Mit tartogat a jövő a nők számára? Ma már elvileg bármit elérhetnek. Ami régen csak egy-egy kivételes nőnek sikerült: vezető szerep, alkotói hírnév, nevének és művének fennmaradása, az ma egyre több nő számára kézzelfogható lehetőség. Kérdés, hogy a nők félnek-e a kezüket kinyújtani, s e különleges alkalmat megragadni. 

Valaha, az ókorban vagy a középkorban rendkívül ritka volt az olyan nő, akiből minden ellenkező sugallat és társadalmi nyomás dacára ellenállhatatlan erővel tört fel az ambíció.

Például az alexandriai Hüpatia (370-415), aki a Muszeionhoz, vagyis a Múzsák Szentélyéhez tartozó filozófiai iskola vezetőjeként olyan filozófiai és matematikai előadásokat tartott, hogy azok messzi földről is vonzották az érdeklődőket. Hüpatia műveiben a bolygók mozgásával, számelmélettel és kúpszeletekkel foglalkozott, emellett csillagászati eszközöket és táblázatokat is készített. Oly nagy tisztelet övezte, hogy a legfelsőbb körök tagjai is elé járultak tanácsért. Minden akkori elvárással szembefordulva, férfi tudósok öltözékét viselte, és maga hajtotta kocsival közlekedett. Pogány hite miatt a keresztények végeztek vele, műveit viszont az arab hódítók semmisítették meg, midőn a fürdőket fűtötték kéziratokkal.

Így aztán az első tudós nőre, akinek művei fennmaradtak, még 600 évet kellett várni. A bencés Boldog Judit tanítványa, Bingeni Hildegard Physicájában kétszáznál több növény, valamint ásványok, állatok és fémek leírását adta, és 70 zeneműben dicsőítette az égi hierarchiát. Állandó látomásai mellett olyan gyakorlatias felfedezéseket tett, mint hogy az egészség érdekében a vizet fel kell forralni, valamint diéta és testedzés is szükségeltetik. Tudósi teljesítménye felülmúlta a kortárs férfiakét.

Mindezzel együtt a női agyban rejlő tehetség a legtöbbször néma maradt. Hosszú, évezredes álma után nyílt alkalma arra, hogy megnyilatkozzék. Mára nemcsak a feministák igénye a női esélyegyenlőség: a fejlett társadalmak döntéshozói is ezt szorgalmazzák. 

Tudós nők 

Kohómérnöknő, menedzsernő, pártelnöknő vagy női humorista: egyre kevésbé keltenek megütközést. Immár a tudós nő kifejezés sem csak a molière-i hangulatot idézi fel, hanem remélhetőleg kiváló kortárs kutatók nevét és arcát, olyanokét, mint a csimpánzokat évtizedeken át a vadonban megfigyelő Jane Goodall, esetleg a Szamoa-szigeteken az írástudatlan népeket vizsgáló Margaret Mead. Vagy legalább a múltból juttat eszünkbe néhány Nobel-díjat: olyanokat, amelyeket Marie és Irène Curie felfedezései – a spontán, illetve a mesterséges radioaktivitás – tesznek emlékezetessé; de sajnos olyanokat is, amelyeket arra igen érdemes hölgyek mégsem kaptak meg.

Ilyen volt Lise Meitner (1878-1968) atommagfizikus, aki elsőként doktorált fizikából a Bécsi Egyetemen, majd az európai fizikai kutatások egyik központjában, Berlinben kutatott Otto Hahnnal. Ahogy Marie Curie, ők is felfedeztek egy új elemet az uránszurokércben: a protaktíniumot. Meitner a 30-as években, zsidó származása miatt, Dániába, majd Svédországba emigrált. Ott érte a hír 1938-ban, hogy Hahn és Strassman a neutronokkal bombázott urán magreakciójában báriumot azonosított. De mi a magyarázat az eredményre? Ezt már Meitner, és unokaöccse, Otto Frisch találták meg: az urán atommagja két részre hasad, s közben óriási mennyiségű energia szabadul fel. Vagyis felfedezték az atommag-hasadást, melynek neve is tőlük származik.

Az atomenergia felszabadításával új korszak kezdődött. Hamar megindult az első atomreaktorok, majd az atomfegyverek megépítése. Az 1944-es kémiai Nobel-díj kiosztásakor azonban Lisa Meitnert mellőzték: az elismerést Hahn aratta le. Meitner neve azon a listán szerepel, amely a Nobel-díjra igazán érdemes, de azt meg nem kapott tudósokat sorolja fel.

