk, élelem kicserélése végett, mint azért, hogy megküzdjenek egymással. Általában olyan javak cseréjére törekszenek, amelyekből az ellátás gyér vagy előre nehezen becsülhető. De néha csak kiagyalják az árucsere szükségességét, így ösztönözve a kereskedést. Erre a legjobban rávilágító példa a Napoléon Chagnon által a venezuelai esőerdőben tanulmányozott yanomamók esete. 

Chagnon elmagyarázza, hogy a yanomamók a falvak közti állandó háborúskodásban élnek. A férfiaknál mindennapos az erőszakos halál, a nőknél pedig a szöktetés. Csakhogy ez nem olyan, mint a csimpánz háborúsdi: a hobbesi minden csoport háborúja minden csoport ellen. Ennél sokkal finomabb dologról van szó. Egy yanomamo falu számára a siker kulcsa, hogy a másik faluval szövetséget kössenek. Különböző mértékben szoros megegyezések bonyolult hálózata a falvakat egymással versengő szövetségekbe szervezi. A csimpánzoknál és a delfineknél az egyedek sikeréhez az egyedek közti szövetségre van szükség; az emberi csoportok esetében pedig a siker feltételei a csoportok közt létrejött szövetségek.

E szövetségek kötőanyaga a kereskedelem. Chagnon szerint a yanomamo falvak szándékosan alakítottak így ki egyfajta munkamegosztást, ez ugyanis ürügy a kereskedésre, amely azután politikai szövetségeiket megpecsételi.

Minden falunak sajátos áruja van, amellyel szövetségeseit ellátja. Lehet ez kutya, valami (akár termesztett, akár gyűjtögetésből származó) hallucinogén anyag, nyílhegy, -vessző, íj, pamutfonal, pamut- vagy vessző-függőágy, mindenféle kosár, agyagedény, illetve a civilizációba már bekapcsolódott falvak esetén acélszerszám, horog, horgászzsinór, alumíniumedény.[5] 

Nem arról van szó, mintha egy-egy falu jobban hozzájutna adott nyersanyaghoz. Elvben valamennyi falu ki tudná elégíteni saját igényeit. Az emberek azonban szánt-szándékkal választják, hogy nem élnek ezzel, s hogy ezáltal – noha Chagnon szerint náluk ez nem feltétlenül tudatos – a kereskedelmet s a szövetségek létrejöttét mozdítsák elő. Példának hoz fel egy falut, amely az agyagedények előteremtésében egy szövetséges falura támaszkodik, s e falu lakói állítják, hogy nem tudnának (vagy már elfelejtették, hogyan kell) ilyen edényeket előállítani. De amikor a másik faluval összerúgták a port, rögtön eszükbe jutott a fazekasmesterség. A yanomamo falvak főleg iparcikkekkel kereskednek, nem élelemmel. Én azt gyanítom, ez a korai kereskedelem univerzális vonása: nem ökológiai, hanem technológiai munkamegosztáson alapszik.

Amazóniában a yanomamók viszonylag rövid időn át kertészkedtek, vadásztak – esetleg még tízezer évig sem –; ugyanakkor Ausztráliában az őslakosok talán hatszor ennyi ideje vadásznak és gyűjtögetnek. Mégis figyelemreméltó hasonlatosságokat találunk a két kőkorszaki nép kereskedési mintái közt, főleg abban, hogy a kereskedéshez kölcsönös vendégeskedés társul. Chagnon úgy hiszi, a cél a megvendégelés, a kereskedés pedig csak ürügy, ugyanis a lakomákon keletkezik a hadviselésben értékes szövetséget összetartó barátság. De nem az a fontos, hogy a kereskedelem eszköz-e avagy cél. Ugyanaz a tanulság: a kereskedelem a politikának előzménye, nem következménye. 

 

A kereskedelmi jog

 

Megdöbbentő felfedezés. Amennyiben a kereskedelem megelőzi a jogot, az egész filozófiai kártyavár összeomlik. Pedig Jeremy Bentham ezt mondja: „A jog előtt nem létezett tulajdon. Vegyük el a jogot: minden tulajdon megszűnik.” Eddig még a legelvakultabb szabadkereskedelem-hívők is úgy gondolkoztak, hogy egy ipari társadalomban a kormánynak kézben kell tartania a dolgokat, érvényre kell juttatnia a szerződéseket a kereskedők közt. Ha nem folyamodhatunk a joghoz, ha nem véd meg az állam, akkor a kereskedelem elsatnyul, elenyészik.

