IPM 2014. december 

Mi sem természetesebb, mint tudni, hogy gondolataink a saját elménkben keletkeznek. Talán egy életen át nem volt olyan gondolatunk, amelynek kapcsán kételyeink támadtak volna: nem is a mienk. Hogyan is gondolkodhatna a fejünkben valaki más?

A világon minden kétségbe vonható, írta Descartes, csak egy bizonyos: hogy gondolkodom. A filozófus a történelmi újkor hangján szól. Az a lehetőség, hogy gondolatai Istentől, ördögtől, angyaloktól, démonoktól származhatnak, fel sem merül benne. Elméje megnyugtatóan privát hely, nem szellemek átjáróháza.

Eleink elméjébe bejáratosak lehettek a láthatatlan lények, sőt komoly beleszólásuk is volt életükbe. Hitre buzdítottak vagy harcra, küldetést adtak és megjövendöltek egy-egy különleges gyermekáldást. Úgy tűnhet, az ókori emberek fajsúlyos döntései mögött nem ritkán állt isteni parancs: És lőn az Úrnak szava Jónáshoz, az Amittai fiához, mondván: Kelj fel, menj Ninivébe, a nagy városba, és kiálts ellene, mert gonoszságuk felhatolt elémbe!

Jónás könyve - Takáts Márton grafikája

Persze neurológiai szempontból az is érdekes lenne, mit jelentett pontosan az Úr szava. Belső hangot? Vagy külsőnek érzékelt szólítást? A szövegek nagyrészt nem egyértelműek – csak kivételes esetekben.

Hangok és harangok

Hogyan fogalmazódhatott meg egy földműves tanulatlan leányában a küldetéstudat? Hogyan mozgósíthatta sikerrel emberek ezreit, s űzhette ki segítségükkel az angolokat Franciaország területéről? A 6 évszázados titokra minden kornak megvolt a maga válasza: az isteni, avagy ördögi inspirációtól kezdve a neurológiai magyarázatokig. Ma azt tartják a legvalószínűbbnek, hogy Jeanne d’Arc-nak extatikus rohamokkal kísért halántéklebenyi epilepsziája lehetett. Első látomása rémületet keltett benne:

13 éves voltam. Isten hangja szólt, hogy segítsen és vezessen. Délben, nyári napon az apám kertjében, a jobbomon szólt, a templom irányából, talán észre sem veszem, ha nem kíséri fényesség is. Harmadszorra angyal hangját hallottam. A hang mindig a helyes irányba vezérelt és mindig megértettem. Hetente 2-3 alkalommal szólított meg. Arra utasított: Menj Orléans falai elé, menj! Én pedig azt feleltem: én csak egy szegény lány vagyok, aki semmit nem tud a lovaglásról, a harcról. Nem telt el nap, hogy ne hallottam volna ezt a hangot, és egyre nagyobb szükségem volt rá.

Látomásaiból lassan kirajzolódott számára küldetésének konkrét tartalma is. Az epizódokat olykor templomi harangok kongása előzte meg.

Fényesség, jelenlét érzése, küldetéstudat: talán minden agyban ott szunnyadnak, a jobb oldali halántéklebeny egyik zugában. Ha itt jelentkezik epilepsziás roham, annak bevezető szakaszában, ún. aurájában a betegek gyakran élnek át mennyei boldogságot.

Stilke Hermann Anton: Jeanne d'Arc élete, triptichon, 1843, Ermitázs

Dosztojevszkijt barátai közt érte az első ilyen roham. Épp a vallásról beszélgetett velük, mikor az ingaóra elütötte az éjfélt. Az író felkiáltott: Isten létezik! Ő létezik! Később így számolt be erről: a levegő hangos zajjal telt meg, én mozdulni próbáltam. Úgy éreztem, a mennyország leszállt a földre és elárasztott engem. És Ő eljött hozzám. Semmi másra nem emlékszem. Egészséges emberek: el se tudjátok képzelni a boldogságot, amit néhány pillanattal a roham előtt érzünk. Nem tudom, meddig tart, de nem adnám semmilyen, az élet nyújtotta örömért.