Hasonló sors lett osztályrésze Wu Chien Shiung (1912-1997) kínai származású amerikai fizikus asszonynak is, aki nem egy kísérlet magyarázatát találta meg, mint Meitner, hanem egy merész elméleti feltevést sikerült kísérletileg igazolnia. Az 1956-ban megfogalmazott hipotézis két másik kínai fizikustól, Lee Tsung Dao-tól és Yang Chen Ningtől származott: úgy vélekedtek, hogy a fizikában nem mindig teljesül a tükrözési szimmetria, vagyis a jobb és a bal azonossága. A következő évben kiosztott fizikai Nobel-díjnál, melyet Lee és Yang kaptak megosztva, nem értékelték Wu asszony szellemes kísérletét. Ebben a kobalt-60 béta-bomlását figyelte meg; azt tapasztalta, hogy a kilépésnek kitüntetett iránya van, így a tükrözési szimmetria nem marad meg. 

Nők a tudományban 

Úgy érezzük, a tudományos elismerések osztogatásakor a nőket mintha szándékosan háttérbe szorították volna. Ugyanakkor, ha egy nő olyan területet választ, amely távol áll az emberi dolgoktól, a lélektől vagy legalább az élettől, azt nem tartjuk elég nőiesnek.

Lehet, hogy ez a vélemény nem is alaptalan. Az agykutatás mára egyértelművé tette, hogy a „kemény” tudományokhoz szükséges egyik képesség, a téri intelligencia terén a férfiak átlagban jobbak, mint a nők. Ez alapozza meg az absztrakt matematikai gondolkodást is, amely a fizikában és a mérnöki tudományokban elengedhetetlen. Ha egy nő inkább a technológiák, a „lelketlen” gépek vagy számok világában találja fel magát, mintsem ott, ahol élőlényekkel kell foglalkozni; ha jobban átlátja a drótok közti viszonylatokat, mint az emberieket, akkor következtethetünk agyának férfiasabb jellegére. Kissé kételkedünk abban is, hogy az ilyen nő mennyire tudja odaszentelni magát családjának. A kutató, vagy feltaláló nőt előszeretettel képzeljük el úgy, mint aki magányosan alkot, vagy, mint Madame Curie-t, egy másik megszállott oldalbordájaként.

Még mindig olyanok volnánk, mint azok a tudósok és irodalmárok a 19. század közepén, akik arról vitatkoztak: megjelenhetnek-e egyáltalán nők által írott cikkek a tudományos szakfolyóiratokban? És ha a nők ily módon publikálnak, elveszítik-e ezáltal nőiességüket?

A százéves vita lecsengésével, a 20. század második felére a nők elfoglalták helyüket a tudományos képzésben. Ma pedig már a doktori iskolákban a nők aránya megfelel az elvárhatónak: 50 százalék körüli. De hová tűnnek ezek a doktoranduszok, miután fokozatukat megszerezték? Ugyanis a kutatóhelyeken már csak 30 százalékkal képviselik magukat!

Ehhez hasonló kérdések apropóján tartottak az MTA-n a Nők a tudományban, az innovációban és a technológiában – a digitális korban című konferenciát.

Felmerül, hogy miért akarnánk még több tudósnőt, ha egyszer a vénülő Európában elsősorban arra lenne szükség, hogy a nők nagyobb része visszatérjen a hagyományos női szerephez, és az anyaságot helyezze előtérbe? Egy komoly tudományos karrier felépítése oda vezet, hogy a nő későbbre halasztja a gyermekvállalást, ekkor viszont már a próbálkozások könnyen válnak meddővé. A statisztika egyértelmű: a kutató nők körében jóval nagyobb a gyermektelenek aránya, mint a kutató férfiak közt. 

Akadémikus kérdés? 

Meglepő módon éppen az idősödő társadalom az, ami miatt szükség lenne a nőkre – a kutatásban és fejlesztésben, éspedig annak élvonalában is! Ahogy Csépe Valéria pszichológus, az MTA főtitkárhelyettese a konferencián elmondta: e területeken a munkaerőhiány növekedése oly mértékű, hogy az már Európa versenyképességét fenyegeti. A megoldás a nők nagyobb arányú bevonása lehet, hiszen, ahogy ugyanitt Neelie Kroes, az Európai Bizottság alelnöke fogalmazott, a nők az információs és kommunikációs technológiai szektor számára „kihasználatlan tehetségforrást” jelentenek. Még akkor is, ha ilyen területen helyezkednek el, inkább alkalmazói, semmint tervezői és előállítói e technológiáknak.

A Nők a tudományban konferencia fő üzenete ezért, hogy a tudományos és mérnöki pályák ma már a nők előtt is nyitva állnak. A konferencia, a közismerten kreatív magyarok hírnevére alapozva, Budapestről kívánta elindítani azon Európai parlamenti meghallgatás előkészítését, amely a női tehetségeket támogató akcióterv alapjául szolgál majd.

