Kevés tizennyolcadik századi dicsekedhet olyan kiváló emlékezettel, mint Leonhard Euler. Sok matematikai zsenihez hasonlóan Euler már fiatal korában kitűnt fejszámoló képességével. Azt mesélték róla, hogy egy álmatlan éjszakán százig az összes szám első hat hatványát kiszámolta, a hatszáz eredményt egy belső táblázatba foglalva jegyezte meg, és még napok múltán is képes volt leolvasni arról. Az írott szó is kivételesen könnyen megragadt az emlékezetében. Betéve tudta a teljes Iliászt. Még élete végén is olyan könnyedén el tudta szavalni, mintha könyvből olvasta volna. Képes volt felidézni az utoljára a gimnáziumban használt kiadás bármely oldalának első és utolsó sorát. A látottakat, olvasottakat és hallottakat mintha azonnal elraktározta volna emlékezetében, hogy a gondolkodás szolgálatára legyenek, ha majd visszaemlékezik rájuk.

Leonhard Euler

Ez a kivételes emlékezőtehetség alighanem életre szóló feladatot jelentett Eulernek, aki szüntelenül azon fáradozott, hogy a korabeli tudomány és művészet legértékesebb alkotásaival töltse meg emlékezetét. Legendásan művelt volt, ismeretei az anatómia, fiziológia, botanika, teológia, kémia, filozófia körére és a keleti nyelvekre is kiterjedtek. Ugyanez a sokoldalúság jellemezte őt saját szakterületén, ahol a számelmélet, algebra és mértan területén róla elnevezett sok törvényről és módszerről még ma is ismerik a nevét. Az alkalmazott matematika területén Euler publikált navigációról és zenéről, mikroszkópokról és teleszkópokról, asztronómiáról és geodéziáról, ezen kívül statisztikáról, bűvös négyzetekről és szerencsejátékokról is.

Euler Atlasza

Haláláig 530 értekezés jelent meg a tollából, túlnyomórészt olyan tudományos társaságok közleményeiben, mint a francia Tudományos Akadémia (Académie des Sciences) és a berlini és a szentpétervári Akadémia. És a hagyatékában még egész halom publikálatlan értekezést találtak.

Kunsztkamera, a Tudományos Akadémia első építménye, Szentpétervár

Látása rohamosan romlott; 1768-ban teljesen megvakult. Azonban kiváló emlékezőtehetségének és vizuális képzelőerejének köszönhetően ez a fogyatékosság a legkisebb mértékben sem befolyásolta alkotókedvét. A fennmaradó tizenöt évben, 1783-ban bekövetkezett haláláig még 355 értekezése jelent meg. Ebben az időszakban Euler már fiainak és néhány tanítványának társaságában dolgozott. Az évek során kialakult a munkamódszere. Amint az egy róla szóló életrajzi vázlatban olvasható, dolgozószobájának közepén „hatalmas, palatáblával borított asztal állott; amíg nem vesztette el teljesen a szeme világát, erre a táblára jegyezte fel számításait egy darab krétával; miközben magyarázott, órák hosszat rótta a köröket az asztal körül, ujját a peremén megtámasztva, ami biztonságérzetet adott neki; az asztal széle szép lassan egészen fényesre kopott. Ha betelt a tábla, megvitatták a szerkesztés alapelveit, a mester egyik fiára vagy tanítványára hagyta a számítások elvégzését és a példák kiválogatását, és általában már másnap hozták neki az értekezés vázlatát. Ha áldását adta rá, akkor letisztázták, az elkészült művet pedig felkínálták az Akadémiának.”

