Ember a gépben? Egyesek élnek-halnak az ilyen fajta halhatatlanságért: szívesen feltöltenék agyukat egy szoftverre. Ez egyelőre erősen sci-fi, például a mai mesterséges intelligenciák ehhez túl specializáltak. Viszont a zeneszerzés is az. Vajon mi lép elő a gépből: kísérteties stílus-utánzat, vagy maga a Géniusz?

A kihívás embertelenül nagy: a mesterséges intelligencia számára választott zeneszerző, akinek 2020-ban már 250. évfordulóját ünnepelték, alkotóként nemcsak fenomén volt, hanem újító is. Hogyan idézhetné meg egy számításokon alapuló rendszer a kiszámíthatatlant? Egy rideg gép a zeneszerző roppant szenvedélyét és mély szenvedéseit, melyek tudvalevően táplálják a kreativitást? Hogyan tudná egy XXI. századi masina magába szívni az 1700-1800-as évek forradalmi légkörét, és megérteni egy különcöt, aki mégis ízig-vérig korának szülötte volt?

Jelenleg fajunk legérzéketlenebb képviselői is közelebb állnak annak átéléséhez, milyen lehetett Beethovennek lenni, mint az őt mesterien utánzó MI. De ezért csak annál jobban kell csodálnunk az ’istent a gépben’, vagyis az emberi innovációk láncolatát, amely oda vezetett, hogy a kreativitás számára kezdetben csöppet sem kedvező, mechanikus agy immár bemutatható művet alkotott.

És éppígy csodálhatjuk Beethoven alkotói lendületét is, mivel olyan közegben szökkent szárba, amelyben a legtöbben örökre megutálták volna a zenélésnek még a gondolatát is. Ma már kísérletek is alátámasztják, mennyire megfojtja a kreativitást a szorongás és a teljesítménykényszer. De mindkettő enyhe kifejezés lenne arra, ami a gyermek Beethovennek kijutott. Elismert zenész nagyapjának középszerű zenész fia, vagyis Beethoven apja belé fektette minden frusztrált ambícióját. Miután felfigyelt tehetségére, eltökélte: egy újabb Mozartot nevel belőle, hogy sütkérezhessen csodagyermekének dicsőségében. Nap nap után hosszú órákon át gyakoroltatta, és ha nem volt elégedett, dühbe gurult, részegen ordítozott és testi fenyítést, elzárást is alkalmazott. Nem sok kisgyerek kreativitása élné túl ezt a rendkívül hosszan tartó és magas fokú nárcisztikus visszaélést. A zene szépsége lehet a kulcs: hogy Ludwigot ez még annak ellenére is magával tudta ragadni, hogy bármikor lesújthatott rá az apai harag. Igaz, a lobbanékonyságot maga is örökölte: „Zabolátlan temperamentuma, annyi kellemetlenség és baj okozója, a zenében extatikus csodákat művelt. Rossz indulatai, amint művészetében nyelvet kaptak, maguktól elsimultak, mint általában életének minden ellentéte, mert a dolgok, ha legsajátabb valójukban nyilatkoznak meg, sohasem állnak egymás útjában” – írta róla a Nyugat hasábjain Tóth Aladár egy századdal ezelőtt, Beethoven 150. évfordulója alkalmából.

Van-e élet a IX. szimfónia után?

Sokáig messze nem volt egyértelmű, hogy Beethoven valóban a fejében forgatta-e egy X. szimfónia tervét. A zeneértők úgy vélekedtek, ez csupán legenda. Annyi szólt mellette, hogy egy memoár szerint Beethoven lejátszotta ezt a művet. Azután viszont kutatók találtak néhány jegyzetlapot olyan témákkal, tématöredékekkel, amelyek máshol nem fordulnak elő. Mára bizonyossá vált, hogy a bonni mester valóban dolgozott a X. szimfónián.

