Akadémiai Kiadó, 2011. Új Polihisztor Sorozat

Ford.: Jakabffy Imre, Jakabffy Éva

Előszó: Somogyi Péter (Oxford), Agy-díjas kutató

284 old.  

Matt Ridley könyve önmagunk legmélyebb természetével szembesít, ami megrázó is lehetne: hiszen évmilliók evolúciós történetében ismerhetünk rá saját ösztöneink gyökereire. Ám mindezt olvashatjuk kicsit kívülállóként is, mint egy mesét vagy anekdota-füzért, és akkor a legkellemesebb szórakozást nyújtja. A mondanivalónak ez a „csomagolása” késlelteti, hogy valódi súlyát felfogjuk. Így kevésbé fájdalmas megtudnunk, hogy mi – a Föld talán leginkább együttműködő faja – olykor milyen döbbenetes önzést és kegyetlenséget tanúsítunk; hogy messze nem mindenki a felebarátunk, sőt, az idegeneket, a más „klánok” tagjait hajlamosak vagyunk automatikusan ellenségekként kezelni. Kooperációra leginkább csoporton belül vagyunk hajlandók, miközben a csoporton kívülieket jó, ha embereknek tekintjük.

A könyv több tudományág – zoológia, genetika, szociobiológia, pszichológia, közgazdaságtan – eszköztárát veti be, hogy igazságot tegyen a régi, nagy filozófiai kérdésben: az ember vajon veleszületetten elvetemült-e, avagy erkölcsös. Igaza volt-e Machiavellinek, aki szerint lényegében minden ember gonosz, Hobbesnak, aki úgy vélte, a természetes állapot: mindenki háborúja mindenki ellen?

Vagy Rousseau vélekedett helyesen, aki – bár személyes életében különc, szinte embergyűlölő volt –, azt állította, hogy az ember veleszületetten jó, míg csak a társadalom el nem rontja? Szigorú nevelők, erős kezű uralkodók kellenek nekünk, hogy megzabolázzák rettenetes, agresszív ösztöneinket, vagy éppen az, hogy hagyják szabadon kibontakozni eredendő, ártatlan mivoltunkat?

Ridley a természet felé fordul: nézzük a géneket, a kromoszómákat, és nézzük meg az állatokat, vajon mennyire általános köreikben az együttműködés. A Darwin-Huxley féle természetes szelekció alapja a túlélésért vívott harc, a rátermettebbek fennmaradása.

A Dawkins-féle szociobiológia ugyanezt a gének hadszínterére viszi át: immár ők kísérelnek meg mindenáron továbbélni úgy, hogy nemzedékről nemzedékre lemásoltatják magukat. Marad-e terük az élőlényeknek vagy akár a géneknek, hogy eközben egymás ügyét is előmozdítsák? Vagy az emberek körében itt-ott látható erényes viselkedés csupán egy vékony máz, amellyel jó benyomást keltve, egyesek még több haszonhoz próbálnak jutni? Ezt cáfolni nehéz. Ám ha a gének körében látnánk valamit, ami távolról az erénynek felel meg, az döntő érv volna a természetben előforduló, eredendő együttműködés mellett.

Ridley könyve egy gyönyörű, novellisztikus, oroszországi történet után – melyben az előkelő politikai fogoly Pjotr Kropotkint barátai szöktetik meg a Péter-Pál erődből – éppen a gének felől kezdi meg bevenni az egyetemes önzés nem kevésbé zord eszméjének várát. A gének soha nem magányos harcosok, ellenkezőleg, saját túlélésüket úgy tudják elősegíteni, ha egymással társulnak, kromoszómákat alkotnak.