Fjodor Dosztojevszkij

Néhány regényhősénél, például A Félkegyelmű Miskin hercegénél hasonló rohamokat írt le: A lelki sötétség, a nyomasztó szomorúság közepette némely pillanatban mintegy fény gyűlt az agyában, és lökésszerűen, egyszerre szokatlanul megfeszült egész életereje. Életérzése, öntudata szinte megtízszereződött ezekben a villámgyorsan tovatűnő pillanatokban. Elméjét, szívét rendkívüli fény világította be; mintha egy csapásra lecsillapodott volna minden vigalma, kétsége, nyugtalansága, és feloldódott volna valami derűs és harmonikus örömmel, reménnyel, értelemmel és a végső ok ismeretével teli magasztos nyugalommal.

Az extatikus hallucinációk, bár nagyon ritkán, veszélyessé is válhatnak. Egy férfi roham során Jézus Krisztust vélte látni és hallani, aki arra utasította, hogy ölje meg a feleségét és saját magát. Ő pontosan így cselekedett: megölte feleségét, majd magába döfte a kést. Miután megmentették és eltávolították a jobb halántéklebenyében lévő gócot, rohamai megszűntek. Az ilyen parancsoló hangok hasonlatosak a pszichotikus betegek által hallottakhoz.

Kihangosított gondolatok

Az álmokról gyakran hiszik, hogy tudattalan vágyakat, indulatokat vagy felismeréseket fejeznek ki szimbolikus formában. De mi a helyzet a hallucinációkkal? Ezek is tudattalan tartalmakat közvetítenek? Netán az álomfejtés mintájára létre kellene hozni a hallucinációfejtés tudományát is?

Ezzel az a bökkenő, hogy már maga az álomfejtés sem tudományos. Az álomszimbólumok freudi, jungi és egyéb értelmezései intuitíve vonzók lehetnek, de éppúgy nem támaszthatók alá, mint az álmoskönyvekbe gyűjtött népi hiedelmek. Az álomnyelvben túl sok az egyéni elem, így nincs egyetemes szótára, amely mindenkire érvényes volna. Egyes tudósok szerint pedig az álmok nem is jelentenek semmit, csupán idegrendszeri folyamatok melléktermékei.

Ez lehet a helyzet a hallucinációkkal is. A téma szakértője, Oliver Sacks neurológus azt állítja: a néhány kiemelkedő élménnyel szemben a legtöbb hallucináció semmitmondó, üres zaj, amellyel az agy bizonyos hiányzó vagy elveszett ingereket próbál pótolni. Ezt támasztja alá, hogy a zenei hallucinációk általában halláskárosodás, a képi hallucinációk pedig látáscsökkenés kapcsán jelentkeznek.

Oliver Sacks

Ha adott agyterület nem jut hozzá a megszokott mennyiségű és minőségű információhoz, találgatásba kezd. Végül az elvesztett világ helyett alkothat magának egy másikat, olyan típusú ingerekből, amilyenekkel mindig is foglalatoskodott: legyenek azok zenei hangok, színek, formák vagy arcok.

Nem kevesen vannak azonban, akik emberi hangokat hallucinálnak, noha hallásukkal semmi gond nincs. E jelenség jóval rejtélyesebb a fentieknél. Egyes tudósok szerint a szóbeli hallucináció nem több, mint olyan gondolkodás, pontosabban belső beszéd, amelyet az illető nem ismer fel sajátjának. Erre utal egy fMRI-vel végzett vizsgálat, amely kimutatta, hogy sok olyan agyrész, amely a belső beszéd idején aktív, hanghallás közben is az. Ilyen például a bal halántéklebenyben a beszédmozgásokat vezérlő Broca terület.