„Ennek a ténynek óriási szerepe van az életműre nézve, de a zenetörténetben is – mondja Bősze Ádám zenetörténész, műsorvezető. – Gondoljunk arra a sok Beethoven utáni zeneszerzőre, akiken saját 9. szimfóniájuk megalkotása idején eluralkodott a halálfélelem. Miután tudták, hogy a nagy Beethoven meghalt a IX. szimfónia után, elkezdett remegni a toll a kezükben: hogy is legyen az ő IX. szimfóniájukkal? Volt olyan zeneszerző, aki megkerülte: előbb komponálta meg a tizediket, aztán a kilencedikre meghalt.”

A X. szimfóniát többen is megpróbálták befejezni. A leghíresebb kísérlet a ragyogó Beethoven-kutató, Barry Cooper nevéhez köthető, aki 1988-ban megalkotta a X. szimfónia első és második tételét. Ami nagy merészségnek számított, és lesújtó kritikákkal illették. „Ha valaki befejezi Beethoven X. szimfóniáját, akkor a klasszikus zenei közönségből mindenkinek a tarkójáig szalad a szemöldöke: hogy képzeli ezt? Honnan veszi halandó a bátorságot, hogy ő felér az isteni Beethovenhez, és meg meri mondani, Beethoven mit gondolt volna?”

2019-ben, a legendás zeneszerző születésének 250. évfordulójára készülve ismét terítékre került a X. szimfónia befejezésének ügye. Az újabb ambiciózus tervet, miszerint MI segítségével teszik teljessé a darabot, a bonni Beethoven-ház jelentette be. A mű végül kétszeri halasztás után, 2021. októberében került bemutatásra.

Mindeközben Barry Cooper is megragadta az alkalmat, hogy visszaadja a kölcsönt. Ugyanis lehetővé tették számára, hogy belepillantson a zeneműbe, nem amikor az elkészült, hanem egy közbenső fázisban. Kijelentette, hogy ez egyáltalán nem tükrözi Beethoven szándékait.

A rejtélyes 0. szimfónia

Beethoven kilenc olyan szimfóniát írt, amelyet ma is rendszeresen előadnak. Létezik azonban egy ún. Jénai szimfónia is. Hogy ez miért nem kapott sorszámot? Mert nem lehet bizonyossággal állítani, hogy az egész alkotás Beethovené; neve csak a kották egy részén szerepel. Jellegzetes stílusjegyei alapján viszont igen valószínű, hogy fiatalkori remekműről van szó. A Jénai nevet onnan kapta, hogy itt találta meg 1909-ben egy zenetörténész. Emellett ezt is szokták X. szimfóniaként emlegetni, időrendi alapon viszont inkább a 0. sorszám illetné.

„DeepLudwig” a zeneiskolában

Beethoven X. szimfóniára vonatkozó vázlatai, a zeneiek és az írásosak együtt, nem adnak ki többet kb. 250 ütemnél, ami roppant kevés. „Három ütem itt, négy ütem ott, és néhány vázlat, amelyek úgy hangzanak, mint a tételek főtémáinak kiindulópontjai” – mondja az algoritmus egyik megalkotója, az egyiptomi származású Ahmed Elgammal professzor (Rutgers Egyetem). Két éve, amikor megkapta ezt a megbízását, alig akadt olyan MI, amely néhány másodpercnél hosszabb folytatást tudott volna készíteni egy dallamhoz. Ehhez képest a szinte a semmiből megalkotott harmadik és negyedik tétel több mint húszperces, önálló zenemű lett.

Jobbra: Ahmed Elgammal

Elgammal nem először feszegeti az MI határait. Néhány éve a képzőművészet terén is ezt tette: kollégáival kifejlesztett egy majdnem önálló MI-t, amely végigpásztázta a nyugati művészet elmúlt 500 évének remekeit. Feladata az volt, hogy olyan műalkotásokat hozzon létre, amelyek nem követnek semmilyen létező stílust. Lehetetlennek hangzik, de Elgammal szerint a gépnek valójában könnyebb teljesen eredetinek lennie, mint belebújni egy zseni, ez esetben Beethoven bőrébe.