Ezután lépésről lépésre rakhatjuk össze – vagy szedhetjük szét – az együttműködés Matrjoska-babáját: a sejtek is együttműködnek, hiszen lemondva a végtelen osztódás képességéről, szerveket alkotva tagozódnak be a szervezetbe. Majd találkozhatunk a természet milliárdnyi Dugovics Tituszával: életüket a saját telepükért feláldozó nyálkagombákkal. Más fajoknál az egyedek többsége ugyan életéről nem, de szaporodásáról lemond: ilyenek a társas rovarok – hangyák, termeszek és méhek –, vagy épp a meztelen földi kutyák. Ehhez hasonlóak alapján – s talán a szabadulása miatti enthuziazmusában – vélte úgy Kropotkin, hogy az embernél fellelhető együttműködés teljesen általános és természetes, az egész élővilágra jellemző, és hogy a korabeli evolúciós tan „harciasabb” főárama épp ezért téved.

Hol az igazság? Hobbes vagy Rousseau? Huxley vagy Kropotkin? Ridley, a zoológia Oxfordban végzett doktoraként, a konkrét fajokat veszi számításba. A könyv főként az együttműködés kiemelkedő állati példáit sorakoztatja fel, ám a következtetés merőben más, mint amit ezek alapján várnánk: földünk fajainak túlnyomó többsége messze nem olyan kooperatív, mint mi, emberek, vagy éppen a társas rovarok. Kölcsönösség iránti érzékünk pedig szinte páratlan: talán csak egy nem éppen rokon fajnál, a vámpírdenevéreknél bukkanhatunk hasonlóra. Ám vitán felül a mi cserekereskedelmünk, ajándékozási szokásaink és a viszonosság eszméivel (néha téveszméivel) átszőtt gondolkodásunk az alapja a legkomplexebben együttműködő társadalomnak.

Ha lelkünk mélyén még vágyunk arra, hogy jólesően az Isten képére formált teremtménynek tekintsük magunkat, sötét, törzsi ösztöneink, háborús hajlamaink, a birtoklás iránti eszelős versengésünk felismerése könnyen letaszíthat erről a képzelt trónusról. Ridley hamar eloszlatja az olyan illúziókat is, amelyek az úgymond „természetközeli” népeket, például az indiánokat övezik, mondván: éppúgy felélték a természet kínálta javakat, éppoly pazarlóan, mint ahogy azt a mai emberiség teszi.

Mégis, a mű végkicsengése az, hogy van mire büszkének lennünk (vagy legalábbis a minket évmilliók alatt kialakító géneknek): együttműködésben, sőt együttérzésben, s az ezen alapuló altruizmusban igen messzire jutottunk. Ez is éppolyan mélyen gyökerezik természetünkben, mint az önzés.

De vajon egyénileg kik boldogulnak inkább? Akikben a segítőkészség vonása fejeződik ki erősebben? Vagy éppen a könyörtelen harácsolók? Ridley szerint ez több mindentől függ. Fontos például a közösség mérete: kis közösségekben mindenki fölött ott függ a viszonosság Damoklész-kardja, így a „csalók”, „potyázók” hamar lebuknak, s azt, aki nem akar javulni, komoly szankciók is sújthatják. Ám minél nagyobb a közösség, annál inkább fel tud szívódni az, aki a másikat kihasználta. Nem beszélve a növekvő mobilitásról és anonimitásról: mindez együtt olyan közeget teremt, amely az érzéketlen érdekemberek – a pszichopaták – számára szinte gondviselés-szerű.

Így aztán, ha azt akarjuk, hogy fajunk előbbre menjen, szembe kell fordulnunk az árral, és oly mértékben erősíteni magunk körül a kisebb közösségeket, amennyire csak erőnkből telik.

Matt Ridley (1958) a zoológia Oxfordban végzett doktora, tudományos ismeretterjesztő, számos bestseller szerzője, melyek 30 nyelvre lefordítva, milliós példányszámban keltek el. Leghíresebb művei a magyarul is olvasható Génjeink, A sötét bábok királynője és Az erény eredete. Legutóbb A józan optimista című könyvet jelentette meg az Akadémiai Kiadó. 

Matt Ridley: Az erény eredete itt megrendelhető.

Jakabffy Éva Zoé