Szinte lehetetlen másképp elképzelni egy Euler-forma ember emlékezetét, mint olyan természettudományi gyűjteményként, melyben egy hosszú élet szorgos munkájával összegyűjtött kincsekkel teli vitrinek sorakoznak. De az is lehetetlen, hogy egy ilyen emlékezetre gondolva ne fogjon el minket mindezen dolgok múlandóságának fájdalmas érzése. Ha már mindenáron kincsek gyűjtőhelyének szeretnénk képzelni az emlékezetünket, akkor arról sem feledkezhetünk meg, hogy ezek a kincsek nem élik túl a személyes elmúlást, és nem hagyományozhatók át. Nem csupán a kívülről megtanult Iliász, az aprólékosan kidolgozott hatványtáblázatok, a csillogó műveltség foszlott semmivé, hanem az összes többi is, amit egy hasznosan eltöltött, tudós élet felhalmozott, gondosan gyűjteménnyé rendezett. Bármilyen hatalmas legyen is egy emlékezet, akármilyen nemes dolgok töltsék is meg, a halál egy pillanat alatt eltöröl mindent.

Euler számára ez a pillanat 1783. szeptember 18-án érkezett el. Halála napjának reggelén 

„még elmélyülten dolgozott azon, milyen törvényszerűségek alapján emelkedik a magasba egy léghajó, a téma – természetesen – érdekelte, hiszen a Montgolfier fivérek az év június havának 15. napján emelkedtek első ízben hőlégballonnal a levegőbe; ebéd közben, amelyet tanítványa, barátja és hűséges segítője, Lexell társasában költött el, még beszélt az Uránusz bolygó pályájának kiszámításáról; ezt az égitestet Herschel 1781. március havának 13. napján fedezte fel (...); evés után, egy csésze teát kortyolgatva, még évődött kicsit a neki legkedvesebb, vagyis matematikai tehetséggel leginkább megáldott unokájával, amikor egyszer csak kiejtette a pipát a kezéből, előrebukott, azt suttogta: ’meghalok’; és valóban ez is történt.”

A Montgolfier fivérek hőlégballonjának első nyilvános felbocsátása Annonay-ban, 1783. június 4-én

Az emlékezet halandó voltából fakadó mulandóság ellen mesterséges emlékezetek kifejlesztésével védekezünk. A legősibb emlékezőtehetséget helyettesítő eszköz az írás: az ókorban agyag- vagy viasztáblákra és papiruszra, a középkorban előbb pergamenre és fóliánsra, később papírra írtak. Ezek az írófelületek alkalmasak voltak a legkülönfélébb rajzok, ábrák: képírás, térképek, portrék rögzítésére is. A képek mechanikus rögzítésére 1893-tól, a fényképezéssel gyorsan finomodó művészi emlékezettel rendelkezett az emberiség; 1895-től, a cinematográfia, a mozgófénykép feltalálásával lehetségessé vált a mozgókép rögzítése is. A hangfelvételt, amiről már évszázadok óta álmodozott az emberiség, Edison 1877-ben szabadalmaztatott fonográfja tette lehetővé. A szemünkkel és fülünkkel felfogható dolgok tárolására korunkban számtalan külső memória áll rendelkezésre: kazettás magnó, videó, CD-lemez, komputermemória, hologram. Kép és hang immár átvihető térben és időben, megismételhető, reprodukálható, méghozzá olyan tömegméretekben, ami másfél évszázaddal ezelőtt elképzelhetetlennek tűnt.
Ezek a mesterséges emlékezetek nemcsak támogatták, tehermentesítették, olykor még helyettesítették is a természetes emlékezetet, de formát is adtak az emlékezésről és a felejtésről alkotott elképzeléseinknek. Hosszú évszázadok során emlékezőtehetséget helyettesítő eszközök gondoskodtak azokról a kifejezésekről és elképzelésekről, melyek segítségével saját emlékezetünkről gondolkodtunk. „Benyomások” vagy „impressziók” érnek bennünket, mintha az emlékezet egy darab viasz volna, melybe pecsétgyűrűt nyomnak. Egyes események - mintha kőből volna - „örökre belevésődnek” az emlékezetbe. Amit meg szeretnénk jegyezni, azt „elraktározzuk” emlékezetünkben, amit el akarunk felejteni, örökre „kitöröljük” onnan. A kivételesen erős vizuális emlékezőtehetséggel megáldott emberekről – hiszen minden kornak megvoltak a maga Eulerei – azt mondjuk, hogy „fotóagyuk” van.

