Az együttműködésen belül az összes többi természetes kollaborálásban is a következő konfliktusra bukkanhatunk: a lázadás, a kollektív szellemet lerombolni képes rebellis individualizmus bármely stádiumban felütheti a fejét.

Vegyük a dolgozó méhek problémáját. Szemben a hangyafajok többségének dolgozóival, ezek nem képtelenek a szaporodásra, de szinte soha nem hoznak világra utódokat. Miért? Miért nem lázad fel a dolgozó méh ama zsarnokság ellen, hogy anyja lányait kell nevelnie ahelyett, hogy neki magának lennének kicsinyei? A kérdés nem légből kapott, ugyanis egy queenslandi méhkasban nemrégiben épp ilyesmire lettek figyelmesek. Néhány dolgozó elkezdett petét rakni a méhkas egy olyan részében, amelyet a többi résztől egy anyarács választott el – egy szita, melyen a nagytestű méhanya nem tud keresztüljutni. A petékből hímek (herék) keltek ki, amiben semmi meglepő nincs, hiszen a dolgozók nem párosodtak, s azon petékből, amelyeket nem termékenyített meg hím, a hangyáknál, méheknél, darazsaknál automatikusan hímek lesznek – ilyen egyszerű mechanizmus e rovaroknál a nem meghatározása.

Ha megkérdeznénk egy dolgozót, kit szeretne látni a méhkas hímjeinek anyjaként, válasza elsősorban önmaga, azután a méhanya, legvégül valamely tetszés szerinti dolgozó lenne – ebben a sorrendben, a rokonság erősségének csökkenése mentén. A méhanya ugyanis 15-20 hímmel párosodva azok spermáját gondosan összekeveri; s így a legtöbb dolgozó egymásnak csak féltestvére. Saját fiával génjei felén osztozik, a méhanya fiával negyedén, s kevesebb mint negyedén a legtöbb másik dolgozó – féltestvérei – fiaival. Ezért minden saját petét rakó dolgozó többel vesz részt leszármazottaiban, mint az ettől elálló dolgozó. Amiből az következik, hogy néhány nemzedék után a szaporodó dolgozók örökségévé válik az egész világ. Mi gátolja ezt meg?

Minden dolgozó előnyben részesíti saját fiait a királyné fiaival szemben; viszont ugyanígy előnyben részesíti a méhanya fiait bármely más dolgozóéival szemben. A dolgozók maguk tartják fenn a rendszert, mellesleg a közösség javát is szolgálva: nem engedik egymásnak, hogy e „királynő-jogú” kolóniákban tenyésszenek – egymás szaporulatát teketória nélkül megölik. Az összes olyan petét, amelyet speciális feromonjával nem jelölt meg a méhanya, megeszik. A kivételes ausztráliai méhkasban a tudósok szerint az egyik here átadta néhány dolgozónak azt a képességet, hogy megkerülje a szabályozó mechanizmust és olyan petéket rakjon, amelyek nem lesznek megéve. Ugyanakkor a többségi elv, a „méh-parlament”  általában meggátolja, hogy a dolgozók maguk szaporodjanak.

A hangya-királynők máshogy oldják meg a problémát: olyan dolgozókat hoznak létre, amelyek fiziológiailag meddők. A dolgozók – mivel szaporodásra képtelenek – nem lázadhatnak, ezért a királynőnek semmi oka nincs arra, hogy sok hímmel párosodjék. Minden dolgozó százszázalékos nővére egymásnak, így egymás fiait előnyben részesítenék a királynééival szemben: de ez nem áll módjukban. Másik, a szabályt erősítő kivétel a poszméh.

Mosziő Pókháló; édes mosziő, vegye a fegyverét, s öljön le nekem egy vöröscombú poszméhet valami bogáncskóró tetején; aztán, édes mosziő, hozza ide nekem a limpes-lompos mézet”

– mondja Zuboly Pókhálónak a Szentivánéji álomban[1].

Zuboly példáját követni nem jó kereskedelmi ajánlat: a poszméhek nem termelnek annyi mézet, amennyi a méhészeket is elláthatná.

Az Erzsébet-kori fiúk tudták, hogy meglephetik a poszméhek fészkét azért a kevés viaszért, amelyet a királynő számára esősebb napokra rezerváltak, de soha senki nem tartott poszméh-kaptárt. Miért nem? Hiszen a poszméhek ugyanolyan szorgalmasak, mint a mézelő méhek. A válasz eléggé egyszerű. A poszméhek kolóniája soha nem nő elég nagyra; maximum négyszáz dolgozó és here található benne, szó sem lehet ezrekről, mint a mézelő méheknél. A szezon végén a királynők szétszélednek, hogy magányosan teleljenek, s az új évet egyedül kezdjék meg; ilyenkor egyetlen dolgozó sem tart velük.

