2015. okt 26.

Bánki M. Csaba: Agyunk fogságában

írta: Janguli
Bánki M. Csaba: Agyunk fogságában

bankim.jpgA Szerző legújabb könyve, mely átdolgozott, felfrissített válogatás korábbi írásaiból, bár több mint félezer oldal, egyvégtében is elolvasható, szórakoztató ismeretterjesztő munka. Érdemes azonban még egyszer belekezdeni, és gondolkodva is elolvasni, mivel a benne közöltek a lehető legjobb kiindulópontként szolgálhatnak akár felületes vélekedéseink, akár több évtizedes meggyőződéseink átértékeléséhez.

Bánki M. Csaba neves pszichiáter, pszichofarmakológus, emellett az egyik legismertebb magyar tudományos ismeretterjesztő. Agy-trilógiájának kötetei az 1990-es évek során jelentek meg, és népszerűsítettek széles körben egy akkor még alig ismert kutatási területet. Az agy évtizedében című munka azért tudott eljutni a laikus érdeklődőkhöz is, mert tartalmazta az alapvető tudnivalókat az idegrendszerről, a hormonrendszerről, az agykutatás eszközeiről, s ezen ismeretek lehető legtömörebb összefoglalása után már az agykutatás újabb eredményei is érthetőek, legyen szó akár addig sosem hallott molekula-nevekről, hírvivőkről, receptorokról, sőt segéd-receptorokról. A humán beállítottságú olvasók, akik esetleg idegenkedtek a természettudományos megközelítésektől, szintén kíváncsivá válhattak az agykutatásra, mivel a Szerző nekik is kedvezett például az elmebetegségek történetének fordulatos leírásával, vagy a tényeket kísérő szellemes kommentárokkal.

A jelen kötetnek már a címe - Agyunk fogságában - is jelzi, hogy átfogóbb, egyben szubjektívebb témakezelésre számíthatunk. Erősítik ezt a várakozást a külön címoldalak, a mottók és a fejezetkezdő iniciálék. Majd olvasáskor Az agy évtizedében főbb fejezeteivel találkozunk először, de a stílus mintha emelkedettebb volna - és persze a tartalom az agytudomány mai állásához igazított.

Bánki M. Csaba bevezető sorai azonban különös árnyékot vetnek mindarra, ami utánuk következik. Először vázaltosan összegzi, mi mindent köszönhetünk az agykutatásnak, elsősorban a gyógyítás terén. Majd a Szerző arra is reagál, ami a mai közhangulatot jellemzi:


"A szaporodó (és közérthető) ismeretek terjedése helyett újból divatba jött a misztifikálás, ismét népszerűek az áltudományos ködösítések, és az utóbbi időben világszerte felhangosodtak a gyanakvást keltő, riogató, vádaskodó, időnként nyíltan rágalmazó hangok. Vannak, akik az agykutatás egészét sötét szándékú csoportok összeesküvésének tartják, és legszívesebben betiltanák. Vannak, akik a gyógyító pszichiátereket mindenestől a profitéhes nemzetközi gyógyszeripar ügynökeinek vélik, akik kizárólag azért "találják ki" a depressziót, a szorongást vagy a hallucinációkat, hogy minél több gyógyszert írhassanak fel..."

bankimcsabaxx.jpgSzomorú sorok ezek; arra utalnak, hogy ma már a tudomány és a tudósok is az összeesküvés-elméletek célpontjai. A sajtóban megjelenő tudományos hírek egyre gyakrabban szólnak megvesztegetett tudósokról, csaló kutatókról és meghamisított tudományos eredményekről. Nyilvánvaló, hogy mint minden területen, itt is megjelentek a szerencselovagok, és mint mindenütt, a kevésbé szerencsések itt is lelepleződnek. De miért hibáztatjuk miattuk az egész tudományt, az összes tudóst, vagy pszichiátert? Miért követjük el unos-untalan ugyanazt a logikai hibát, amelyre a Szerző a következőképp világít rá: a környezetpusztulásért nem okolhatjuk a tudományt és a technikát; éppúgy nem, ahogy a gyilkosságért a konyhakést, a balesetért az autót, az öngyilkosságért a kötelet... És ez még csak az egyik ama gondolkodási jellemzőink közül, amelyekkel Bánki M. Csaba főként könyvének későbbi fejezeteiben szembesít bennünket.

Az előítéletek eloszlatása azonban már az első oldalaktól elkezdődik. Belépve a könyv világába, sürgősen el kell felejtenünk olyan szembeállításokat, mint testi és lelki, szomatikus és pszichés (ami ugyanaz, csak máskor, másra szoktuk használni). Az "öröklés vagy környezet" álkérdés, mely példázza, az embereket mennyivel jobban izgatták mindig is a kitalált, tyúk-tojás jellegű problémák, mint a valódiak.

Ellenben meg kell barátkoznunk azzal, hogy a látszólag nem hasonlító dolgok sok szempontból mégis azok: a pszichoterápia például éppúgy (és épp azokra az emberekre!) hat, mint a pszichés gyógyszerek, mindkettő ugyanazokat az agyi változásokat idézi elő.

A másik különös hasonlóság a régiek babonái és a mi modern, tudományosnak vélt elképzeléseink közötti:


"A középkori emberek sem azért szedték a korabeli orvosságokat, mintha ismerték volna azok élettani, biológiai hatásait, hanem azért, hogy általuk elnyerjék az istenek kegyeit és így a betegségtől való megtisztulást. ... Ezért használtak mai szemmel képtelen, hiszen főleg jelképes értékű, ritka és drága "gyógyszereket": aranyport, orrszarvútülök és elefántcsont reszelékét, vért, délszaki virágok bibéit. ...

A gyógyszerek a laikus ember számára ma is többé-kevésbé misztikus, boszorkányos anyagok, amelyektől ugyan általában gyógyulást remél, de hogy ez miképpen is történik, arról rendszerint csak sejtései vannak."

Kíméletlen tükörben láthatjuk a hétköznapi tudatmódosítóinkhoz való viszonyunkat is. Eszerint a magyar ember rendes és tisztességes "kábszerei", a házibor és a vegyespálinka, valójában éppúgy drogok, mint az üldözött marihuánás cigaretta. Attól még, hogy megszokottak, vannak olyan ártalmasak; a bor és a fű csak úgy különböznek egymástól, mint a töltött káposzta a pekingi kacsától: az egyik a "jó hazai", a másik az idegen.

Nos, ha ezek a nézetek valakit távol tartanának a könyvtől, még mielőtt azt kinyitották volna, igazán kár lenne. Az ellenvéleményen lévőknek is fontos érveket sorakoztat fel a Szerző, melyeket, ha igényesen akarnak szólni a maguk álláspontja mellett, egytől egyig tárgyilagosan végig kell gondolniuk.

Összegezve, a kapott ismeretek mellett a könyv végére észrevétlenül és önkéntelenül újragondoljuk az agyunkról, s a benne tükröződő emberi világról való alapfeltevéseinket; és talán előítélet-poggyászunk is könnyebbé válik ezáltal.

Jakabffy Éva

Szólj hozzá

Bánki M. Csaba Agyunk fogságában