Fennmarad persze az arra való igény, hogy a nők segítséget kapjanak a családi élet és a hivatás egyeztetéséhez, például a rugalmasabb alkalmazás révén, vagy azáltal, hogy nem tekintenek rájuk rizikós munkavállalóként. Pálinkás József, az MTA volt elnöke szerint a digitális kor nyújtotta technológiai előnyök is segíthetnek megteremteni annak lehetőségét, hogy a nők egyszerre építhessék karrierjüket és tehessenek eleget családi kötelezettségeiknek. 

Rejtett diszkrimináció… 

Nem tudjuk azonban, hogy mindez a társadalmi segítség, és a trend, amely szerint a nőnek érvényesülnie kell, és meg kell állnia a saját lábán, vajon elegendő-e a tényleges változáshoz. Mint kiderült, a környezeti hatások jóval nagyobb befolyást gyakorolnak génjeinkre, mint hittük: például ki- és bekapcsolják őket. És valóban, a nők példája mutatja, milyen gyökeres átalakuláson mentek át evolúciós szempontból igen röpke néhány évszázad alatt.

A nők megítélése sem lesz már soha a régi. Nietzsche, aki a maga idejében, minden „korszerűtlen elmélkedése” dacára, igen korszerű filozófus volt, még igazat adhatott annak a középkori hozzáállásnak, hogy a nő hallgasson a gyülekezetben. Ő még kirohanhatott mindenfajta emancipáció ellen, még tollhegyére tűzhette a női tollforgatókat, amilyen például a férfiruhát előszeretettel viselő George Sand volt.

Ma már senkinek nem jutna eszébe, hogy egy nőt nevetségesnek és szánalmasnak nevezzen, pusztán annak írói foglalatosságai miatt. Talán csodálkozunk is azon, hogy ilyen humán tevékenység, mint az irodalom, valaha nőietlennek számított. Hiszen ha a női agy valamire elő van huzalozva, az leginkább a nyelvi kifejezőképesség.

Ám a tudomány, az más kérdés. A zsenik, az úttörők, az igazán innovatívak bizonyára 100 év múlva is zömében férfiak lesznek; és néhány férfias talentumokkal megáldott nő. Ez ugyanis agy kérdése, ami mégsem fog egyetlen evolúciós szempillantás alatt megváltozni.

A másik tényező továbbra is a diszkrimináció. Egyes kutatások szerint ez már a múlté: Wendy M. Williams, a Nők a Tudományban Cornell Intézetének (New York, Ithaka) igazgatója azt mutatta ki, hogy a kutatónőket, szemben a közhiedelemmel, már egyáltalán nem különböztetik meg hátrányosan az állásinterjúkon, a publikációk elfogadásánál vagy a díjazásoknál. Ha ugyanolyan teljesítményt mutatnak fel, mint férfi kollégáik, az elbírálás is hasonló lesz.

De mi a helyzet, ha ugyanolyan magatartást tanúsítanak, mint a férfiak? Akkor ismét csak beleütköznek a nőietlenséggel kapcsolatos, ódivatú előítéletekbe. Egy kísérletből kiderül: a nőktől továbbra is elvárják, hogy jóval szerényebben viselkedjenek a férfiaknál – még akkor is, ha a kifejezetten nagy magabiztosságot igénylő, vezetői posztokra pályáznak!

Julie E. Phelan és munkatársai (Rutgers Egyetem) állásinterjúkról készítettek hangfelvételeket. A tét egy számítógépes laboratóriumi menedzseri állás volt. A felvételeket azután kísérleti alanyoknak játszották le, akiknek értékelniük kellett a jelentkezőket rátermettség és társas készségek szempontjából, majd dönteniük kellett arról, hogy felvennék-e azokat az állásra.

Ha már egyszer vezetők akarunk lenni, gondolnánk, nem árt, ha kifejezésre juttatjuk határozott, magabiztos vonásainkat. Ám ha nők vagyunk, ez nem feltétlenül jön be! Azok, akik a felvételeket hallgatták, elismerték ugyan e nők szakmai alkalmasságát, ám társas készségeiket egész egyszerűen kétségbe vonták! Így aztán nem is akarták felvenni őket.

Talán maguk sem tudták, hogy még mindig egy, a nőiességgel kapcsolatos rejtett elvárás foglyai. Hiszen amikor egy férfi viselkedett ugyanígy, azt nagyon is díjazták. A lehengerlő férfi mind szakmai, mind társas képességeiről könnyedén meggyőzte őket.

Mégis, akkor hogyan viselkedjen egy nő, ha férfiak által uralt területre lép? Legyen inkább hagyományosan nőies: hallgassa meg illedelmesen a másikat, ne legyen túl harsány, és főleg ne akkor, amikor saját erényeit és eredményeit kell felsorakoztatnia? Ezzel kiválthatja a szimpátiát. Csakhogy így meg azért nem kell a posztra, mert szakmailag tűnik alkalmatlannak. 

