Aki azt mondja, hogy azért nem ír, mert nem ér rá, az hazudik - vallja Csányi Vilmos professzor, akiről a Nagykutya csillagképben csillagot neveztek el ismeretterjesztő munkájának elismeréseként. Ő szabadságként és egyfajta ajándékként élte meg azt, hogy kutatóként jelentős időt töltött mások munkáinak megismertetésével. A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat konferenciájára készülve kerestem meg. 

Minden kutató szembesül azzal a dilemmával, hogy kizárólag saját szakmai cikkeinek megírására összpontosítson, vagy szánjon időt arra is, hogy a tudományos publikációkat a szakmán kívül is megismertesse.  Kötelessége egy kutatónak, hogy ismeretterjesztéssel foglalkozzon?

Csányi Vilmos Jankával 2013-ban

Miután a társadalom eltartja a kutatót, ezért az viszonzásul elvárhatja, hogy elmesélje, mit csinált.

De hol a határ?

Nincs határ. Egyéni megfontolások szerint dől el, ki mit bír. Van, akinek könnyebb írni, előadni, van, akinek nem megy, rosszul érzi magát. Nem hazafias kötelesség ismeretet terjeszteni, hanem ez jár a társadalomnak. Kényszerítés nélkül, aki erre alkalmas, csinálja, mindenki egyéni sajátosságai szerint. Nem lehet előírni, mint kötelességet. Mikor a Straub laborban dolgoztam, kaptunk egyszer egy olyan feladatot, hogy mindenki írjon a saját munkájáról. Ezért is engem utáltak persze. A vége az lett, hogy „ezek nem tudnak írni, írja meg maga!”. Ennek köszönhettem a szabadságomat. A Sejtbiológia című könyvem előtt Straub azt akarta, hogy fehérjékről kutassak apró dolgokat. Ettől én irtóztam. A könyv kéziratának elolvasása után azt mondta: „Belátom, hogy tévedtem. Magának nem szabad specializálódnia, mert képes sok mindennel átfogóan foglalkozni.”

Ezek szerint Önnek szabadságot adott az ismeretterjesztés?

Nem csak ezt. Tanítás közben az ember felülvizsgálhatja, mit ért. Ez csak akkor derül ki igazán, ha valakinek el kell magyarázni. Kiderül, mi az, amit nem tudok, és azzal, hogy utánanézek és megértem, bőségesen visszakapom a befektetett munkát. A Straub-laborba vegyészként kerültem, de a kémiát nem tudtam jól. Annyi mindent kellett tanulni az egyetemen, persze, hogy nem emlékeztem egy csomó részletre. A gyakorlaton azután hamar kiderült, hogy nem tudom, mi az a pH. Mikor a hallgatóknak kellett elmagyaráznom, akkor utánanéztem, és egy hónap múlva már biztos voltam abban, mit tudok kémiából. A népszerűsítésben is ez a fontos. Lehet halandzsázni vagy pedig tisztességesen utánanézni annak, ami túlnyúlik a saját munkámon. Mindenki, aki ezt teszi, profitál. De hozzátartozik, hogy a végtermék jó-e. Persze mindenkinek joga van saját magának írni ismeretterjesztő cikkeket, amik sehol nem jelennek meg.

Nekem például annak idején nagyon sokat segített az Élet és Tudomány szerkesztője abban, hogy megfelelő színvonalon írjak, tudjam, hogy az egyszerűsítésben hol a határ. Mert a kollégák is olvasnak!

Sosem érezte azt, hogy túl sok időt vesz el a kutatástól az ismeretterjesztő munka?

Nem. A laborban az ember 12 órát tölt naponta. Ehhez képest havonta 1-2 alkalommal pár óra, amíg az ember előadást tart valahol vagy megír egy cikket, nem sok. Aki azt mondja, hogy erre nincs ideje, az hazudik. Nagyon ritka az az ember, akinek percre pontosan be van osztva az ideje. Egyetlen olyan embert ismertem, aki nyugodtan mondhatta volna, hogy nem ér rá, Klein Györgyöt, rákkutatással foglalkozott. Ő reggel hétre bement a laborba, egy órát kocogott, ilyenkor diktálta a titkárnőjének a könyvét. Ezután lezuhanyozott és attól kezdve percre pontosan mentek be hozzá a munkatársak, vendégek egész nap. Őrület volt vele dolgozni. De a legtöbb embernek bőven van ideje mindenre, amit igazán szeretne.

Csányi Vilmos Jankával, 2016.

Nekem akkor lesznek a legjobb gondolataim, amikor Jankával sétálok másfél órát, olyan helyen, ahol nem kell attól félnem, hogy beledugja az orrát a szembejövő babakocsiba. Amikor senki nem nyitja rám az ajtót, senki nem szól hozzám, akkor egyszer csak elkezdenek áramlani a gondolatok.

Forrás: Élet és Tudomány