IPM 2014. november

Amíg irányítani próbáljuk képzeteinket, azok halványak, áttetszők és legszívesebben elillannak. Emiatt talán azt hisszük, nincs is túl nagy képzelőerőnk. Egy napon azonban a képzelet kiléphet korlátai közül, s megmutathatja: sokkal több, mint a jól ismert mozi a fejünkben. Szürreálissá torzíthatja a világot, benépesítheti kísértetekkel vagy akár állandó zenei aláfestést is adhat neki. Mikor úgy megerősödik, hogy versenyre kel a valósággal és fütyül az akaratunkra, a neve immár: hallucináció.

A benépesített Ismeretlen

Oliver Sacks

Olyan korban, amelyben nem a tudományos világmagyarázat az uralkodó, virágozhatnak a hallucinációk, és mintegy második realitással burkolhatják be az elsőt. Az emberek néha hosszas kirándulásokat tesznek a második valóságba és úgy beszélnek egymással, mintha az kézzelfoghatóan létezne. E teremtő konszenzusból születnek az angyali seregek, démonok, szellemek, boszorkányok. Minderre aztán a művészet is ráerősít e képzelt lények élénk és életszerű ábrázolásával. Az emberek igen természetesen közlekednek a maguk teremtményeivel, miközben még mit sem sejtenek elméjük teremtő erejéről – viszont mélyen hisznek a teremtésben.

Egyetemes őrület? Inkább normalitás. Mert teljesen normális, fajunk általános vonása, hogy az ismeretlent benépesíti. A végtelen eget és a föld mélyét, az éjszakát és az Északi-sarkot éppúgy, mint Olümposzt vagy az üveghegyeken túli tájakat. De ez nem elég. A lélek, a maga rejtélyességében, szintén istenek színpada. Az egyéni hallucinációk feloldódnak a közös mitológiában vagy hitben. Nem őrületről tanúskodnak, hanem arról, hogy az illető isteni kinyilatkoztatást kapott, vagy éppen az ördöggel cimborált. S mindez messze nem magánügy. Akire rásütik, hogy hallucinációi démoni eredetűek, akár a máglyán is végezheti. S fordítva, akiről elhiszik, hogy sugallatait odafentről kapja, kivételes megbecsülésben részesül.

Felvilágosultabb időkben már nem ilyen könnyű rangot kivívni holmi hallucinációknak. Próféciákat, angyali üdvözleteket már csak szekták szigetein méltatnak. Azokon kívül marad a kreativitás. Lewis Carroll migrénes aurában tapasztalt érzékcsalódásai nélkül Alice Csodaországa sem lenne olyan elbűvölő, vagy talán nem is lenne sehol. Ópium-látomás nélkül szegényebbek lennénk a Kubla Kánnal és számos más remekművel. Társadalmunk elismert, de sokszor fel nem ismert hallucinálói bizonyosan művészek.

Ebenezer Wake Cook (1843-1926),The Pleasure Dome of Kubla Khan, Cheffins, Cambridge

Kizökkent világ

Akik nem azok, attól még lehetnek értékes önmegfigyelők. Mint a híres neurológus, Oliver Sacks, aki sok ezer páciens és levélíró esete alapján cáfolja, hogy a hallucináció egyet jelentene az elmebajjal. A legtöbb hallucináló hallgat, mert maga is azt hiszi, hogy megbolondult, noha a hallucinációnak számos egyéb oka sokkal valószínűbb ennél. Hogy jó példával járjon elöl, Sacks nem titkolja: bizony nála is előfordultak hallucinációk.

New York, 1965, karácsony közeledtével. Az egyetemen, anatómiai gyakorlaton Sacks a soros. Neki kell az igen vékony agymetszeteket elkészíteni, majd beazonosítani a különféle struktúrákat és azok elváltozásait. A máskor brillírozó diák most alig tud úrrá lenni remegő kezén, s alig jutnak eszébe a latin szavak. A foglalkozás után hamar a szemközti kávézóba siet. Döbbenten látja, hogy a kávé hol lila, hol zöld színű. A kasszánál fizető vendégnek óriási a feje és az orra, mint egy elefántfókának. Pánikba esik, lecsapja a pénzt és kirohan.