De ez fából vaskarika. A kormányzat, a jog, az igazságszolgáltatás és a politika nemcsak hogy sokkal később fejlődtek ki, mint a kereskedelem, hanem kullognak is mögötte. Ez nemcsak a vadászó-gyűjtögető népekkel összefüggésben igaz, hanem – ma már látjuk – a középkori kereskedőkkel kapcsolatban is. A modern kereskedelmi jogot maguk a kereskedők találták fel és léptették életbe, nem a kormányok; ezek csak később próbálták átvenni, s általában katasztrofális eredményekkel.

... 

Ezüst és arany

 

A rája-bajuszt kőbaltára cserélő yir yorontok és a devizapiacokon a font ellen spekuláló Soros György közt nincs semmilyen fokozatbeli különbség. Mindkét esetben egyszerű arbitrázsról van szó: olcsón venni, drágán eladni. Az, hogy az egyik hasznos javakat cserél ki, a másik elektronikus üzeneteket, amelyek gyúlékony, semmilyen gyakorlati célra nem alkalmas papírpénzre válthatók elméletben, csak megkülönböztetés, nem különbség. A javakat a pénz helyettesíti.

A yir yorontok és Soros György közti űrt hidaljuk át: félúton találjuk Jacques Coeurt, egy korrupt XV. századi francia hivatalnokot, aki VII. Károly fő argentier-je volt, ő felelt az ezüst pénzérmék veréséért, ami különösen hasznot hozó pozíciót jelentett, s ezt ő teljes mértékben ki is használta. Végül 1453-ban lebukott, így tárgyalása jegyzőkönyveiből ismerjük ügyleteit. Főképp azon gazdagodott meg, hogy ezüst érmével színültig megrakott gályákat indított Marseille-ből, ezt Szíriában arany érmékért értékesítette, az aranypénzt pedig visszahozta Franciaországba. Egyik hajója csaknem tízezer ezüst márkát szállított.[7]

De miért? „Il a prouffit à porter argent blanc en Suyrie, car quand il vault 6 escus par deça il en vault 7 par dela.” Vagyis ugyanannyi ezüstért hét százalékkal több arany kapható Szíriában, mint Franciaországban. Bőségesen ellensúlyozta ez a Földközi-tengeren keresztül való hajózás költségeit és kockázatát, annál is inkább, mert Coeur némi rezet is beleolvasztatott az ezüstbe, majd a fleur-de-lys ráütésével adott hamis igazolást az ezüst tisztaságáról.

Az árak eme kiegyensúlyozatlanságának okai éppoly érdekesek, mint tanulságosak. Lépjünk vissza ötszáz évet Jacques Coeurtől, az első évezred végéig. Az ezüst érme addigra gyakorlatilag eltűnt az arab világból, az arany pedig a keresztényből.

Így mentek a dolgok egészen a keresztes hadjáratokig. A keresztesek annyi aranyat vittek magukkal, amennyit tudtak, de főleg ezüstérméket, hogy a „hőstetteket” megfizessék. Mihelyt berendezkedtek keleten, elkezdtek ezüstérméket verni. A muzulmán kereskedők, akikkel üzleteltek, hamar számos ilyen érme birtokába jutottak, s ezeket saját kereskedelmi tevékenységükben kezdték használni, ahogy a keresztesek is az araboktól zsákmányolt vagy kapott arany érméket.

A keresztesek saját aranypénzt is vertek – általában alacsonyabb tisztaságúakat –; olykor a zsákmányolt sajtolókat használták, ami kezdte rontani az arab népek aranyának árfolyamát: hatni kezdett Gresham törvénye (eredeti megfogalmazásban: ha egy országban egyidejűleg kétféle pénznem van forgalomban, törvényszerű, hogy a gyengébb, a rosszabb kiszorítja az erősebbet, a jobbat.) 

Így is annyi ezüst jutott a keresztesektől az arab királyságokba, hogy – több mint egy évszázadnyi szünet után először – újból be tudták vezetni az ezüstből történő pénzverést. A dolog komikuma, hogy ez az ezüst iránti keresletet fokozta, ellentétes előjelűvé váltva az ezüst európai illetve keleti aranyárának különbségét.

