Intelligent Life, 2014. 4. sz.

Szép is lenne, ha egész életünket azzal töltenénk, hogy döntéseink statisztikai kimeneteleit elemezzük. Elménk bravúrja, hogy erre nincs szükség: magabiztosan vezetnek minket az első benyomások, a megérzések és a hangzatos elméletek. Vagy inkább félrevezetnek?

Idő és időjárás 

Daniel Kahneman

Legemlékezetesebb utazásom az volt, amikor az Antarktiszon töltöttem három hetet – meséli a híres pszichológus, közgazdasági Nobel-díjas Daniel Kahneman, közvetlen hangvételű előadásában. De nem az extrém körülmények közti túlélés felé veszi az irányt. Sokkal inkább az a paradoxon foglalkoztatja, hogy az emlékezetes dolgokra milyen keveset emlékezünk. Az antarktiszi vakáció emlékét, saccolja, 4 év alatt úgy 25 percig „fogyaszthatta”:

Ha kinyitok egy mappát, benne 600 képpel, akkor még egy órát töltök ezzel. Három hét, és maximum 1,5 óra? Lehet, kissé furcsa vagyok abban a tekintetben, hogy milyen kicsi az étvágyam emlékek fogyasztására. De akkor is, miért helyezünk oly nagy súlyt az emlékekre a tapasztalatokhoz képest?

A közvetlen jelen, amelyben élünk, tudósok szerint úgy 3 másodperc kiterjedésű lehet. Viszont amikor önmagunkról gondolkodunk, nem jelenbeli állapotunkat vesszük alapul, hanem élettörténetünket. Emlékezetünk állandóan történeteket mond nekünk magunkról.

Okoz-e gondot ez a kettősség? Első látásra nem. Viszont a boldogság kutatói egy idő után ráébredtek: a boldogság egészen mást jelent az ún. tapasztalati én, és az emlékező én számára. Előbbi csak jelent ismer, és aszerint érzi magát boldognak vagy boldogtalannak, ami e jelenben zajlik. Utóbbi viszont az életeseményekből következtet saját boldogság-szintjére. 

Egy példa: felmérések szerint a zord időjárású helyeken, mondjuk Ohióban élők azt hiszik, Kaliforniában az emberek boldogabbak. Ez persze nincs így. Mi történik, ha egyes ohióiak eldöntik: a nagyobb boldogság reményében Kaliforniába költöznek? Nem lesznek boldogabbak. Legfeljebb úgy gondolják, hogy azok! – állítja Kahneman.

Szerinte az, amilyen boldognak hisszük magunkat, nem feltétlenül esik egybe azzal, amit adott pillanatban, vagy a pillanatok egymást követő sorában érzünk. Sokan a boldogság helyett a boldogság szimbólumait akarják birtokba venni, ami ismét csak a fenti paradoxonhoz vezet: boldogabbnak vélik magukat például a luxusban élők, miközben semmivel sem élnek át több boldog pillanatot, mint azok, akiknek körülményei jóval szerényebbek. De nem szegényebbek: a pénzügyi gondok ugyanis valóban képesek aláásni az emberek boldogságát. A kutatások szerint adott szint fölött a még több pénz boldogságunkhoz már nem ad hozzá semmit. De miért nem, ha egyszer különlegesebb élményekre van kilátásunk, a gourmandizmustól az egzotikus utakig? Olyasmikre, amik legtöbbünk vágyai között kitüntetett helyen szerepelnek? Talán mert a róluk alkotott képek magnetizálnak inkább. A megvalósulás elvesz valamit az egzotikumból, és a felemelő pillanatok közé éppolyan prózai ügyek-bajok keverednek, mint egyébként. Amikor aztán visszaemlékezünk, az élményt újra átfestik idealizált képeink, és ez ismétlésre késztet.

Mindez azonban az emlékező én bűvészkedése, mely sokszor azért hajszolja végig a tapasztalati ént annyi élményen, hogy legyen miről beszámolnia. A jövőről következetesen úgy gondolkodunk, mint egy majdani múltról. Emlékeket tervezünk. Mintha a külső és belső fotókért élnénk. Ez fokozatos eljelentelenedéshez vezet. A jelen már csupán arra szolgál, hogy a felvételeket a tervek folderéből átrakosgassuk az emlékekébe. Talán egészen másféle döntéseket hoznánk jövőnkről, ha nem előrevetítenénk azt, hanem megkísérelnénk beleélni magunkat. Mintha csak a jelenben lennénk.