Oliver Sacks 1962-ben

Valahogy haza kell keverednie, át a forgalmon, buszra, majd vonatra szállva. Csoda folytán nem éri baleset, noha minden örvényleni látszik és az épületek ide-oda ugrálnak. A buszon az emberek nyakán sima, fehér fejet lát, csupa gigantikus, főtt tojást, összetett szemekkel, melyek folyamatosan ugrálnak. Ekkor jön rá, hogy hallucinál. Hogy ne kezdjen sikoltozni a rovarszerű szörnyek láttán, s veszítse el végleg a maga feletti irányítást, írni kezdi élményeit a mindig nála lévő jegyzettömbbe, tárgyilagosan, klinikai részletességgel. Így már nem lesz a benne lakozó téboly magatehetetlen áldozatává.

Üres lakásba ér haza, de tudja, kit hívjon. Carol orvos és régi barát, jól ismeri, hamar átlátja a helyzetet. – Mit szedtél be? – Semmit. – Akkor milyen szert hagytál abba?

Furcsa, de erre nem is gondolt. Hiszen már fél éve jókora adag klorálhidráttal aludt el esténként. Elkalkulálta magát, és kifogytak a készletei. Előző éjjel lidércnyomások gyötörték. A megvonás tüneteit tapasztalja. Delirium tremens. Óriási megkönnyebbülés, hiszen mégsem őrült meg, mint ahogy hitte. Másfelől tisztában van azzal, hogy állapota egyelőre életveszélyes. Bárki mást azonnal elküldene az ügyeletre. Rá azonban egy ideig felügyel Carol, így marad otthon, jegyzetel még 4 napon át, miközben apró állatok milliárdjait látja. Végül mély álomba zuhan.

Kizökkent az idő

Így fogalmaz Hamlet, miután apjának szelleme megjelent előtte, hogy elmondja meggyilkolásának körülményeit és bosszút követeljen. De ki lát kísérteteket? Újabban kiderítették, hogy minden második gyászoló érzékeli az elhunyt egyfajta jelenlétét. Hamlet hallucinációja ezen belül is jellegzetes: erőszakos halál áldozatait kifejezetten gyakran látják visszatérni kísértetként.

A veszteséget ugyanis súlyosbítja az, ha ember vagy emberek által történt. Ilyenkor nagyobb a valószínűsége a poszttraumás stresszbetegség (PTSD) kialakulásának is. Pszichénk számára a cunami, a hurrikán, a földrengés, a járványok és a természet összes borzalma sem ér fel az emberi kegyetlenséggel: a háborúval, hadifogsággal, népirtással, nemi erőszakkal, gyermekbántalmazással.

A traumatizált ember, ha szerencsés, folytathatja régi életét, visszatérhet övéihez. Ennek örömét azonban követi a felismerés: ő már nem egészen ugyanaz az ember, mint aki volt. Bármi feldühíti. Vagy mintha idegen lenne számára a világ, jelenlegi önmagával együtt. Mert állandóan ott kísért benne a múlt. Ha nem beszél a traumáiról, az veszélyes. Ha nem is emlékszik rájuk, az még veszélyesebb. Ilyenkor a horrorisztikus emlékek, az elviselhetetlen látvány, hangok, szagok el vannak zárva az elme elszigetelt, földalatti kamrájába. Mintha nem lennének részei az életrajznak. A trauma helyszíne, vagy más emlékeztető, például jellegzetes szag viszont azonnal előhozhat mindent. Nem úgy, mint egy normális emléket, amelyet saját történeteink kartotékaiból bármikor, akaratlagosan előhúzhatunk. Hanem úgy, mintha automatikusan ismét lejátszódna az egész. Mintha most történne. A PTSD-re jellemző emlékbetörésnél az elfeledett múlt egyszeriben jelenné válik, az itt-és-most helyzettel való kapcsolat pedig fellazul, akár teljesen meg is szűnhet.