Hogy valaki nem ismeri fel gondolatait gondolatokként, ehelyett külső hangok formájában hallja vissza őket, elsőre bizarrnak tűnik. De kapcsoljunk vissza egy pillanatra ismét az álmokhoz! A bennük szereplő álomalakok is beszélnek, és mindaz, amit kimondanak, végül is az álmodó gondolata, magukkal az álomalakokkal együtt. Csakhogy az álomvilág oly élénk és élethű, hogy elrejti saját eredetét. Éppígy a hallucináció.

Minden, vagy szinte minden agyban ott rejlik a lehetőség, hogy a gondolatok kihangosodjanak, de az álmokon kívül ez nemigen következik be. Az éber ember általában hallucinációmentes. Ha felidéz, vagy elképzel beszélgetéseket, olykor szinte hallja, mit is mondana a másik – de hol van ez a valódi hallástól. Mi az, ami nem engedi átlépni az élénk képzelet és a hallucináció közti küszöböt?

Valójában az, ami nekünk természetesnek tűnik: hogy öntudatunknál vagyunk, nem hallucinálunk, és gondolatainkat sajátjainkként ismerjük fel, idegsejtjeink rendkívül precíz időbeli összehangoltságán alapul. Ezt a 40 Hz körüli gamma-hullámzás jelzi, amelynek feltételei az ép idegsejt-kapcsolatok. A hallucináció oka Kéri Szabolcs pszichiáter szerint, hogy az idegi hálózat kritikus pontjai közt megszakad a kommunikáció. Ilyenkor bizonyos részegységek önállóan kezdenek működni, meglehetősen sztereotip módon, függetlenítve magukat az egyén tudatos döntéseitől.

Az egyik kritikus pont a beszédészlelési (Wernicke) terület a halántéklebenyben. Hanghallóknál ez a terület válik le a többitől: nem kap kellő információt az éppen zajló gondolkodási folyamatokról. Vagyis nem kapja meg a szükséges bemeneteket. S ilyenkor azt teszi, amit a többi alulingerelt agyrész: zajt kelt. A kihangosodó gondolatok ráadásul nem hasonlítanak többé az egyénre. Sokkal inkább idegen és ellenséges lényekre, akik gúnyolják, zaklatják, legrosszabb esetben halálba próbálják kergetni.

Lények a lélekben

Egy meglepő felfedezés arra mutatott rá, hogy e lények kultúránként különbözőek. A pszichotikusokra jellemzőnek tartott fenyegető hangokról Tanya Luhrmann kortárs antropológus (Stanford Egyetem) kiderítette: egyáltalán nem univerzálisak. 20-20 aránylag fiatal, skizofréniával diagnosztizált embert kérdezett ki Kaliforniában, Ghánában és Indiában. Csak az amerikaiak számoltak be a tipikus, kellemetlen hangokról. A ghánai Accrában a páciensek több mint fele azt állította, hogy Isten beszél hozzá. Az indiai Chennaiban rokonokkal azonosították a hangokat, akik úgy adtak nekik tanácsokat, mint az idősebbek szoktak a fiatalabbaknak. Máskor az indiai lények játékos, mágikus vagy pajzán hangot ütöttek meg. Luhrmann szerint a kulcs a hangokhoz való viszonyulásban rejlik. Akik úgy veszik, hogy a hozzájuk szóló lény Isten vagy jóindulatú rokon, azok ennek megfelelően pozitív tartalmakat hallanak. Akik viszont ellenséges összeesküvőkre vagy idegenekre gondolnak, saját énjüket veszélyeztető betolakodókra, azoknál a hangok nem ismernek irgalmat. Az egyik amerikai például úgy jellemzi őket, mint akik szeretik gyötörni az embereket, villával kivájni a szemüket vagy levágni a fejüket és meginni a vérüket: valóban gonosz társaság.

Nagyon is érthető, hogy az indiaiaknak és a ghánaiaknak miért nem okoz különösebb gondot a hanghallás ténye: természetes számukra, hogy a természetfeletti így is megnyilvánulhat; akár kitüntetőnek is tarthatják. Nem így a nyugati emberek, akik tudják, hogy ha valahol beszámolnak hangjaikról, abban a pillanatban rájuk sütik az elmebaj bélyegét.