Ha jó a vége… 

A történetekben való gondolkodás ítéleteinket is eltorzítja. Egy kísérlet kimutatta: kellemetlen orvosi vizsgálatokat aszerint értékelünk borzalmasnak avagy elviselhetőnek, amilyennek a végén éreztük. Ha 20 percből 1-et kínlódtunk, de az a végén volt, akkor az egész folyamatról sötétebb emléket alkotunk, mint ha 5 percig szenvedtünk volna, de az elején.

És ellenkezőleg, egy hatásos befejezés visszahat az előzményekre, hosszabb műveknél akár feledtetheti is a feledhető részeket. Mit szó nem mondhat, itt fényt sugároz / Az örök asszonyi emel magához: Goethe Faustjának mennybemenetele éppoly tökéletes vég, mint a Berlioz Faustjának elkárhozása utáni záróakkordok, amelyekben Margaréta lelkét hívja az angyali kórus.

Amikor viszont egy fantasztikus koncert vége felé fülsértő zörej zökkenti ki a hallgatóságot, előfordul, hogy azt mondják, amit Kahneman egy ismerőse: ez az intermezzo az egész élményt tönkretette. A tudós szerint ez persze hibás hozzáállás, hiszen az élmény egészen addig a pillanatig tökéletes volt.

…s ha rossz 

Nemcsak a befejezéseket értékeljük túl, hanem azon eseményeket is, amelyek nemrég történtek. Ennek oka a hozzáférhetőségi heurisztika: ami könnyen eszünkbe jut, azt jóval gyakoribbnak véljük a valóságosnál. A közelmúltban történtek különösen akkor hatnak így, ha érzelmileg felkavaróak, mint a magyar hegymászók végzetes balesete volt 2013. május 24-én. A tragédiát követő napokban, hetekben sokak figyelmét tartották fogva az Erőss Zsolttal és Kiss Péterrel kapcsolatos hírek. Bizonyára voltak, akik korábban a példátlan emberi akaraterő megtestesítőjeként tekintettek Erőssre, most azonban felelőtlen egoistaként. A rossz vég egyszeriben zárójelbe tett minden erőfeszítést, eredményt és honfitársi büszkeséget. A másik kognitív torzítást pedig a vészjelző indítja be ilyenkor: egy ideig, amíg az esemény emléke élénk, túlbecsüljük a hegymászó balesetek gyakoriságát, és ha ismerősünk hegyre megy, rögtön a Kancsendzönga rémképe vetül lelki szemeink elé. 

Elménk eleve érzékenyebb a veszteségekre, mint a nyereségekre, s erre a média is rásegít. Influenzajárvány? A néhány áldozat kerül fókuszba, meg hogy a vírus könnyedén egy veszélyesebbre mutálódhat. A gyógyult betegek tömegei látókörön kívül maradnak, ahogy a sok évtizedes statisztikák is, nehogy túlzottan megnyugodjunk. A nyugodt olvasó, néző ugyanis könnyen tovább lapoz, kattint vagy szörföl. A médiumok riogatásunk árán tartják fenn oly értékes figyelmünket. Kár- és bűnesetekkel, amelyek akármelyikünket sújthatnák. A tudományos csatornák szerkesztői sem jönnek zavarba, ha arról van szó, hogy alarm-központunkat kell megcélozni. Kapcsoljunk csak oda, jó eséllyel ütközünk megakatasztrófákba, meteorit-becsapódásokba, melyek történhettek bármilyen rég, sosem tudhatjuk, nem holnap lesz-e a következő. És jöhetnek a víziók az emberiség utáni életről, az óriáspatkányok bolygójáról és az ismét divatba jött űrbéli gyarmatosítókról. A reality itt is tért hódít: egy-egy hóbortos amerikai óriási készletek felhalmozásával készül a közelgő katasztrófára. Úgy tűnik, csak ennek él, és ehhez még szakértői tanácsokat is kap.

A katasztrófa-mémek a legolcsóbb figyelem-mágnesek, így bizonyára mindig velünk lesznek, ama végső becsapódásig vagy addig, amíg a Nap vörös óriássá nem fúvódik föl.

A vesztéstől való félelem súlyosbítja veszteségeinket 

Figyelmünk mellett döntéseinket is túlzottan befolyásolják a belső vészcsengők. Daniel Kahneman és Amos Tversky egyik első nagy felfedezése volt, hogy ugyanakkora veszteséget és nyereséget érzelmileg másképp súlyozunk: érzékenyebbek vagyunk a veszteségre, mint a nyereségre.

Vajon a pénzügyi szakemberek képesek félretenni e veszteség-fóbiát? Terrance Odean (Berkeley Egyetem, Kalifornia) amerikai befektetők körében végzett kutatása szerint nem. A befektetők ugyanis általában megtartják portfóliójukban a legkisebb nyereséget hozó papírokat, hogy ne kelljen őket veszteséggel eladniuk. Ehelyett nyereségesebb papírokon  adnak túl. Így végül a megőrzött értékpapírok rentabilitása 3,4%-kal lesz alacsonyabb, mint az eladottaké. Vagyis a vesztéstől való félelem veszteséget produkál. 