Kevésbé ismert, hogy mindez hallucinációkkal is járhat. A háborús veterán hirtelen azt hiheti, hogy az üzletben körülötte gomolygó emberek az ellenségei, és mindjárt rátámadnak. Máskor azok, akikkel együtt harcolt, de elestek, szólongatják kísértetként, burkolt vagy nyílt vádaskodással. Milyen gyakoriak az ilyesfajta tünetek? 2014-ben egy amerikai kutatás 5877 PTSD-ben szenvedőnél vizsgálta a hallucinációk és téveszmék jelentkezését. A páciensek egyötöde látott időnként olyasmit, amit rajta kívül senki; úgy egyhatoduk számolt be különös testi érzésekről, mintha valaki megérintené őket; 10 százalékuk érzékelt furcsa szagokat, és ugyanennyien hitték, hogy külső erő irányítja gondolataikat és viselkedésüket. Mindezek ugyan nem utalnak skizofréniára: ahhoz hiányzik a gondolkodás kusza, bizarr jellege. Utalnak viszont a trauma súlyosságára, és az öngyilkosság fokozottabb kockázatára is.

Átváltozások

Ha fejünkből kiszabadulnak a szellemek, és kiszámíthatatlan az érkezésük, az gyötrő érzés. De ha saját szellemünket érezzük megszökni a fejünkből úgy, hogy bárhol lehetünk, bármivé válhatunk, az akár izgalmas és játékos tapasztalatnak is tűnhet. Még akkor is, ha e különleges állapot többnyire életveszély vagy kábítószerek hatására áll elő.

William James 1895-ben

A pszichológia atyja, az amerikai William James A pszichológia alapelveiben igen tudományos hangot üt meg, de a 19. század végi kordivatnak megfelelően nem fukarkodik a meghökkentő mesékkel sem, szóljanak azok többszörös személyiségekről, spiritizmusról vagy hallucinációkról. James egyik barátját is idézi, aki hasis-delíriumról számol be a következőképpen.

„Voltak látszólag világos pillanatok, ilyenkor úgy tűnt, mintha magamba látnék, figyelhetném szívem dobbanásait. … Elmém rendkívül érzékeny állapotba került. Gondolhattam bármely helyre, az teljes valójában megjelent. A Staffában lévő Óriások útjára gondoltam, s rögtön ott álltam a Fingal-barlang bejáratán belül. Hatalmas bazaltoszlopok emelkedtek körös-körül, közben a hasadékon óriási hullámok haladtak át, majd elcsendesedtek a sziklás parton. Hirtelen üvöltést, dörgést hallottam, s a barlangban az Ishmaral szó visszhangzott. E meglepő szó elhangzását követően a nagy bazaltoszlopok ruhafogasokká váltak, én pedig hangosan nevettem ezen az abszurditáson.

Fingal-barlang

Ezek után amilyen állatra vagy dologra csak gondoltam, az meg tudta szállni tudatomat. Gondoltam egy rókára, s rögtön ezzé az állattá alakultam át. Képes voltam kifejezetten rókának érezni magam, láttam hosszú füleimet, bozontos farkamat, s egyfajta befelé látással átéreztem, hogy egész anatómiám egy rókáé volt. Majd hirtelen megváltozott a nézőpont. A szemem a szájam hátuljába került, onnan néztem ki megnyílt ajkaimon át; láttam a két sor hegyes fogat, majd miután szájamat hirtelen összecsuktam, nem láttam semmit. Ezután gránáttá alakultam át, éreztem, mekkora vagyok, mennyi a súlyom, vastagságom, megtapasztaltam, milyen egy hatalmas ágyúból kilövődni; néztem magam alatt a földet, majd felrobbantam, s visszahulltam repeszzápor formájában. Számtalan egyéb tárggyá váltam még, sok közülük olyan abszurd volt, hogy el nem tudom gondolni, mi sugallhatta. Például kis porcelánbaba voltam egy olívaolajos palackban, a következő pillanatban pedig már egy csavart kandiscukor, majd csontváz egy megpörgetett koporsóban, és így tovább a végtelenségig.”