Ennek bekövetkezte után a vállalkozók számára egy igen gyümölcsöző lehetőség támadt. Hamisították az arab ezüstérméket, részben a keresztény enklávékban, mint Acre, részben magában Európában, ahonnan hajón vitték vissza, s aranyért adták el. Ezeken a millarénak nevezett érméken a következő felirat volt található: „Nincs Isten Allahon kívül, Mohamed az ő prófétája; a Mahdi az imámunk” – pedig francia és olasz grófok, hercegek, sőt püspökök verték őket Arles-ban, Marseille-ben és Genovában. Az 1260-as években a kegyes Szent Lajos francia király, felbőszülvén ekkora blaszfémián, rávette a vonakodó IV. Ince pápát e gyakorlat betiltására; ám azt illegálisan mégis tovább folytatták.

A keresztény világban a XIII. század során körülbelül három milliárd millarét vertek az arab világban történő használatra – azaz négyezer tonna ezüstöt. Ez megfelelt az európai ezüstbányák huszonöt évi csúcsra járatott termelésének. Szerbiában, Boszniában, Szardínián és Csehországban egész bányák kizárólag a millarékra fordították termelésüket. Nem csoda, hogy fokozódó nyomás nehezedett az európai ezüst érmékre. Minthogy Franciaországban a legkifizetődőbb dolog, amit egy ezüstpénzzel tenni lehetett, az volt, hogy délre vigyék és millaréként újra verjék, az uralkodók egyre nehezebben tudták fenntartani saját országaikban a jó minőségű érmékkel való ellátást; ehelyett fokozatos pénzrontáshoz folyamodtak.

Hogyan tudtak az arabok ennyi ezüstöt megfizetni? A válasz egyszerű: aranyban. Arábia és Közép-Ázsia aranybányáinak kitermelése addigra már kiegészült a Ghanából a Szaharán keresztül közlekedő tevekaravánok szállította arannyal. Annyi arany érkezett ezen az úton, hogy egy időben Egyiptomban az arany pariba került az ezüsttel, sőt, a sóval. Mármost képzeljük magunkat egy olasz fejedelem helyzetébe. A reménytelen ezüsthiány közepette – mialatt kereskedő alattvalóink közt az ezüst millarékért cserébe kapott arany kering – számunkra az egyetlen értelmes dolog, ha az érméket ezüst helyett aranyból veretjük. Velence és Genova így járt el 1252-ben, s egy évszázadon belül Európa nagy részén követték példájukat. Ettől azonban a kereskedelem még nagyobb haszonnal járt, hiszen megnőtt az arany kereslete. 1339-ben, amikor a legtöbb német uralkodó aranypénzt kezdett veretni, egy gramm arany huszonegy gramm ezüstöt ért. Szíriában és Egyiptomban tizet, maximum tizenkettőt.

Úgy tűnik, a kereskedés e rendkívüli hullámhegyei és –völgyei – azaz a „bimetallikus hullámzások” – teljesen értelmetlenek voltak. A pénz pénz, mindegy, miből van. Ha, mint állítottam, a kereskedelem régi emberi szokás, amely lehetővé teszi, hogy a nagyobb távolságokra kiterjedő munkamegosztást kihasználjuk, akkor mi értelme az aranyat ezüstre cserélni? Egyiket sem ehetjük meg. Ha valami természetfölötti esemény miatt ezüst soha nem létezett volna, azaz csak egyetlen romolhatatlan fém állt volna rendelkezésre, akkor a bimetallikus hullámzásokba fektetett összes hatalmas energiát, vállalkozást megspórolhattuk volna, a kereskedők különböző javakkal való üzletelésre tudtak volna összpontosítani, például selymet adtak volna búzáért. A bimetallikus hullámzások voltak a devizapiacok középkori megfelelői.[8]

Alapvető a különbség egyfelől a yir yorontok kereskedése és a számítógép-kereskedelem, másfelől Soros vagy Coeur ügyletei között. A yir yorontok kereskedelmével mindkét oldal jól jár, amint azon számítógépnek Japánból hozzám történt szállításával is, amelyen ezt a mondatot írom; ugyanez már nem mondható el a devizapiaci spekulációról. Mr. Soros haszna felfogható egyszerű pénzátutalásnak amaz idióta kormány részéről, amely azt hitte, rögzítheti valutája árfolyamát. Mr. Coeur haszna egyszerű pénzátutalás volt a francia nemzetgazdaságból, amelytől az ezüstöt ő szó szerint lopta. A munkamegosztás folytán a kereskedelem nem zérusösszegű folyamat; munkamegosztás nélkül viszont az.  