Akárcsak a visszautasítástól való félelem, amely miatt például sokan hagyják elsikkadni tehetségüket. Azt hiszik, ha műveik nem találkoztak a szakértők tetszésével, akkor bizonyára gyengék. Nem tudják, hogy számos későbbi bestsellert dobtak el sorra maguktól a kiadók. Stephen King teletűzdelte szobája falát az elutasító levelekkel. A Harry Potterről úgy gondolták, hogy kudarcra van ítélve. Szerkesztők még klasszikusok műveit is homlokráncolva olvassák, amennyiben azt hiszik, kezdő író alkotta őket. Mi következik mindebből? A rajtcél győzelem ritka, és a világsikert többnyire rengeteg próbálkozás előzi meg. Ha már egyetlen kudarc is a földbe döngöl minket, vegyük észre, hogy két heurisztika hat ránk egyszerre: a veszteségtől való rettegés mellett még a kis számok törvénye is. 

Amikor a szám nem számít 

Hány eset kell ahhoz, hogy levonjuk az általános következtetést? A döbbenetes valóság az, hogy a minta nagysága alig érdekel bennünket. Ha a példa ütős, épp elég belőle egy.

A katasztrofális Exxon Valdez olajszennyezést követő bírósági eljárás hatására számos kísérletet végeztek. Az egyikben a résztvevőktől azt kérdezték: mekkora összeget ajánlanának fel arra, hogy a vándormadarak védelme érdekében az olajfoltokat hálóval takarják le? A résztvevők egyik csoportja 2000, a másik 20 ezer, a harmadik 200 ezer madár megmentésére „gyűjtött”. Logikus lett volna, hogy a felajánlott összegek a madarak száma szerint alakuljanak, hiszen 200 ezer madár megmentésére jóval nagyobb összeg kell, mint ha a madarak száma 2000. Ám nem így történt. Az adományozások átlagosan 80, 78 illetve 88 dollár voltak. A résztvevőket csak az olajjal átitatott tollú, magatehetetlen madár képe mozgatta meg, az adatokat teljesen figyelmen kívül hagyták. Más érzelmileg terhelt helyzetekben is igazolódott már: a szám nem számít, csak a hatásos kép.

Daniel Kahneman és Amos Tversky

Kahnemannak amúgy elég volt egyetlen alkalommal meghallgatnia a vendégelőadóként meghívott Amos Tverskyt, utána egyetlen vitát folytatnia vele, hogy eldöntse: kutatótársául fogadja e sziporkázó kollégát, aki minden tudományos összefüggést egy-egy viccel illusztrált. A döntés több évtizedes barátsághoz vezetett. Kahneman és Tversky, mint az ókori peripatetikusok, naponta több órán át sétálgattak, és eközben érték tetten saját elméjük működésében a heurisztikákat. Messze nem a tudományos felfedezés tipikus útja a 20. század második felének pszichológiájában! Jóval inkább emlékeztetnek a régi nagy esszéistákra, akik a filozófia, a pszichológia és az irodalom határain lebegtek, mint a modern kísérleti pszichológusokra. Az önmegfigyelés ugyan maga is a lehető legkisebb mintából indul ki, de ha azután sikerül kísérletileg igazolni, kellően nagy mintán, akkor még közgazdasági Nobel-díj is lehet belőle.

Horgonyra akadva 

A szerzőpárosnak az a kísérlete, amely talán a leglátványosabban mutatja meg, mennyire ki vagyunk téve a szuggesztióknak, az ún. horgonyhatással kapcsolatos.

Kahneman és Tversky átállítottak egy szerencsekereket úgy, hogy az csak a 10-es és a 65-ös számnál tudjon megállni. Az Oregoni Egyetem hallgatóiból toborzott résztvevők előtt megpörgették a kereket, és arra kérték az alanyokat, írják le a számot, amelynél a kerék megállt. Ez természetesen 10 vagy 65 volt. Majd a kutatók két kérdést tettek fel:

Az afrikai nemzetek aránya az ENSZ-ben a most leírt számnál nagyobb vagy kisebb?

Tippelje meg az ENSZ-ben résztvevő afrikai nemzetek arányát!