Ráadásul úgy, hogy soha nem találkozott a zeneszerzővel; hogy annyit sem tud a személyiségéről, a szerelmeiről, a szegénységéről vagy a megsüketüléséről, mint az utca embere. Nem tudja, hogy Beethoven korának ünnepelt művésze volt, hogy rajongott Napóleonért, majd csalódott benne – mindez a komponista MI számára egyszerűen nem adat. Hanem akkor mi? Hangfájlok és hangfájlok a végtelenségig. Az MI szűk sávban mozog, de azon belül az adattömegnek a lehető legnagyobbnak kell lennie.

Beethoven kilenc szimfóniája igen kis adathalmaznak számít a gépagy óriási igényeihez képest. Ezen a ponton segít a kutatók egyik fő innovatív ötlete. Elgammalék azt találták ki, hogy először elképzelik magukat a fiatal, komponista növendék Beethovenként a 18. század végén. Az MI ezért azt hallgatta, amit hajdan a mester, például Bachot, Haydnt és Mozartot. Majd kifejezetten Beethovenre képezték ki: a szimfóniákon kívül szonátákra, versenyművekre és vonósnégyesekre is.

De hogyan lehetett e tanulógépet rávezetni arra, hogy egyetlen motívumból értékelhető dallamokat, majd tételeket alkosson? A kutatók először azzal a módszerrel próbálkoztak, amely a szövegbevitelből lehet ismerős: amikor például levelet fogalmazunk, a gép minden szó után feldob valamit, amit szerinte írni szeretnénk. Mi történne, ha sorra elfogadnánk a javaslatait? Valószínűleg egy se füle, se farka szöveg lenne a végeredmény. Ugyanígy jártak a kutatók a zene terén is:

„Ha megadunk az MI-nek egy kezdőpontot, és hagyjuk, hogy előre jelezze, mi jön, akkor meg tud jósolni néhány hangot. De utána többé-kevésbé értelmetlenné válik, és már nem hű a főtémához. Ez volt az egyik legnagyobb kihívás. Hogyan érjük el, hogy az MI ragaszkodjon a főtémához és kibontsa azt? Itt kaptunk szerepet mi, emberi szakértők. Sok-sok zenét kommentáltunk és címkéztünk, hogy megmondjuk az MI-nek, mi a téma, és hol, hogyan fejlődik a sok különféle zenében. Az MI tehát úgy tanult, mint egy diák.”

Beethoven és más klasszikus szerzők általában egy főtémával dolgoznak, azt pár perces szekvenciává fejlesztik, majd következik egy másik téma. Aztán mindezek köré egész tételt kanyarítanak. A zeneszerzés e hagyományos módját az MI-nek is el kellett sajátítania, például annak alapján, ahogyan Beethoven egy négyhangú alapmotívumból felépítette az V. szimfóniát.

„Miután az MI végzett a tanulással – mondja Matthias Röder, a Beethoven X. projekt vezetője –, megkapta a Beethoven vázlatfüzeteiben szereplő szimfóniatöredékeket. Egy-egy töredékhez több mint kétszáz különböző folytatást készített, amelyeket meghallgattunk és értékeltünk. Az MI számára az is hasznos visszacsatolás volt, hogy mi mit ítéltünk jobbnak.” A csapatban részt vett harvardi muzikológus, zenetörténész, zeneszerző, zeneszerzés-elmélet-, illetve Beethoven-szakértő is.

Ami a zene harmonizálását illeti, ez nagyon hasonló volt ahhoz, ahogyan az MI fordít. Az erre használt modellek rengeteg háttérmondatot tanulnak meg. Mi a mondat németül? Mi a mondat angolul? És ebből próbálják megtanulni, hogyan kell lefordítani őket.

Az algoritmus pedig megtanulta, hogyan fordítson le egy dallamvonalat harmonizált zenévé Beethoven módjára. Az ő zenéje „igen strukturált és sok szabályt követ, de ezeket nehéz megragadni és leírni. Ahhoz, hogy igazán megértsük, zenetudományi doktorátust kell szereznünk, és Beethovenre szakosodnunk. A gép azonban képes ezt statisztikailag és matematikailag, implicit módon megragadni és felhasználni, hogy létrehozza a harmonizációt.”

