Félre az unalmas történetekkel, jöjjön most már a kegyetlenség színháza – hirdeti meg programját a 20. század leghatásosabb dramaturgja. Egy kortársának viszont az élete válik kegyetlen színházzá, pontosabban, egyetlen kegyetlen jelenetté. Mindkettejük útja az elmegyógyintézetbe vezet, ám ott kiemelkedőt alkotnak.

Sok kényszeres, szorongó és fóbiás ember másra sem vágyik, mint hogy egyszer egészséges elmével élhessen. Gyakran kerítik őket hatalmukba komor vagy rögeszmés gondolatok, mégsem hiszik, legalábbis nem tartósan, hogy azok igazak lennének.

Néhány embert azonban annyira beszippantanak sötét következetéseik, hogy teljesen azonosulnak velük. Ők olyan gondolatvilágban lelnek kétely nélküli önazonosságra, amely végül akár hozzátartozóikat és önmagukat is elpusztítja.

Az egyetemes életösztön, amely ősidők óta lények milliárdjait hajtja a túlélésre, szaporodásra és rokonaik segítésére, ilyenkor mintha az ellentétébe fordulna. Freud e jelenségeket a halálösztön címke alá sorolná. De létezik-e halálösztön? Ha a tudomány még nem is igazolta, a morbid megszállottság esetei erős gyanút keltenek: a halálösztön talán több, mint metafora, és nem pusztán az életösztön elapadása.

Előre eltemettetés

Különös kéréssel hozakodott elő egy idősödő, de sikeres és még messze nem koporsóra érett úriember a régi iskolai barátjának: azt szeretné, ha énekelne a temetésén. Majd, annak idején? Nem, hanem már a következő héten. Barátja, kissé csodálkozva, többekkel együtt eleget tett a kérésnek. Létre is jött a hangfelvétel, amely azóta is a temetés időpontjára várakozik.

Egy kirobbanóan energikus nagymama késő estéken gyakran megmutatta kedvenc és egyetlen unokájának, hol található a halottas ruhája, és a föld, amelyet majd a koporsójára kell szórni. Utána még három évtizedet élt.

Mindez persze nagyon színpadiasnak tűnik, és megvan a maga egyszerű logikája. Mindannyian tapasztaltuk, hogy valaki, akivel alig törődik a világ, hirtelen mekkora figyelmet kap, mikor távozik az élők sorából. A keletkezett űrt az itt maradtak az illetővel kapcsolatos emlékekkel, legintenzívebb érzelmeikkel és visszavonhatatlan megbánásukkal próbálják kitölteni. Nem lenne jobb, ha előre át tudnánk élni, milyen lesz majd ez a pillanat, akkor, amikor még változtathatunk? Dehogynem. Ezek szerint azok, akik előre lejátsszák temetésüket, a lehető legjobbat teszik velünk. Kivéve, ha túl gyakran hozzák elő a témát, mert akkor környezetük könyörtelenül megszokja a teátrumot.

Így járhatott ezzel a 20. század egyik legnagyobb hatású színházreformere, az anyai ágon görög származású francia Antonin Artaud is. Már tizenévesen rendezett darabokat, melyekben maga is fellépett: legszívesebben halottat játszott, és igyekezett a test pusztulását a lehető legnaturálisabban bemutatni. Ekkor még nem volt más közönsége, mint a jeles napokon egybegyűlt nagycsalád, melynek tagjai megszokták, sőt érdekesnek találták az ünnep effajta alternatív megülését.

Antonin Artaud

Artaud feltűnő jelenség lehetett szép vonású, karakteres és komor ábrázatával. A Franciaországban kibontakozó szürrealizmus hívei hamar vezető szerepet szántak neki. De ő csak annyiban érezte magát szürrealistának, hogy művészi formában kívánta tetten érni és rögzíteni a tudattalanból feltörő tartalmakat. Nem osztozott viszont, amint mondta, a többi szürrealista életörömében. Amikor pedig társai kezdtek belefolyni a politizálásba, ő kihátrált közülük: „Mit ér nekem a világ összes forradalma, ha a létezés örökösen fájdalmas és nyomorúságos a számomra?”