Vessük össze

 

Egy kiemelkedő mai közgazdász szerint az egész társadalomtudományban egyetlen olyan állítás lelhető fel, amely egyszerre igaz és nem triviális.[9] Ez pedig David Ricardótól a komparatív előnyök törvénye. A józan észnek erősen ellentmondani látszik ez a törvény, hisz arra a következtetésre vezet, hogy adott termék előállítása vonatkozásában egy országnak akkor is komparatív előnye lehet, ha abban kevésbé hatékony, mint partnere.

Tegyük fel, hogy csak két áru cseréje folyik: dárdáé és baltáé. Az egyik törzs – hívjuk a szemléltetés végett Japánnak – jó a dárda készítésében, és igen jó a baltáéban; a másik törzs – nevezzük Nagy-Britanniának – gyenge a dárda előállításában, és nagyon gyenge a baltáéban. Felületesen nézve csak annak van értelme, hogy mindkét törzs maga állítsa elő dárdáit és baltáit, és egyáltalán ne kezdjen kereskedelembe.

De nézzük tovább. Egy dárda bizonyos számú baltát ér: mondjuk egyet. Tehát valahányszor az első törzs elkészít egy dárdát, elkészített valamit, amit megvehetne a másik törzstől, ha egy baltát készített volna. Minthogy e törzsnek kevesebb időbe kerül baltát csinálni, mint dárdát, értelmesebb lenne, ha fölös baltát készítenének, s azt a másik törzs által gyártott dárdára cserélnék. A másik törzs hasonlóan gondolkodik. Valahányszor baltát készítenek, ugyanahhoz az eredményhez jutnának, ha rövidebb idő alatt előállítanának egy dárdát, s az első törzzsel baltára cserélnék. Ha tehát az első törzs baltára specializálódik, a második dárdára, mindkét törzs jobban jár, mint ha önellátó próbálna maradni. Ez annak ellenére van így, hogy az első törzs jobb a dárdakészítésben, mint a második.

Ez volt Ricardo ötlete. David Ricardo meglehetősen sikeres ember hírében állott. 1772-ben született Londonban egy holland kereskedelmi bankár fiaként, tizennégy évesen kezdett el apjánál dolgozni. Később egy kvéker lányba szeretett bele, s hogy elvehesse feleségül, kikeresztelkedett a judaizmusból. Huszonkét éves korában önállósult, és nyolcszáz font készpénzzel tőzsdei spekulációba kezdett. Négy év leforgása alatt meggazdagodott, húsz év alatt megszerzett vagyonát 500 000 fontra teszik, de vannak, akik 1 600 000 fontra is becsülik. A trükkje látnivalóan annak kihasználása volt, hogy más befektetők túlreagálják a híreket; tehát jó hír esetén vásárolt, rossz hír esetén eladott, kihasználva, hogy mások is így tennének. 1815-ben újabb hatalmas nyereségre tett szert, ugyanis rengeteg állampapírt vásárolt abból a feltételezésből kiindulva, hogy Wellington lesz a Waterloo-i győztes.[10]

Mikor Ricardo 1819-ben radikálisként a parlament tagja lett, hamarosan az Alsóház legjobb közgazdásza hírnévre tett szert, s a szabad kereskedelmet támogatta, ám nem túl sok sikerrel. Nem érte meg a Corn Laws 1846-os hatálytalanítását.[11]

A komparatív előnyök Ricardo-féle törvénye annyira meglepő, hogy még ma is kinevetnék a politikusokat, ha elkezdenék bizonygatni. Pedig igazsága triviálisan kimutatható. Winston Churchill egészen jó falazómunkás volt – tényleg a legjobb volt mind között –, mégis megérte neki, hogy a falak felhúzását más szakemberre bízza, hiszen politikusként még annál is jobb volt. A következmények nyilvánvalóak a kereskedelem-politikát illetően. Ha bármi elképzelhető dolog előállításában Japán jobb, mint Nagy-Britannia, még akkor is kell olyasminek lennie, amit Japánnak inkább megéri Nagy-Britanniából beszerezni, hiszen ahhoz képest, amennyit maga előállítana belőle, többet kaphat, cserébe azért az áruért, amelyben ő a legjobb.[12]

