Az első rész itt olvasható

– A harmadik fejezethez, a családhoz érkeztünk. Márai Sándor írja egyik naplójában, hogy a jellem már fél tehetség. A jellem kialakulásában pedig nagy szerepe van a családnak. Te milyen családba születtél?

– Édesapám parasztgyerek volt, Komáromban érettségizett, a bencések gimnáziumában, onnan került az egyetemre, végül sebészorvos lett.

– Akkor engedd meg, hogy ehhez hozzátegyem: a gimnáziuma 1937–38-as évkönyvében olvastam, hogy édesapád, Lovász László és testvére, János ebben a tanévben kitűnően érettségiztek. Végig jó tanulók voltak, tanulmányi ösztöndíjat is kaptak. A komáromi öregdiákok lapjában pedig ezt olvastam évekkel ezelőtt: „A Lovász fiúk. Így emlegették és emlegetik mindazok, akik ismerték őket. Hárman voltak fiútestvérek: János, László és Béla – s volt egy kishúguk is, Anna. Igen, még most is emlegetik őket, s nemcsak szülőfalujukban, hanem azok a bencés diákok is, akik még találkozhattak velük, vagy ismerték sorsuk további alakulását. A Lovász fiúk neve Bátorkeszin a tehetséggel, szorgalommal megszerzett tudás és az eredményesség fogalmává vált. Példát mutattak!” 

Ezután édesapád emlékezett vissza továbbtanulásuk történetére, bizonyságként arra, hogy a két világháború között is voltak fiatal tehetségeket figyelő szemek, segítő kezek. Legszívesebben édesapád egész életírását idézném, most azonban csak néhány jellemző részt ragadok ki belőle: »Az elemi iskola ötödik osztályának befejezése után, 1932 augusztusának közepe táján Üttő Károly „rektor úr” (református kántortanító) meghívta anyánkat János bátyámmal és velem együtt lakásukra egy kis beszélgetésre. Részletesen elemezte addigi tanulmányi eredményeinket, és közölte: ő mindenképpen javasolná, hogy tanulmányainkat középiskolában folytassuk. A komáromi bencés gimnázium igazgatójával már egyet, s mást meg is beszélt. Ő vállalja oktatásunkat, és mi a következő júniusban két év anyagából vizsgázva a III. osztályra teszünk felvételit… Eleinte kemény ellenállást tanúsított apánk, akit nem is kicsi csalódás ért, hiszen – mint a parasztemberek általában – nagyon várta, hogy befejezzük a 8. osztályt, mert számított a nagyobb segítségre. Végül anyánk józan, reális érveivel meggyőzte apánkat, és ő is – nehezen bár, de – beleegyezését adta…Tanítónk már korábban felvette a kapcsolatot a komáromi bencésekkel – mindenekelőtt Gödör Kapisztrán Jánossal, akinek Üttő Károly bácsi után a legtöbbet köszönhetünk –, beszerezte az első és második osztály tankönyveit a szükséges kellékekkel, és mindent, amire szükségünk volt. (Persze zömmel használt könyveket a Segítő Egylettől.) Továbbra is otthon a gazdaságban segítettünk szüleinknek, csak egymás közt hánytuk-vetettük meg elképzelt, de teljesen kiszámíthatatlan jövőbeli sorsunkat…«

A pályaválasztásra pedig így emlékezett édesapád: »Bátyámmal egy osztályba jártunk, mindig segítettünk egymásnak. Úgy negyedikes vagy ötödikes korunkban kezdtünk először (szigorúan egymás között) beszélgetni a jövőnket illető lehetőségekről. Magam a gimnáziumban is szerettem a matematikát és a fizikát. Matematikatanárunk, Zavadszky Antal felajánlotta, hogy ha valamilyen, a matematika mélyebb tudását megkövetelő szakra jelentkeznék, ő vállalná előkészítésemet. Megköszönve előre is szívességét, hetente egy vagy két alkalommal felkerestem őt az ún. „fizikumban”, ahol is nagy ambícióval oktatta a komolyabb matézist. Az érettségi után azonban másként döntöttem, illetve döntöttek mások… Zavadszky tanár úr pártfogásának, buzdításának, áldozatkész oktatásának is köszönhetően úgy festett, hogy a kitűnő érettségi bizonyítvány birtokában a szakma sorsa eldőlt. Tanár leszek! De a komáromi kórház belgyógyász főorvosa, a falumbeli Rigó Dezső bácsi gimnáziumi éveim alatt végig figyelemmel kísérte életem folyását. Mint volt bencés diák ismerte tanáraimat, és megszerzett rólam minden információt. Feltette a kérdést: „No, és most merre, hová?” Tudott Zavadszky tanár úr munkájáról is! És mintha apa mondta volna fiának, megfellebbezhetetlen határozottsággal kijelentette: „Te orvos leszel, és sebész!” 