Ha az emlékezéssel és felejtéssel kapcsolatos mindennapi beszéden így rajta hagyta bélyegét a metaforikus nyelvhasználat, sokkal inkább igaz ez az emlékezetről alkotott filozófiai és pszichológiai elméletekre. Az emlékezettel kapcsolatos nyelv Platón viasztáblájától kezdve egészen korunk vívmányáig, a komputerig telis-tele van metaforákkal. Az emlékezet működéséről alkotott elképzeléseink olyan eljárásokból és technikákból táplálkoznak, melyeket az információ megőrzésére és reprodukálására találtunk ki. Ez a hatás olyan erős, hogy – mondjuk – a vizuális emlékezetről alkotott tizenkilencedik századi elméletekben pontosan végig követhető, hogyan váltották egymást az új optikai eljárások: az 1839-ben feltalált dagerrotípia és talbotípia, nem sokkal később a sztereoszkópia, aztán az ambrotípia és a színes fényképezés, 1878-ban az „összetett fénykép”, s végül a cinematográfia. Amikor korunkban a vizuális emlékezet idegi alapját a hologram szerkezetéhez hasonlítják, csak azt a tiszteletreméltó hagyományt folytatják, amely a tizenhetedik században, a camera obscurával vette kezdetét. Az emlékezet története kicsit olyan, mintha egy technikatörténeti múzeum raktárhelyiségében tennénk rövid körsétát.

De korántsem csak mesterséges emlékezetek szolgáltak metaforaként. Aki könyvünk tárgymutatóját felüti az emlékezet metaforái címszónál, hosszú felsorolást talál. A legkülönfélébb gyűjtőhelyek tartoznak ide: például archívumok és könyvtárak, ahol információt tárolnak; szőlőspincék és raktárak, ahol javakat halmoztak fel; madarak befogadására alkalmas galambdúcok és madárházak; kincsesládák és kincsestárak, ahol a kincset őrzik; a bőrből készült buksza vagy sacculus, amit a pénzváltók használtak a középkorban. Más metaforák forrása a természet: erdők, mezők és labirintusok. Az emlékek rejtőzését olyan metaforák fejezték ki, mint a tenger mélye, üregek, barlangok, tárnák. De épületek - paloták, apátságok, színházak - is bekerültek az emlékezettel kapcsolatos képes beszédbe. Az emlékezetet látták mágnesnek, gyomornak és lépesméznek, foszfornak, szélhárfának és szövőszéknek. Az emlékezetünkről alkotott elmélet folyton változó képeket vetített, metaforák és metamorfózisok sorozatát, valóságos „omnia in omnibus”-t.

Valamennyi említett metafora, akár a természetből, akár a technikából, akár organikus, akár mesterséges folyamatokból származik, a maga módján értelmezte az emlékezetet. Theaitétosszal az emlékezet megbízhatóságáról beszélgetve, Szókratész egy túl lágy és olvatag viaszból készült táblához hasonlította az emlékezetet, ami különbözik Freud elképzelésétől, aki a varázsnotesz metaforájával azt fejezte ki, hogy mélyebb rétegekben azok az emlékek is megőrződnek, melyeknek a felszínen már semmi nyoma. És Aquinói Tamás titkárának, Reginaldnak a számára, aki szent könyvnek tartotta mestere emlékezetét, az emlékezet nem ugyanazt a szerkezetet jelentette, ami a romantika korában élt orvos-festő, Carus szeme előtt lebegett, amikor végtelen labirintusként írta le az emlékezetet. Többről van szó állandó hangsúlyeltolódásnál; az emlékezet metaforákban elbeszélt története mindig más emlékezeteket vetít elénk.

Fordította: Balogh Tamás (Typotex 2002)