Mintha túl sokat hajtogatnám ezt a dolgot. Ha egyszer a komparatív előnyök törvénye 1817 óta ismert, miért tálalom úgy, mint egy vadonatúj ötletet? Nem az a célom, hogy újból elővegyem az egész érvelést a protekcionizmus ellen és a szabadkereskedelem érdekében – ami David Ricardo tárgyalásának kicsengése szokott lenni –, hanem hogy a specializáció elévülhetetlen erényeit hangsúlyozzam, mind a csoport, mind az egyén szintjén. Ha igaz, hogy – mint állítom – a kereskedés százezer évek óta folyik, ennek oka a David Ricardo-féle komparatív előnyben keresendő. A legtöbb antropológiai fejtegetés az autarkiából indul ki. Úgy festik le a szavannában meglapuló vadászó-gyűjtögető embert, mint aki minden szükségletét illetően teljesen önellátó. Esetleg elismerik a férj és a feleség közti munkamegosztást, talán a jobb vadászok és a jobb mézgyűjtők köztit is; azonban nem ismernek el semmilyen csoportközi munkamegosztást. Tartok tőle, hogy ebben nincs igazuk. Hogy ne tudnók, hogy a szavanna számos különböző emberi csoport otthona volt? Például ama tópart közelében, ahol ma az Olduvai Szoros található, élhettek halászok, élénk kereskedelmet folytatva: nádból font kosarakat cserélhettek a víztől távoli nagyvad-vadászoktól érkező csonthorgokra, ezek pedig a nyersbőrt cserélhették a nyugatabbra lévő erdőkben lakókkal stb.

Komoly elméleti indokok alapján hihetjük, hogy a csoportközi munkamegosztás- még produktívabb, mint a csoporton belüli. Az egyedek közti megosztás mindegyikük számára csökkenti annak kockázatát, hogy hiányt szenvedjen. De sokkal valószínűbb, hogy adott forrás egyetlen csoport számára legyen egyazon időben szűk, mint hogy több egymástól távol élő vagy különböző tevékenységekre specializálódott csoport számára. Az áradás zavarhatja a vadászatot, de előnyös a halászatra nézve. A munkamegosztást hirdető régi Adam Smith-féle érvek éppúgy érvényesek csoportok közt, mint csoporton belül.[13]

-Kétszázezer éve a kőeszközök a kőlelőhelyektől már hosszú távolságokat tettek meg. Hatvanezer éve, az úgynevezett felső paleolit forradalom kezdetén, amikor a gyorsan változó technológiákkal felszerelt mai ember elindult Afrikából és Eurázsiában a régebbi emberek helyébe lépett, más javak is kezdtek rendszeresen megjelenni, készítési helyeiktől egy napi járásnál jóval távolabb. Harmincezer éve a gyöngysorokban használt átfúrt tengeri kagylók a szárazföld belsejében akár négyszáz mérföldnyire is eljutottak, ahol sírokból vagy más hasonló helyekről kerültek elő. Talán nem véletlen, hogy ekkorra tehető bizonyítottan a különböző telepek közti legkorábbi specializáció. Ott, ahol a neandervölgyiek mind nagyjából egyféleképpen éltek, a helyükbe lépők kőmegmunkáló technológiáikban és művészi stílusaikban nagy helyi változatosságot kezdtek felmutatni. Ez volt mintegy a kezdete a Ricardo-féle komparatív előnyöknek.[14]

Még ha tévedek is, s a csoportközi kereskedelem jóval később, a feljegyzett történelem hajnalán keletkezett, feltalálása az evolúció egyik oly igen ritka pillanata, amikor a Homo sapiens egy ténylegesen egyedi, más fajokkal szemben kompetitív ökológiai előnyre bukkant. Más olyan faj, amely csoportok között a komparatív előnyök törvényét kiaknázná, egyszerűen nincsen. Az egyedek közti munkamegosztást gyönyörűen kihasználják a hangyák, a földi kutyák, a huia madarak; a csoportok köztit azonban nem-.

David Ricardo csak elmagyarázta azt a trükköt, amelyre őseink már réges-régen rájöttek. A komparatív előnyök törvénye fajunk egyik ökológiai aduja.