A francia "fájdalomherceg"

Mitől válik az élet egyesek számára oly szenvedéstelivé? Nézzük a biokémiát: mindannyiunk szervezetében állandóan jelen vannak fájdalomcsökkentő anyagok, mint a belső opiátok, kannabinoidok vagy az oxitocin. Leegyszerűsítve a kérdést, akinél ezek szintje túl alacsony, nehezen viseli a fájdalmat. Ez vonatkozhat a fizikai gyötrelmeken túl a pszichikaiakra is. E kedvezőtlen kémiai miliő szinte képtelenné tesz a megnyugvásra. Az ember természetesen kiutakat keres ebből az állapotból, s a kínálat: altatók, fájdalomcsillapítók, alkohol, hasis, marihuána, ópium, morfium, vagy éppen a végső nyugalom. Nem arról van szó, hogy a túlfeszült idegrendszerű ember azon nyomban halni akar. De talán ő sem tudja, miért, szívesen időzik temetőkben. Vagy amit mások irtóztatónak találnak, a test bomlásának stádiumait, ő inkább érdeklődéssel szemléli.

Antonin Artaud nem vált volna ikonikus figurává, ha morbid fantáziáit éppúgy csak saját megnyugtatására használta volna, mint az ópiumot. De ő a morbiditást ars poeticává emelte: a színpadon nem a sztoriknak és a szavaknak kell uralkodniuk, hanem a nyers valóságnak. Az Artaud első kiáltványának címet adó „kegyetlenség színháza” nem szórakoztatni akar, hanem felrázni, a pusztulással szembesíteni. A második kiáltvány analógiát von színház és pestis között: a színháznak éppúgy kell megmutatnia az aljas emberi ösztönöket, mint ahogy azok a döghalál idején is felszínre kerülnek.

Roger Vitrac, Josette Lusson és Antonin Artaud, 1929-1930

Kezdetben volt a szenvedés. Bár Artaud első évei a 20. századelő békeidejében zajlottak, és szülei szeretetteljes légkörben nevelték, a családot sújtotta, hogy kilenc gyermekükből hatot igen korán elveszítettek. Majd miután Antonin 9 éves lett, kedvenc húga is követte őket. Jóval később, Artaud egy művében ez a testvér szellemként tér vissza hozzá.

Szintén egész kis korában, 5 évesen találkozott Artaud az elektrosokkal, vagy valamely hasonló eljárással, amellyel állítólagos agyhártyagyulladását kezelték. Elemzők szerint az is lehet, hogy csupán agyrázkódása volt; a kezelés mindenesetre iszonyatos fájdalmat okozott neki. S nem volt ez másként 40-es éveiben, amikor a színpadon keresztül a világot sokkolni akaró Artaud a Rodez-i pszichiátrián kapott jó pár sorozat elektrosokkot. Az amúgy őt és a szürrealista művészetet mélyen pártoló pszichiáterének, Gaston Ferdière-nek könyörgött, hogy álljanak le ezzel a számára kínzó kezeléssel. De hiába.

Gaston Ferdière pszichiáter

Az eltűnt én nyomában

Artaud először azután került elmekórházba, hogy Mexikóban a tudatmódosító peyote-val kísérletezett, majd Írországban bolyongott Szent Patrik útján. Nagyzásos téveszmék, hallucinációk miatt kezelték; ezekben nem kis részük lehetett a különféle anyagoknak.

A második világháborúban, a német megszállás idején azok közül, akik hosszú időn át tartózkodtak kórházban, minden második ember meghalt. Talán a vészesen lesoványodott Artaud is erre a sorsra jut, ha nem lépnek közbe régi barátai. Ők riadóztatták Gaston Ferdière-t, aki azonnal útra kelt, és magával vitte őt Rodez-ba.

Gaston Ferdière és Antonin Artaud

Egyes életrajzok szerint Artaud-t egy híres orvos, Jacques Lacan örökre elveszettnek nyilvánította a művészet számára, ámde évekkel később - orvosai szerint a sokk-kezelések hatására - újra alkotni kezdett. Több száz füzetet rajzolt és írt tele; volt, hogy a szövegbe glosszoláliát, vagyis értelmetlen mondatsorokat is beletűzött. Viszont, amint mondják, újra saját nevét írta alá, nem egyéb neveket vagy az anyja nevét.