A jövő zenéje?

Ahmed Elgammal tudatában van annak, milyen óriásiak a zeneértők és -kedvelők elvárásai: „magasan van a léc, és ez természetes, hiszen a vázlatok Beethoventől származnak. Amikor az MI-nek önállóan kell zenét létrehoznia, azt hiszem, az könnyebb feladat.”

Miután az elkészült X. szimfóniát 2021. októberében már előadták Bonnban, ezzel némileg feljogosították a közönséget arra, hogy a darabot máris Beethoven remekműveihez mérjék. Holott, mint Bősze Ádám elmondja, csupán egy változatról van szó, amely megmutatja, hogy az MI a betáplált adatok alapján mit hoz létre. Ami őt illeti, meglepte az eredmény: „amikor meghallottam, leesett az állam; ez tényleg fantasztikus lett.”

A Bartók rádió körkérdésére felelő hallgatók viszont cseppet sem voltak lelkesek. „Várható módon az emberek nagy része azt írta: ezen érződik, hogy iskolás, meg nem Beethoven, meg kikérem magamnak, meg rossz. Rendkívül sznob módon reagáltak”.

Minél magasabbra értékeljük Beethoven lángelméjét, és minél szkeptikusabbak vagyunk a gépi kreativitással kapcsolatban, annál inkább falakat emelünk a X. szimfónia és önmagunk közé. Hiába határozzuk el, hogy előítéletek nélkül, teljes odafordulással hallgatjuk meg: ez szinte képtelenség. Még nem került rá sor, de rendkívül érdekes kísérlet lenne, ha egyesek úgy tudnák: ez egy újonnan felfedezett, eredeti Beethoven-szimfónia; „hogy valaki megtalálta mondjuk otthon a mosógép alatt a kéziratot, és végre előadták Bonnban, egy kiváló karmester vezényli, a Deutsche Grammophon vette föl, és a Telekom szponzorálja. Akkor mindenki azt mondaná: hú, hát ez csodálatos! És érződik benne, hogy habár itt a mester már nem hallott, de mégis…” - fejtegeti Bősze.

Tény azonban, hogy akik szerint ez az egész "nagyon nem Beethoven", azok sem tudják megmondani, hogy mettől meddig nem az. Ettől még váltig úgy gondolják: amit gép alkot, az eleve csak gépies lehet. S ez még nem is lenne feltétlenül baj, csak ne kontárkodjon bele mondjuk Beethovenbe.

Lehet, hogy maga a zeneszerző nem fanyalgott volna ennyire, mint legtöbb rajongója? Beethoven örömmel fogadott minden technikai újdonságot. A nagy komponisták közül például ő volt az első, aki használni kezdte korának találmányát, a metronómot, amivel az ütemmutatót lehet beállítani. Emellett a zongorajáték technikai határait annyira szétfeszítette, hogy újabb és újabb hangszereket kellett készíteni neki. Talán így lett volna saját MI-másával is: ha a X. szimfóniát nem találta volna elég autentikusnak, újabb és újabb algoritmusokat kellett volna kifejleszteni a számára. Még valószínűbb, hogy a nagy egész megkomponálását nem bízta volna a gépre, viszont szívesen vette volna, hogy az kifejezetten az ő személyére hangolt ötletekkel álljon elő.

A zenének lőttek

„Elmehetne-e ez a számítógépes kísérlet rossz Beethovennek? Nem – jelenti ki a blogjában egy Beethoven-életrajzíró. – Ő is írt giccses dolgokat, de a különbség a következő: a számítógép a legjobbat teszi, amit tud, míg Beethoven, amikor ilyesmit írt, általában azért tette, mert ez volt a szándéka. A legjobb példa erre a Wellington győzelme, a Napóleon fivére feletti angol győzelmet ünneplő zenekari darab (a partitúra muskétalövésekkel van kiegészítve), amelynek küldetése az volt, hogy hazafias maszlaggal lázítsa a tömeget, és egy csomó pénzt hozzon a szerzőjének, ami sikerült is. A X. szimfónia néhány csúcspontja hallhatóan a Wellington győzelme alapján készült.”