Tudtam, hogy szüleim rám bízzák a döntést, másnak pedig alig van beleszólása, de valakinek mégis volt, az pedig a kis ötödikes gimnazista kislány, az első igazi szerelmem, későbbi feleségem, Lívia volt. Így aztán – közösen eldöntött tényként – közöltem Dezső bátyámmal, hogy végül is ő győzött. Egyébként a kettőnk közötti kapcsolat Líviával akkor már városszerte ismert volt! Dezső bácsinak pedig ezért a döntéséért és határozott kiállásáért mindig hálás voltam, és emlékét hálás szeretettel őrzöm szívemben…«

Tehát édesapád ugyanúgy a gimnáziumban ismerkedett meg édesanyáddal, mint te, a későbbi feleségeddel, Katival. Ez olyan, mint a mesében…

– Igen, úgy látszik ez nálunk családi hagyomány lett. Egyébként édesanyám is kitűnően érettségizett. Sajnos, fiatalon elveszítettük. Első éves egyetemista voltam, amikor infarktusban elhunyt. 

Édesapám, miután elvégezte Budapesten az orvostudományi egyetemet, a klinikán kapott kezdő állást. Édesanyám is ideköltözött, összeházasodtak. A háborúban apámat elvitték katonának, hadifogságba esett. Ő még szerencsés volt, mert csak fél évet töltött hadifogságban. János bátyja és Béla öccse négy évig volt Szibériában. Amikor apám hazajött, Pesten kapott állást, sebészorvos lett.

1947-ben az összes nagyszülőmet kitelepítették Felvidékről.

– Szüleidnek azután Budapesten 1948-ban megszületett az első fiúk.

– 1950-ben pedig a másik fiúk. Öcsém apám hivatását követte, orvos lett.

– Az elsőszülött fiúk meg matematikus. Édesapád látta meg benned a matematikai tehetséget?

– Igen, bár azt szerette volna, ha orvos leszek. A Sziget utcai Általános Iskolába jártam, nyolcadikos voltam, amikor egyik este eljött hozzánk Bellay László iskolaigazgató, a matematikatanárom. Akkor már beadtuk a jelentkezésemet az Eötvös Gimnáziumba. Ő azt visszahozta, és kérte, módosítsuk, mert szerinte nekem a Fazekasban lenne a helyem. A felesége ugyanis ott tanított, és megtudta, hogy a Fazekasban alakul egy matematika tagozatos osztály.

– Édesapád pedig hallgatott az igazgatódra.

– Meggyőzte őt az igazgató, így kerültem a Fazekasba. Az pedig fantasztikus négy év volt!

– Egy osztályba kerültetek Katival, későbbi feleségeddel, akivel az egyetemen is egy évfolyamra jártatok, később szép nagycsaládot építettetek: három lányotok és a fiatok életútját egyengetitek, s ma már unokák is körülvesznek benneteket. A matematika számos nagy, magányos farkasával ellentétben, ebben is kivételt jelentesz. Milyen apának tartod magad?  

– Úgy érzem, szeretnek a gyermekeim. Jó velük beszélgetni, meghallgatni, mi történik velük… Ahogyan már mondtam, Kati nagyon sokat segít a felnőtt gyermekeinkkel való kapcsolattartásban. Ő az, aki összefogja a családot.

– Az édesanya, persze, külön kategória, de ugye, hozzád is gyakran fordulnak tanácsért?

– Igen, van ilyen. Ezek különböző kérdések, és…, hogyan is fogalmazzam meg, gyermekeink közül valamilyen értelemben, legkényesebb helyzetben a fiam van. Ő ugye matematikus doktorandusz. Hogy, hogy nem, belesodródott egy olyan témába, ami elég közel áll hozzám. Szemerédi Endre regularitási lemmája környékén dolgozik, de más témakörökben is. Nyilván, neki nehéz így a helyzete, de úgy látom, elég jól bírja. Figyelmen kívül tudja hagyni, hogy az apja…

– A Lovász László. Kis Lacira még visszatérek, de vegyük most sorra a családodat. Kati lányod milyen pályát választott?

– Ő nem matematikus. Irodalomból szerzett doktorit Princetonban. Megszerette az amerikai életet, férjhez ment. Egy irodalom PhD-vel azonban nehéz Amerikában elhelyezkedni. Egy időben nem is próbálkozott, mert két kis gyermeke született. Ő univerzális művészlélek, most például ruhákat tervez, magyar hímzési motívumokkal. Időnként hazajön Magyarországra, itt utazgat, falvakban gyűjt hímzésmintákat, ezekkel ruhaterveket készít, reméli, hogy ebből előbb-utóbb fönntartható üzlet lesz.

– Márti lányotok következik a sorban.

– Ő aktuárius lett. 

– Micsoda?

– Biztosítási matematikus. Itt Pesten egy biztosítónál dolgozik. Három kisfia van, és neveli a férje első házasságából származó fiút is.

– Le a kalappal! Rajtatok igazán nem látszik, hogy többszörös nagyszülők vagytok. Anna lányotok milyen szakmát választott?