Antonin Artaud: Valódi testek projekciója

Artaud szemszögéből mindez nem egészen így fest. Azt írta anyjának: a kezelések hónapokra írásképtelenné tették, mivel nem tudta, hol van és ki ő. Végül arra panaszkodott pszichiáterének, hogy az elektrosokk messze nem segíti a munkában, inkább elbutítja. Olyan lesz tőle, mint egy távollévő, aki tudatában van saját távollétének; aki keresi önmagát, egy halott ember, aki már nem önmaga. Ezt írta: „Antonin Artaud halott. Meghalt ezen a napon, elektrosokk-kezelés alatt.” A sokkok hatására írt magáról múlt időben, s írt alá más neveket? Nehéz kibogozni. De elgondolkodtató az analógia azzal, ahogy később egy másik nagy alkotó, Ernest Hemingway számolt be az elektrokonvulzív terápia (ECT) hatásáról.

Miután Hemingway-t becsalták a minnesotai Mayo Klinika pszichiátriai intézetébe, ruhájától és méltóságától megfosztva, 20 alkalommal adtak neki elektrosokkot. Hetekkel később így írt kezeléséről: „Amit ezek a sokk-doktorok nem tudnak, az az, hogy kik is azok az írók. Minden pszichiáterrel el kéne végeztetniük egy írói tanfolyamot, hogy tudják, mi az: író. Mi értelme van elmém tönkretételének és emlékezetem kitörlésének, ami az én szellemi tőkém, és kilökni a szakmámból?” Két nap múlva, 1961. július 2-án, 61 éves korában vadászpuskájával fejbe lőtte magát. Életrajzírója megjegyezte: „Remek kezelés volt, kár, hogy a beteg belehalt.”

Ernest Hemingway

Nem mindenki érzi magát áldozatnak, akit elektrosokk-kezelésnek vetettek alá. Egy másik író úgy vall a TED-en, mint a megtértek, akik új életet nyertek a hitben, csak ő ezt a terápiának köszöni. Valójában ő is elveszítette korábbi karakterét, de mivel az depressziós volt, ezt egyáltalán nem bánja. Az ECT-tapasztalatok kedvezőbbé válása abból is eredhet, hogy a sokk-kezelés sem ugyanaz már, mint a Száll a kakukk fészkére című film idejében, vagyis az 1970-es években (és azelőtt). Ekkor még a pszichiáterek naponta akár 20-szor is sokkolták a pácienseket, mondván: „tisztára törli az elmét és engedi azt újranőni”.

Mintabeteg

Nem minden 20. század elején és közepén dolgozó pszichiáter sodródott az árral, vagyis az olyan trendekkel, mint az elektrokonvulzív kezelések, a pszichosebészet (lobotómia) vagy a pszichoanalízis. A karakán Henri Baruk mindegyik ellen harcolt. A sors időt is adott neki erre, hiszen 101 évet élt, csaknem utolérve szintén pszichiáter apját, aki 103 évet ért meg. A morális pszichiátria apostolának nevezett Baruk egyszerre merített a neurológiából és a judaista vallásból. Apja révén gyerekkorától sok pszichiátriai beteggel találkozott, otthonosan mozgott köztük s nem érezte őket túlzottan másnak, mint a többi embert. Pozitív hozzáállását jellemzi, hogy még a gyűlöletet is, beleértve az őt és családját személyesen ért antiszemita támadásokat, megértéssel szemlélte. A gyűlölet szerinte a bűntudatra vezethető vissza; aki hárítja bűntudatát, az kipécéz magának egy bűnbak figurát vagy embercsoportot, aki(ke)t aztán gyűlölhet.