Kísértő zenék

Irányított hallucináció? Olyan ellentmondásnak tűnik, mint az éber álom. Kivételesen létezhetnek ugyan, de többnyire minél élénkebb az élmény, annál kevésbé követi akaratunkat. Ez a helyzet zenei képzeteinkkel is. Legtöbbünknek állandóan játszódik valamiféle zene a fejében, de cseppet sem hangosan és tolakodóan. Belevegyül a többi gondolat és képzet közé. Akkor kezd zavaró lenni, ha egy dallam folytonosan vissza-visszatér: ezt hívják dallamtapadásnak. Egyszerű, fülbemászó dalok könnyebben ragadnak meg az elmében. És szinte mindig ezek közül kerülnek ki a hallucinált motívumok is.

A téli ünnepekhez közeledve sokan már ott is hallani vélik a karácsonyi dalokat, ahol semmiféle zene nem szól. A jelenséget el is nevezték White Christmas-hatásnak. Karácsonyi énekek gyakran szerepelnek a zenét hallucináló emberek repertoárjában is. Van azonban egy lényeges különbség. A hallucinált dalokban nem annyira a jelen tükröződik, hanem inkább a régmúlt kísért. A belső dj öntörvényű: nem törődik azzal, mi menő, mi modern, sőt ami rosszabb, az illető ízlésével sem. Nosztalgikus és primitív. Gyermekkori slágereket és főcímdalokat játszik, méghozzá végtelenítve. Korábbi nemzedékeknél katonadalokat és hazafias indulókat.

Dwight Mamlok a náci Németországban élte gyermekéveit, mielőtt feleségével, Ursula Mamlok komponistával együtt Amerikába menekültek. Ursula, Schönberg tanítványaként, elsősorban atonális zenék szerzője. Ebben a közegben Dwight számára is ez lett A zene. Míg csak el nem kezdett hallucinálni. A karácsonyi énekeknél és altatódaloknál is nagyobb szenvedést okoztak számára a 30-as évek náci indulói, főként, mert zsidó származású volt.

A zenét hallók nem őrültek, a hallucinált zene azonban kifejezetten őrjítő. Mintha egy rémálombeli zenegépből jönne, amelyen egyetlen gomb sem működik: nincs leállítás, nincs szünet, nem szabályozható a hangszín, a hangerő. Egyformán szól éjjel és nappal. Egyeseknél csak egyetlen dal, majd már csak néhány motívum. Végül esetleg nem marad több egyetlen hangnál.

Clara Schumann írta naplójában, hogy férje dicsőséges zenét hallott, csodálatosan hangzó hangszerekkel, amilyet még soha senki a földön. Schumannt eleinte inspirálták hallucinációi. Egy időben angyali kórusokat hallott; később ezek démonivá korcsosultak, majd egy borzasztó A-hanggá, amely megállás nélkül szólt. Élete utolsó megjelent művének, a Geistervariationen-nek (Szellemvariációknak) fő motívumáról azt állította, hogy Schubert vagy Mendelssohn kísértete sugallta neki. – Schumann tüneteit többféle súlyos idegrendszeri betegsége okozhatta.

A zenei hallucinációk többségénél azonban nem mutatható ki agyi elváltozás, csupán a hallás romlása. Mint annál a brit hölgynél, aki 3 éve hall folyamatosan zenét a fejében: a brit himnusz mellett „beakad” neki néha a Happy Birthday és az Auld Lang Syne című dal is. Hogy mindezt elnyomja, nyugtató-lazító zenéket, madárdal és bálnafütty CD-ket hallgat.

iPod a fejben

Sylviának, az amatőr zenész, nyugdíjas matematikatanárnak pedig az segít, ha Bachot játszik. Ő ebben még valamivel szerencsésebb, mint az a Gordon nevű hivatásos zenész, aki hegedűjáték közben is kénytelen elviselni hallucinációit.