A darab egyébként sem magának Beethovennek, sem a csata győztesének, Arthur Wellesley tábornoknak, Wellington későbbi hercegének nem tetszett. Állítólag amikor egy orosz követ megkérdezte tőle az ősbemutatón, hogy ilyen volt-e a csata is, azt felelte: „Istenemre mondom, ha ilyen lett volna, magam is megfutamodom.”

Az öröm oda?

Minden ember, sőt talán minden élőlény szeretné azt hinni, hogy különleges, hogy olyasmit tud, amit más nem. Öncélú nárcizmus? Dehogy: ezt a hitet tudattalanul a genetikai fennmaradás reménye táplálja. A természetben a nagyobb, az erősebb, a színesebb, a díszesebb, a dominánsabb adhatja át nagyobb eséllyel a génjeit. Vagy éppen az éneklés, esetleg a fészeképítés mestere – ami már közelít a kreativitáshoz. Mindenkinek komoly oka van tehát arra, hogy egyénileg a fajtársai fölé kerekedjen.

De a fajnak is érdeke, hogy valamiben felülmúlja a többit, mert ez lehet túlélésének záloga. Nyelv, matek, intelligencia, kreativitás: ezeket nem szívesen engednénk ki a kezünkből, hisz nélkülük talán sehol sem lennénk. Az MI viszont a szemünk láttára hódít el tőlünk mind több és több területet. Sokunk számára az utolsó vár, amelyet még nem tudott bevenni, éppen az alkotóképességé. Miközben az MI egyik napról a másikra lesz nyugtalanítóan jó diagnoszta vagy matematikus, mélységesen hiszünk abban, hogy igazán eredetiek csak mi, emberek lehetünk, s így egy végletekig automatizált világban is szükség lesz ránk; vagy legalább az alkotóképességünkre, a váratlanul bevillanó, nagy ötleteinkre; vagy legalább a nagy emberek nagy ötleteire...

Talán csak nincs elég fantáziánk arra, hogy az MI fantázia terén is túlléphet rajtunk. Ez ugyan még nem valósult meg, de a Beethoven-projektben ígéretes mozzanat például az orgona általános tetszést arató szerepeltetése. Nem a gép öncélú eredetieskedéséről van szó. Egyfelől Beethoven maga is élt formabontó megoldásokkal: IX. szimfóniája volt az első a műfajban, amely kórust alkalmazott; miért ne lenne akkor gyökeres újítás a X-ben is? Másfelől, ahogy Cameron Carpenter, a bonni bemutató sztárorgonistája elmondta: azon a helyen éppen az orgona hangja tükrözheti leginkább Beethoven lelkiállapotát. Lehet, hogy a gép hamarosan jobban tudja majd, hogyan legyen egy mű igazán emberi?

Ami viszont ekkor is a miénk marad: az alkotás öröme. Ahogy Bősze fogalmaz, „a zeneszerzés, a kreativitás örömteli dolog. Nem hiszem, hogy az MI valaha el tudja mondani magáról, hogy oxitocin hormon termelődik benne, miközben örül, hogy létrehozott egy szimfóniát.” Mindez nem zárja ki, hogy a jövőben a művészek egyre inkább igénybe veszik majd az MI segítségét.

A Beethoven-szerű, de még nem igazán beethoveni X. szimfónia lehet az őse a majdani MI-asszisztenseknek, amelyeket a művészek a maguk számára képezhetnek ki, hogy saját stílusukban segítsenek alkotni nekik. Például amikor túl sok ötletük van, és nincs idejük mindnek a kidolgozására. Vagy amikor agyuk leblokkol, és egyetlen ötlettel sem hajlandó előállni – gépi másuk viszont sziporkázik, éppen úgy, mint ők a legjobb formájukban.

Jakabffy Éva