Henri Baruk

„Ön érzelmi nyelvet használ” – közölte Barukkal egy matematikus beteg, André Bloch, aki sehogyan sem illett bele orvosának pozitivitással áthatott világába. Sőt, élő cáfolata volt annak. Teljesen hiányzott belőle mindaz, amiről a professzor beszélt: a morál, a bűntudat, s talán még a gyűlölet is. Baruk leírása alapján a Charenton-i elmegyógyintézetben eltöltött 31 éve alatt inkább hasonlított egy matematikus mesterséges intelligenciára, mint emberre:

„Ez a férfi harmincegy éven át minden nap leült egy asztalhoz a szobájához vezető kis folyosón, és az étkezéseket leszámítva, egészen estig el sem mozdult onnan. Minden idejét azzal töltötte, hogy cédulákat írt tele algebrai vagy matematikai szimbólumokkal, vagy az élenjáró matematikusok könyveit olvasta. Fél hétkor lezárta jegyzeteit, becsukta könyveit, megvacsorázott, majd azonnal visszatért szobájába, rázuhant ágyára, és reggelig aludt. Míg más betegek folyton szabadságért könyörögtek, ő tökéletesen boldog volt az egyenleteivel és a levelezésével.”

André Bloch

André Bloch még az intézmény parkjába sem járt ki, mondván: „a matematika elég nekem”. A többi beteg csupán egy-egy sakkmeccsre tudta elcsábítani a számok világától. Orvosa szerint valahogy mégis mindenki kedvelte, ő volt a mintaszerű fogvatartott.

„Nagyon nehéz elképzelni, hogy ez az elbűvölő, kulturált, udvarias ember ilyen tettet hajthatott végre” – írta Baruk. Merthogy André Bloch három családtagjának egyetlen étkezés alatt történt meggyilkolása miatt került a bűnözők számára fenntartott, Párizs környéki tébolydába.

Morbid racionalizmus

André Bloch elszigeteltsége dacára lépést tartott a kor matematikai fejleményeivel, s végül a 20. század egyik maradandó életművét hozta létre, kizárólag az elmekórházban. Élete utolsó akkordjaként még ki is tüntették. De munkássága nem lett volna elegendő olyan hírnévhez, mint a prímszámtételt bizonyító Jacques Hadamard-é, aki egyszer fel is kereste őt a kórházban.

Vagy pláne a magyar származású Pólya Györgyé, a heurisztika kidolgozójáé, aki azt mesélte, hogy Bloch minden levelét április 1-re keltezte, s akivel Bloch két közös cikket is írt.

Pólya György

André Bloch-ot a különös kombináció tette hírhedtté: az, hogy ő volt a gyilkos matematikus. Ráadásul a kettő nála összefüggött. Mit felelne egy rossz útra tévedt matematikus robot, ha megkérdeznék, miért gyilkolt? Talán olyasmit, hogy matematikai levezetés elkerülhetetlen következményeként. Épp ezt mondta Bloch is Baruknak:

„Ez matematikai logika. A családomban voltak elmebetegek; az anyai oldalon, hogy pontos legyek. Magától értetődő, hogy az egész ágnak meg kellett semmisülnie. A híres étkezés idején elkezdtem a munkámat, és még nem fejeztem be.”

Baruk ellene vetette, milyen rettenetes eszmék is ezek. Ekkor kapta meg Bloch-tól, hogy ő érzelmi nyelvet használ, miközben „mindenek felett a matematika és annak törvényei állnak. Nagyon jól tudja, hogy filozófiám a pragmatizmuson és az abszolút racionalitáson alapul. Egy híres alexandriai matematikusnő, Hypatia példáját és elveit alkalmaztam.”

Jules Maurice Gaspard fantáziarajza Alexandriai Hüpatiáról

Hogy került Bloch elmebeteg számításai közé az első ismert tudós nő, a csillagász, matematikus és filozófus szépség, Hypatia? Nem tudunk olyasmiről, hogy gyilkolt volna; arról igen, hogy vallási okból brutálisan megölték, műveit pedig elégették. Bloch-ban egy kicsit más kép élhetett Hypatiáról, egy akkoriban igen népszerű regény alapján. Ennek egyik jelenetében gladiátorok öldösik a foglyokat, és „Hypatia arca meg sem rezdül. Vajon miért nem? Tán mert e foglyok száma elenyésző azok ezreihez képest, akik évről évre pusztulnak el a birodalom amfiteátrumaiban, méghozzá a hit miatt, amelynek helyreállításán Hypatia is fáradozott? Mindez része a nagy rendszernek, el kell hát viselnie. Végül is, mit számít e néhány félvad ember élete – és az, hogy pár évvel korábban térnek vissza az agyagba, amelyből vétettek – a világ regenerációjához képest?”