Az viszont rejtélyes, hogy maguk a hangok vajon miért részesítik előnyben a kedves fogadtatást. Hiszen csak képzelt és nem valóságos lények. Lehet azonban, hogy nagyon is valós szereplőket képviselnek a személy életéből, akár rájuk ismer, akár nem. Talán mégis találunk a hallucinációkban megfejteni valót?

Ebbe az irányba mutat Marius Romme holland pszichiáter (Maastrichti Egyetem) alternatív elmélete, amelyet a 20. század végén alkotott meg. Amikor ezt televízióban is közzétette, számos hanghalló jelentkezett nála. Többségük soha nem járt pszichiátrián, és a hanghalláson kívül semmilyen tünete nem volt. A Romme körül csoportosuló hanghallókból indult ki az új mozgalom, amely mára a világ minden tájára kiterjed: a Hanghallók Világszövetsége. Terápiás módszerük kiindulópontja az elfogadás. Üléseiken rendhagyó módon először nem magukat, hanem hangjaikat kell bemutatniuk. Itt nem az a cél, hogy a hangokat gyógyszerekkel elnyomják, hanem, hogy felvegyék velük a kapcsolatot, s kiderítsék: kik ők, s mi a szándékuk? Ez néha nem is könnyű, hiszen a hangok sokszor üldözőként nyilvánulnak meg, a hallucinálót valóságos rettegésben tartva. Amint azonban a páciens nyitottan fordul a hangjai felé, a beszámolók szerint azok általában megszelídülnek és jobb indulatúvá válnak, olykor halkulnak és ritkulnak is.

Néhány avatár, akiket Leff páciensei választottak 

Színről színre látás

Míg a pszichiátriákon mindent elkövetnek, hogy a hallucinációkat kisöpörjék az agyakból, egyes szubkultúrák tagjai épp arra próbálják rábírni elméjüket, hogy a lehető legélethűbb képeket, hangokat állítsa elő. Teszik ezt akár hallucinogén anyagokkal, akár állhatatos összpontosítással. Tanya Luhrmannak utóbbira esett a választása. Csatlakozott egy mágiát gyakorló brit csoporthoz, ahol a szertartások sikere a tudatgyakorlatokon múlt. Egy év után képzelete sokkal világosabbá, részletgazdagabbá vált; koncentrációs állapotai elmélyültek és élesen különböztek a hétköznapi összpontosítástól. Egy éjjel teljesen belemerült egy Arthur király legendájáról szóló könyvbe. Másnap döbbenetes látványra ébredt: hat druida állt az ablakával szemben, London utcái fölött. Kába csodálkozását követően kiugrott az ágyból, ekkor a druidák eltűntek. De amíg ott voltak, olyan tisztán látta őket, mint írás közben a laptopját.

Hasonlóan közvetlen tapasztalásra vágynak azok, akiket nem győz meg a „boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek” jézusi intelem. Mélyen elkötelezett karizmatikus keresztények rendszeres imádkozásaik során megtanulnak olyan fokon összpontosítani elméjük hitbeli tartalmaira, mint az olvasó a regényre, a zenehallgató a darabra. Képzeletük egy napon annyira megerősödik, hogy immár látják, hallják Istent. Egyesek a jelenlétét érzik, mintha fizikailag ott állna mellettük. Az ima során látott képek messze gazdagabbak, világosabbak és kivehetőbbek a puszta képzelődéseknél; végül olyan tisztává válnak, mint az észleletek, s a hívők bizonyosak benne: Isten jelen van az életükben.

Az evolúciós pszichológia – kevésbé magabiztosan, mint a hívek – a jelenlét-érzést egészen máshonnan eredezteti: a „másiknak” az eredendően állati érzéséből, amelyet a fenyegetettség hívhatott elő, de amely az embernél immár transzcendens szerepet tölthet be.

Jakabffy Éva