…és ön-diszkrimináció 

A nők többsége mégis a második stratégiát választja: szerényen viselkedik. Ezt mutatja meg Monika Sieverding pszichológia-professzor (Heidelbergi Egyetem) kísérlete. Állásinterjút szimulálva, az alanyokat 5 perces szabad bemutatkozásra, teszt kitöltésére és kérdések megválaszolására kérte fel.

Különös módon a nők voltak azok, akik kerek egy perccel kevesebbet beszéltek magukról, mint a férfiak: a teljes időnek alig több, mint a felét, 2 perc 50 másodpercet töltötték csak ki.

Mi némítja el így a nőket, akik állítólag két féltekéjüket használják beszédre, s nem csak a bal oldalit, mint a férfiak? Bizonyára a rejtett elvárás, amely az öndicséretet, a sikerekkel való kérkedést nem tartja összeegyeztethetőnek a nőiességgel; s amely miatt a nő tart attól, hogy ily módon visszatetszést keltene. Láttuk, nem is alaptalanul.

Az igazi gond, hogy a nők nem csupán túlzottan szerénynek látszanak, hanem valóban azok is. 0-9-es skálán már az interjú előtt is két ponttal gyengébbnek értékelik magukat, mint a férfiak. Az interjú után pedig még inkább elbizonytalanodnak: átlagosan 2,8-et adnak maguknak, míg a férfiak 5-öt. Kiderül, hogy a nők irreálisan önkritikusak, alulértékelik magukat ahhoz képest, ahogy mások látják őket; miközben a férfiak önértékelése nagyjából reális.

Miért lehet ez így? Talán a nők kevesebb visszajelzést kapnak? A probléma inkább az, hogy több visszajelzést igényelnek. Amíg nincs elismerés, teljesen bizonytalanok abban, hogy amit véghezvittek, ér-e valamit egyáltalán. Ez egészen az önmarcangolásig fajulhat: Ki mindenki lenne alkalmasabb nálam a feladatra? Miért nem áldoztam rá több időt? Legközelebb mit csinálok másként?

Ha mindez a fejlődést mozdítja elő, ám legyen. De az ilyen tépelődés többnyire inkább gátló hatású. Az önkritika ugyan jó orvosság a stagnálás ellen, de már egy kis túladagolással is mérgezővé válik. Szorongunk, ami megbénítja kreativitásunkat: hiszen a legjobb ötletek ellazult állapotban születnek. Kicsit sem merünk kockáztatni: a leszerepelés réme miatt mindvégig megmaradunk másod- vagy harmadrendűnek, holott már az első vonalbeliekhez képest is rég túlképzettek vagyunk. 

Szélhámos-fantazmák 

Mintha félnénk a lebukástól – noha nem követtünk el semmit: ez a magva az úgynevezett szélhámos-szindrómának. A kifejezést a 70-es években kezdte használni Pauline Clance azokra, akik sikeresek ugyan, de azt hiszik, érdemtelenül, ami előbb-utóbb ki is fog derülni.

Ma is itt lennének köztünk azok a nők, akik így éreznek? Astrid Schütz, a differenciálpszichológia és diagnosztika professzora (Chemnitzi Műegyetem) szerint igen. Bár vannak bizonytalan férfiak is, összességében a nők önmagukat alul-, a férfiak felülértékelni hajlamosak.

Ez már az általános iskolások körében is megmutatkozik. Burgner és Hewstone pedagógiai kutatók self-derogating girls-ről és self-enhancing boys-ról beszélnek. Az eltérés az oktulajdonítás stílusában is látható. A fiúk, ha például matematikából jó jegyet kapnak, azt saját remek számolási képességeiknek tulajdonítják, a rossz jegyet viszont könnyedén ráfogják a körülményekre: „Túl nehéz volt a feladat, senki nem tudta megoldani”. A lányok viszont kudarcaikért magukat hibáztatják, míg sikereikről úgy vélik, az csupán a szerencsés körülményeknek köszönhető.

Ez azután megalapozza a későbbi szélhámos-fantazmákat is: azt az érzést, hogy sikereink valamiféle véletlenek sorozatából álltak elő, és hamarosan kiderül, hogy meg sem érdemeltük őket, így irigyelt pozíciónkból a semmibe hullunk. Téveszme mindez? Nem: bármelyikünknek támadhatnak egyszer ilyen gondolatai. Elég hozzá, ha apró hiányosságainkat felnagyítjuk lelki szemeink előtt, és hosszasan elmélkedünk felettük. És fordítva: erősségeinket lekicsinyeljük, nem tartjuk fontosnak, végül meg is feledkezünk róluk. Ha fogyókúrára szeretnénk fogni az egónkat, mindez még hasznos is lehet.

Jakabffy Éva