És mit jelent egy családi ág felszámolása a világ regenerációjához képest? A matematikus Bloch-nak ezzel is számolnia kellett volna. Ha a gyilkosságokat eugenikai, azaz fajegészségtani okból követte el, igencsak túlbecsülte tettének jelentőségét. Baruk doktor morbid racionalizmusnak nevezi Bloch érvelését. Talán helyesebb lenne megalomán morbiditásról beszélni. S akkor mindjárt megpillanthatjuk a gyilkoló robot maszkja mögött rejtőző embert.

Az eugenika annak idején igen divatos irányzata szerint szaporodjanak a genetikailag kiválók, a hibásak viszont ne. Az emberek ide vagy oda való besorolása azonban a feltűnő esetektől eltekintve találgatáson és előítéleteken alapul. Ami a Bloch-családot illeti, a terheltségről nem sokat tudunk, a tehetségről annál többet. Andrénak két fiútestvére volt. Egyikük, Georges, aki alig 1 évvel volt fiatalabb nála, ezért végig egy osztályba jártak, állítólag hasonló matekzseni volt, mint André. Sőt az iskolában messze Georges volt a sikeresebb, mivel ő készült is a vizsgákra, André pedig nem.

Együtt vették fel őket a műszaki főiskolára, majd az első évben, ahogy kitört az I. világháború, együtt kerültek ki a frontra. Mindketten súlyos sérülést szenvedtek. Georges-ot fél szemének elvesztése miatt hazaküldték, s folytathatta tanulmányait. André lezuhant egy megfigyelő állás tetejéről, de kezelések után maradt a fronton. Néhány évvel később André egy eltávozás vége felé meglátogatta Georges-ot párizsi otthonában. Nagybátyjukkal és nagynénjükkel vacsoráztak együtt. André a terített asztaltól felállva kést ragadott, és mindhárom rokonát halálra szúrta. Majd hangosan szónokolva kirohant az utcára. Mikor letartóztatták, nem tiltakozott. A vérpadot azért sikerült elkerülnie, mert beszámíthatatlannak nyilvánították.

A neuropszichiáter Baruk szerint Bloch tünetei arra utalnak, hogy a fronton történt zuhanás károsította agyának előhomloki lebenyét. A homloklebenyi sérültek egyik típusa igen zavarba ejtő: teljesen normálisnak tűnik, intellektusa ép, akár kiváló is lehet. Viszont kivész belőle a moralitás, az emberség: épp az, ami Baruk doktor szerint a lényegünket jelenti. Többé nem az, aki volt.

Fejsérülés, szerzett morális gyengeelméjűség, az eugenika, mint korszellem: elegendő-e mindez a tettlegességhez? Mi késztet valakit arra, hogy nem önmagát, de a saját génállományában osztozókat gyilkolja meg? Hiszen szinte minden élőlényt az ellenkezője mozgat: hogy a génjeiben osztozókat segítse, és ilyeneket hozzon létre.

Egyvalakivel azért kivételt tett Bloch: önmagával. Morbid logikája szerint, ha a család leszármazottainak nincs joguk ahhoz, hogy megszülessenek, akkor már neki sem lett volna. Legalább annyit elvárhatnánk, hogy ne védje túlzottan az életét, ha az veszélybe kerül. Ő azonban védte. A német megszállás idején, hogy elrejtse zsidó voltát, különféle álneveken jelentette meg cikkeit.

Kegyetlen irónia: ő, aki bujkált a nácik elől, saját gyilkosságait hasonló eugenika-mániából követte el, mint amely miatt rejtőzködnie kellett. Ráadásul Blochnál ugyanazt a hideg, embertelen logikát találjuk, amely 20 évvel később a náci gondolkodást is alakította. Gyilkosságaiban a holokauszt eseményeinek mikrokozmikus előjátékát láthatjuk.

Max Horkheimer német filozófus, szociológus, a Frankfurti Iskola vezető elméletalkotója Az új manifesztum felé című munkában így ír: „A világ őrült és az is marad.” Amire barátja és munkatársa, a filozófus zeneesztéta Theodor Adorno felel, talán optimistán, de inkább baljóslatúan: „A világ nem csak őrült. Egyszerre őrült és racionális is.”

Jakabffy Éva