Sylvia 2011-ben, 66 éves korában keresett fel egy londoni neurológiai klinikát. Ahogy az orvosoknak mesélte: néhány évvel azelőtt zongoramuzsikára lett figyelmes a háza előtt. De hát nincs is ott zongora! A fantom hangszer azonban egyre hosszabb és hosszabb dallamokat játszott, mint Rahmanyinov második, c-moll zongoraversenyét. Mikorra Sylvia a klinikára érkezett, a zene szinte állandó társává vált.

Mindennek eredete egy 20 évvel korábbi vírusfertőzés, amelynek következtében Sylvia hallása megromlott. 11 éve, hirtelen hallásvesztés kapcsán súlyos fülcsengés alakult ki nála. Egy évre rá kezdett hallani két ismétlődő hangot, melyek fokozatosan frázisokká, ezután teljes melódiákká fejlődtek. Sylvia repertoárja nem tipikus: a népszerű dalok mellett előfordulnak klasszikus zenék is. Abban is különleges eset, hogy abszolút hallással rendelkezik, így hallucinációit könnyedén lekottázza. Néhányat közzé is tett az Interneten. Ha belehallgatva megborzongunk és sietünk kikapcsolni, jusson eszünkbe, hogy számára ez messze nem ilyen könnyű.

Hogy Bach-zenével szorítja vissza a belső zenét, ez adta az ötletet a kutatáshoz, amelyről 2014-ben számoltak be angliai tudósok. Sylvia agyműködését magnetoenkefalográggal (MEG) követték nyomon, miközben egy hosszú ülésen hol csendben ült, hol egy-egy Bach-részletet hallgatott, s hallucinációi, melyek ekkor Gilbert és Sullivan operájának szekvenciái voltak, hol erősödtek, hol gyengültek. Amikor a hallucinációk felhangosodtak, gyorsult a hullámtevékenység a hangok észleléséért és a dallamemlékezetért felelős agyi területeken.

A kutatást vezető Sukhbinder Kumar (Newcastle Egyetem) szerint Sylviánál valószínűleg e két agyterület közt alakult ki kóros kommunikáció. Akinek a hallása gyenge, sokszor bizonytalan abban, mit is hall, és a hézagokat agya tölti ki a már ismert zenei minták alapján. Mivel kívülről nem érkezik elegendő jel, hogy e mintákat korrigálja, azok annyira felerősödnek, mintha csak valódi zene szólna.

Mit lehet tenni ez ellen? Annak, aki valamennyire hall, segíthetnek a jól ismert zenék, mint Sylvia esetében Bach. Magának a hallásnak a javítása is enyhít a tüneteken, érdemes megtalálni a lehető legjobb eszközt erre.

A kutatók eközben azt keresik, hogyan lehetne leállítani az olyan abnormális kommunikációt az agyterületek között, amelyek hallucinációhoz vezetnek. Ígéretes lehet az agy elektromos vagy mágneses ingerlése, esetleg olyan gyógyszerek, amelyek csökkentik a kérdéses agyterületek közt közvetítő hírvivők szintjét. E területek a különféle hallucinációknál mások és mások lehetnek: a látássérültek kaleidoszkóp-szerű látomásainál a vizuális régiók, a skizofréneknél többek közt a beszédért felelős agyrészek. De kik beszélnek a skizofrének fejében? Kísértetek ők is, vagy csak kihangosított gondolatok? Ki szólt Jónáshoz, ki Jeanne d’Arc-hoz, s lehetséges-e, mint egyes tudósok állítják, hogy valaha mindenki hallotta az istenek hangját? A folytatásban ennek eredünk nyomába.

Jakabffy Éva