– Amerikában szerzett doktorit közgazdaságtanból, ott ment férjhez, azután ideköltöztek Budapestre. A Közgazdaságtudományi Intézet tudományos munkatársa, az ELTE közgazdasági programjában tanít. Egyelőre élvezik a pesti életet, bár a férjének, aki keményen dolgozik egy magyar szoftvercégnek, nem mindig könnyű megszoknia az új világunkat. Sajnos, időről időre fölvetődik, nem kellene-e inkább visszaköltözniük. Alapból sokkal jobban szeretik a magyarországi életet, csak hát…

– Legkisebb gyermeketek, Laci örökölte tőletek a matematikai tehetséget. 2008-ban a Nemzetközi Matematikai Diákolimpián aranyérmet nyert. Amikor gratulálva az eredményéhez említettem neki, hogy már nem tudja utolérni az édesapját, akinek három aranyérme van, mosolyogva válaszolta: „Talán, más területen, ez majd sikerülni fog.”

– Ne feledd, amikor én aranyérmeket szereztem, akkor 8-10 ország vett részt az olimpián, amikor ő, akkor már csaknem 100.

– Laci is az ELTE matematikus szakán kezdte az egyetemet.

– Itt elvégezte a hároméves alapképzést, közben nyert egy Schweitzer-versenyt.

– Hűha! Ez nagyon jó! Bocsánat, ismét az összevetés: te hány Schweitzer-versenyt nyertél?

– Négyet. De nekem több időm is volt rá. Laci az alapképzés után egy évig az angliai Cambridge-ben mesterprogram keretében tanult. Most az MIT-n, Bostonban doktorandusz.

– Jelent már meg cikke?

– Egy cikke már megjelent, és további kettőt megírt.

– A szakmában szoktatok konzultálni? Nyilván hozzá tudsz szólni a munkáihoz.

– Persze, valamennyire követni tudom, amin dolgozik, de ő nem igényli, hogy szakmailag beleszóljak a munkájába. Nincs rá szüksége.

Amire büszke vagyok, nem is kicsit, hogy érződik munkásságán a magyar hagyomány. A múlt évben elvállalta, hogy két középiskolás diáknak a mentora lesz. Ezután a diákok a Siemens cég egy tehetségkutató pályázatára beadták a munkájukat. A legkülönbözőbb tudományágakból 1500 pályamunka érkezett ide, és Laci diákjai másodikak lettek. Biológiai pályamunkának ítélték az első díjat, tehát matematikából ők lettek az elsők. Laci egyeteme ezután az ő mentori munkáját is megjutalmazta.

Szóval, a hagyomány, hogy a középiskolás diákokat, a tehetséges fiatalokat segítsük, bevezessük a kutatómunkába, ez valahogyan…

– …öröklődött.

– Öröklődött, vagy ráragadt.

– Fiadnak mik a távlati tervei?

– Nem tudom megmondani. Nagyrészt Amerikában nőtt fel, tehát ott otthon érzi magát. De, szerencsére, Magyarországon is itthon van. Szóval, még minden oly bizonytalan.

– Beszéljünk végül nagy családotok központi alakjáról, feleségedről is. Igaz, ő eddig is jelen volt a válaszaidban.

– Kati ugyanitt, az ELTE Számítógép-tudományi Tanszékén volt docens. Nyugdíjba küldték, de ő ezt annyira nem bánta. Hála Istennek jól van, és nagyon aktív egy betegek és volt betegek egyesületében. Különféle programokat szerveznek, részben rehabilitációs céllal, részben a megelőzést propagálják. S ahogyan már mondtam, ő az, aki összefogja a családot.

De látod, éppen meg is érkezett. – Gyere, Gyuszi pont rólad kérdez.

Kati: Nem zavarlak benneteket, azért kellett bejönnöm, mert nekem nincs kulcsom, és Lacival együtt megyünk haza.

– Akkor most be is fejezem a kérdezősködést.

– Annyira azért nem sietünk. Ma este nálunk alszik a négy fiú, s ez, tudod, a nagyszülőknek nagy öröm.

– És munka is, ezért már csak egy utolsó kérdésem van. Közös életeteknek melyek voltak azok az időszakai, amikor nyugodtan csak a szakmára és egymásra tudtatok figyelni?

Kati: Nagyon jó évünk volt Princetonban, 2011–2012-ben. Addig mindig volt, akiről gondoskodnunk kellett.

– Kellemes időszak volt az is, amikor a Microsoftnál dolgoztunk, Seattle mellett. Akkor még a fiunk is velünk volt.

– Azután hazajöttetek, mert úgy gondoltátok, fiatok gimnáziumi éveinek legjobb helye Budapesten, a Fazekasban lesz. Erről jut eszembe, még a Fazekasban eltöltött négy éveteket is a legszebb időszakotok közé sorolhatjuk, ugye?

– Igen, minden azzal kezdődött.