A szerencsekeréken látott szám semmilyen plusz információt nem nyújt a kérdésekkel kapcsolatban. Mi ugyebár teljesen figyelmen kívül hagynánk? Ha a kísérletben résztvevőkhöz hasonló lények vagyunk, ami valószínű, akkor nem! Ők ugyanis, amennyiben a 10-es szám pörgött ki, átlagosan 25%-ot mondtak, a 65-ös számnál viszont 45%-ot.

Ha azt kérdezik tőlünk: Gandhi vajon 144 évesnél idősebb volt-e, amikor meghalt, életkorát jóval magasabbra becsüljük, mint ha a kérdésben 35 év szerepelne.

A kísérleti pszichológia egyik legmegbízhatóbb és leglátványosabb eredménye, hogy a becslések nem esnek távol a felkínált számtól, még akkor sem, ha az véletlenszerű, mint a szerencsekeréknél, vagy abszurd, mint Gandhi esetében. Az emberek ítéletét nyilvánvalóan irreleváns számok befolyásolják, és ez alól a szakértők sem kivételek. Ők csupán annyiban térnek el a többi embertől, hogy képtelenek ezt beismerni.

Alkuk során is ki vagyunk téve a horgonyoknak: az irányít, aki először beszél. Ha a kereskedő irreálisan magas árról indít, máris arra befolyásolhat bennünket, hogy túlbecsüljük a termék értékét. Az ellenszer: előre döntsük el magunkban, mennyit ér nekünk a vétel, és indítsuk mi az alkut – ezúttal lentről! Csak így tudjuk megelőzni, hogy a horgony észrevétlenül beszűkítse gondolkodásunkat.

A sündisznó és a róka 

Sokszor ismételt elméletek, magabiztosan előadott elméletek, mindent megmagyarázó elméletek: épp elegendő okot adnak arra, hogy kételkedjünk. A hosszú távú és soktényezős folyamatok, főként pedig a „történelem menete” alig megjósolhatók.   

Philip Tetlock (Pennsylvaniai Egyetem) több mint 80 ezer előrejelzést gyűjtött össze. Szakértők és laikusok nyilatkoztak arról, hogy mi várható egy-egy döntéstől politikai és gazdasági téren: status quo, javulás vagy romlás. Az eredmény lesújtó volt: a szakértői becslések rosszabbak voltak, mint ha a három kimenetelnek egyenlő esélyt tulajdonítottak volna. A szakértők továbbá alig múlták felül a nem szakértőket, az újságírókat vagy a tájékozott olvasókat.

Minél híresebb a szakértő, annál botrányosabbak az előrejelzései, míg a kevésbé sztárolt szakértők jóval keményebben dolgoznak.

Isaiah Berlin The Hedgehog and the Fox (A sündisznó és a róka) című, Tolsztoj történelemfelfogását ismertető írásában beszél a két típusról. A sünnek egyetlen, mindent megmagyarázó elmélete van, és ettől az az illúziója, hogy érti a világot. Sztár szakértőként sosem ismeri be hibáját; minden téves előrejelzését úgy kommentálja, hogy az „majdnem jó volt” vagy „csak az időzítésen múlt”. A TV-s producerek kedvence, mert határozott és egyértelmű véleményt hangoztat. Két egymás elfogult gondolatait támadó, ellentétes véleményen lévő sündisznó ideális egy átlagos show-műsorba. A róka összetettebben gondolkodik, felismeri, hogy számos erő és a vakszerencse együtt határozza meg az eseményeket, amelyek meglehetősen kiszámíthatatlanok. A róka előrejelzései jobbak, mint a sünéi, de őt persze kevéssé hívják meg TV-műsorokba.

Az előrejelzés hibái elkerülhetetlenek, mert a jövő megjósolhatatlan. A magabiztosság nem a pontosság jele. Egy ember viselkedése alapján lehet jósolni, de csak a nagyon hasonló helyzetekre nézve. A tesztek lehetnek érvényesek, de túl sokat ne reméljünk ezektől sem. A hosszú távra jósoló guruktól pedig ne várjunk semmit!

Ne negligáljuk az ellentétes véleményeket!

A megerősítési torzítás értelmében agyunk úgy szűri az információkat és alakítja az ellentmondó adatokat, hogy azok végül eredeti meggyőződésünket támasszák alá. Legyen az bármilyen téveszme, mindig találunk valamit, amivel tovább hizlalhatjuk, miközben a legnyilvánvalóbb ellenpéldák felett is könnyedén átsiklunk.

Amikor viszont már képesek vagyunk ugyanolyan intenzitással foglalkozni a lehetséges tévedésünk melletti bizonyítékok gyűjtésével, mint amilyen erőfeszítést teszünk a saját igazunk mellett szólók keresésére, kezdjük átlépni saját elménk árnyékát s elhagyni a kitaposott gondolati ösvényeket. 

Jakabffy Éva