"Úgy tűnhetett, hogy Einstein és Gödel magasabb síkon léteznek, mint az emberiség többi része. Másfelől az is igaz, hogy – Einstein szavaival – „muzeális darabokká váltak”. Einstein soha nem fogadta el Niels Bohr és Werner Heisenberg kvantumelméletét. Gödel pedig hitt abban, hogy a matematikai absztrakciók éppolyan valóságosak, mint az asztalok és a székek – e nézet a filozófusok körében nevetségesen naivnak számított. Mind Gödel, mind Einstein ragaszkodott ahhoz, hogy a világ független a tudatunktól, de racionálisan szervezett és nyitott az emberi megértés számára. Osztozva az intellektuális elszigeteltség érzésében, egymás társaságában leltek vigaszt. 'Senki mással nem akartak beszélni – mesélte az intézet egy másik tagja. – Csakis egymással.'"

Kurt Gödel és Albert Einstein Princeton-ban, 1954.

"Mindkettejüket az olyan problémák vonzották, amelyek – Einsteint idézve – „eredendő fontossággal” rendelkeztek, és a valóság legalapvetőbb elemeihez kapcsolódtak. Gödelt mindenek felett foglalkoztatta az idő természete; ahogy egy barátjának mondta, számára ez volt a filozófiai kérdés. Hogyan képezheti – tűnődött – egy ilyen „titokzatos és látszólag önmagának ellentmondó dolog a világ és saját létezésünk alapját?” E téren Einstein már szerzett némi szakértelmet."

"Évtizedekkel később Einsteinnel sétálva Gödelnek az a kiváltság adatott meg, hogy magától a mestertől szedegethette össze a relativitáselmélet finomságait. Einstein kimutatta, hogy az idő áramlása függ a mozgástól és a gravitációtól, és hogy az események „múltra” és „jövőre” való felosztása relatív. Gödel radikálisabb álláspontot képviselt: úgy hitte, az idő, legalábbis ahogy intuitív módon értjük, egyáltalán nem létezik. Mint általában, nem elégedett meg a puszta szóbeli érveléssel. Filozófusok az ókori Parmenidésztől a 18. századi Immanuel Kanton át a 20. század eleji John McTaggartig előálltak már hasonló érvekkel, de ezek nem voltak meggyőzőek. Gödel olyan bizonyítást akart, amely rendelkezik a matematika szigorával és bizonyosságával. És látta, hogy amit akar, az ott bujkál a relativitáselméletben. Érvelését Einsteinnek a 70. születésnapjára prezentálta egy rézkarc kíséretében."

Parmenidész mellszobra

"Amit Gödel talált, az egy korábban elképzelhetetlen világegyetem lehetősége. Az általános relativitás egyenletei különféle módokon oldhatók meg. Mindegyik megoldás valójában egy modellje annak, milyen lehet a világegyetem. Einstein, aki filozófiai alapon hitte, hogy az univerzum örökkévaló és változatlan, toldozta-foltozta az egyenleteit, hogy ilyen modellt eredményezzenek – ezt később „legnagyobb baklövésének” nevezte. Egy másik fizikus (történetesen egy jezsuita pap) olyan megoldást talált, amely megfelel a véges múlt egy bizonyos pillanatában született, táguló világegyetemnek. Mivel ez a megoldás, amely Big Bang modellként vált ismertté, konzisztens volt a csillagászok által megfigyeltekkel, úgy tűnt, ez írja le a tényleges kozmoszt.

De Gödel az Einstein-egyenletek egy harmadik fajta megoldásával állt elő: ebben a világegyetem nem tágul, hanem forog. (A forgásból származó centrifugális erő tart vissza mindent attól, hogy a gravitáció ereje alatt összeroppanjon.) Egy megfigyelő ebben a világegyetemben azt látja, hogy minden galaxis lassú forgást végez körülötte; tudja, hogy a világegyetem forog, és nem ő maga, mert szédülést nem érez. Ezt a forgó univerzumot az teszi valóban furcsává, hogy – amint Gödel kimutatta – geometriája összekeveri a teret és az időt. Ugyanis Gödel univerzumának a lakója kellően hosszú űrhajó-körutazással saját múltjának bármely pontjára vissza tudna térni.

Gödel és Einstein, Princeton, 1954.

Einstein nem volt teljesen elragadtatva attól az újságtól, hogy egyenletei lehetővé tettek valami Alice Csodaországába illőt, mint amilyenek az időben visszahurkoló térbeli utak; bevallotta, hogy „zavarja” Gödel univerzuma. Más fizikusok csodálkoztak azon, hogy az időutazás, amely korábban a science fiction világába tartozott, látszólag összhangban áll a fizika törvényeivel. (Aztán aggódni kezdtek, hogy mi történne, ha valaki visszamenne a születése előtti időbe, és mondjuk megölné saját nagyapját.) Gödel egészen más tanulságot vont le. Ha az időutazás lehetséges, állította, akkor maga az idő viszont lehetetlen. Egy múlt, amely újra felkereshető, valójában nem is múlt el. És az a tény, hogy a valós univerzum tágul, nem pedig forog, irreleváns. Az idő, akárcsak Isten, vagy szükségszerű, vagy semmi; ha az egyik lehetséges univerzumból eltűnik, az minden lehetséges univerzumban aláássa a létét, köztük a miénkben is."

Forrás: The New Yorker

Ford.: Jakabffy Imre, Jakabffy Éva