A poszméhek és a mézelő méhek közti eme különbségnek érdekes oka van, amelyre csak nemrég jöttek rá. A poszméhkirálynő monogám, egy herével párosodik; a mézelő méhek királynője poliandrikus: számos herével párosodik. Az eredmény egy különös genetikai aritmetika. Tudjuk, hogy minden méhfaj hímjei megtermékenyítetlen petékből kelnek ki, tehát valamennyien anyjuk génjei felének tiszta klónjai. Ezzel szemben a dolgozóknak van apjuk, anyjuk, és valamennyien nőstények. A poszméh-dolgozók közelebbi rokonságban vannak dolgozó nővéreik leszármazottaival (37,5%), mint anyjuk fiaival (25%). Ezért amikor a kolónia elkezd hímeket produkálni, nem anyjukkal szövetkeznek nővéreik ellen – mint a mézelő méheknél –, hanem nővéreikkel a királynővel szemben. Dolgozók fiait nevelik, nem a királyi fiakat. A királynő és a dolgozók közti eme diszharmónia magyarázza meg a poszméhek kisebb, minden egyes szezon végén felbomló kolóniáit.

A méhkas kollektív harmóniája csak az egyedek önző lázongásának letörésével volt elérhető. Ugyanez érvényes a test, a sejt, a kromoszóma és a gén kollektív harmóniájára is. A nyirkos talajban a spórák szétszórására kocsányt létrehozó amőbák társulásában a klasszikus érdekellentét jelenik meg. Az amőbák csaknem egyharmadának kell alkotnia a kocsányt (tehát nem a spórákat), s azután elpusztulnia. Az az amőba, amely kimarad a kocsányból, prosperál az inkább közösségi szellemű egyed rovására, s maga után több önző génjét hagyja hátra. Hogyan győz meg a társulás bizonyos amőbákat arról, hogy a kocsány létrehozásának kötelességét teljesítsék, majd elpusztuljanak? A kocsány-amőbák gyakran nem ugyanabból a klónból erednek, tehát a nepotizmus nem az egyedüli lehetséges válasz. Az önző klónok még így is felülkerekedhetnek.[1]

A kérdés a közgazdászok számára ismerős. A nyél olyan közvagyon, amely adóból keletkezik – miként egy út. A spórák jelentik azt a privát hasznot, amely az úthasználattal elérhető. A klónok olyanok, mint különböző cégek, amelyeknek el kell dönteniük, mennyi adót fizessenek az út céljaira. A „nettó jövedelmek kiegyenlítésének törvénye” azt mondja, hogy ha tudjuk, mennyi klón járult hozzá a nyélhez, minden klónnak ugyanarra a következtetésre kell jutnia azzal kapcsolatban, mennyit fektessen be a spórákba (a nettó jövedelmekbe). A többit nyélben (adóban) kell fizetni. Ebben a játékban csalni nem lehet, bár még nem egészen világos, miért.[2]

Az önző egyén és a nagyobb közjó közt az emberek körében is mindig konfliktus keletkezik. Ez oly általános tendencia, hogy egész politika-elméletet alapoztak rá. A 60-as években James Buchanan és Gordon Tullock nevével fémjelzett közösségi választás (public-choice) elmélet szerint a politikusok és a hivatalnokok nem mentesek az önérdektől. Habár azzal vannak megbízva, hogy elsősorban közéleti kötelezettségeiknek tegyenek eleget, s ne saját előmenetelüket és javadalmazásukat mozdítsák elő, mégis mindig és elkerülhetetlenül azt teszik, ami nekik és intézményeiknek a legjobb, s nem az azokat finanszírozó adófizetőknek. Kihasználják a kiprovokált altruizmust: kikényszerítik az együttműködést, majd csalni kezdenek.[3] Ez talán méltatlanul cinikusan hangzik, de ez esetben az ellentétes nézet – miszerint a hivatalnokok a közjót önzetlenül szolgálják (Buchanan kifejezésével „közgazdasági eunuchok”) – méltatlanul naiv.[4]

C. Northcote Parkinson a híres „Parkinson törvénye” (amely a fenti elmélet szellemes megsejtése) definiálásakor írta: „Egy tiszt alárendeltjeinek, s nem vetélytársainak számát akarja megsokszorozni; a tisztek egymásnak teremtenek munkát”. Nagyszerű iróniával írja le, a tisztviselők létszáma Nagy Britannia Gyarmati Hivatalában 1935 és 1954 közt hogyan ötszöröződött meg, miközben az adminisztrálandó gyarmatok száma és mérete drámaian lecsökkent. „Ésszerű lett volna – írta –, ha a Parkinson törvénye felfedezését megelőzően a Birodalom nagyságának változásait a központi igazgatás méretei is tükrözték volna.”[5]

Matt Ridley: Az erény eredete itt megrendelhető.