Mielőtt teljes cinizmussal vádolnának, ki kell jelentenem, hogy nem akarom az erényt erény voltától megfosztani. Az, akinek számára a nagylelkű emberek motivációja túl problematikus, a következő hibás körbe kerül: az igazi altruista nem ajándékoz, mert arra a következtetésre jut, hogy valamely jó tettel úgy tűnhet, mintha hencegni akarna, vagy neadj Isten viszonzást várna el, azaz feleslegesen lekötelezné a megajándékozandót; a valóban altruista megajándékozott pedig nem terheli a megajándékozót viszonzással, nehogy áthárítsa a lekötelezettséget, azt éreztetve, hogy az eredeti motiváció nem volt önzetlen. Tehát egy igazán altruista pár nem ajándékozza egymást, hiszen csupán az tehet jót, aki motiválatlan… De van ebben valami, ami mégsem stimmel.[1]

Félretéve a paradoxonokat, elég egyvalamit megállapítanunk: az ember esetében az ajándék-viszonzási ösztön olyan erős, hogy az ajándékozás fegyverként is használható. Vegyük a „potlatch” gyakorlatát: ez a szokás a körülöttünk élők bőkezűséggel való szándékos zavarba ejtése. Bár a világ számos részén ismert, Új-Guineát is ideértve, leginkább az amerikai indiánok gyakorolták az észak-nyugati parton, a 19. századig. Az elnevezés a chinook nyelvből való, s a részleteket leginkább a Vancouver Islanden élő kwakiutlok révén ismerjük.

A kwakiutlok kimondottan sznobok hírében álltak. Ami számukra a legfontosabb volt, az a státus: ezt fejezte ki a sok nemesi cím, amelyet halmozni próbáltak. Egytől rettegtek, s az a megaláztatás volt. Életüket a státus mániákus hajszolása és a szégyentől való félelem uralta. Minthogy a kanadai kormány megfosztotta őket a háborúzás lehetőségétől, az általuk használt legfontosabb fegyver a gavalléria lett. Szétosztották javaikat, hogy a társadalmi létrán egyre feljebb juthassanak, és elveszítették arcukat – illetve státusukat –, ha mások bőkezűségét nem tudták kamatostul viszonozni.

Ezen abszurd versengést annyira ritualizálták, hogy külön eseményeket – „potlatch”-okat – szenteltek neki, melyeken az egymással rivalizálók tüntető módon kinyilváníthatták bőkezűségüket és mértéktelen fogyasztásukat. Adtak egymásnak takarókat, gyertyahal[2]-olajat, bogyókat, halat, tengeri vidra prémjét, csónakokat, s amit leginkább értékeltek, „rezet”: figurákkal díszített kovácsolt rézlapokat. Egyes potlatch-házigazdáknak még vagyonuk szétosztása sem volt elegendő, ezért azt fokozásképpen inkább elpusztították. Az egyik törzsfőnök megpróbálta riválisa tüzét drága takarókkal és csónakokkal eloltani; emez gyertyahal-olajat öntött a lángokba, hogy a tűz tovább égjen. Egyes lakoma-házakban külön figurákat véstek a mennyezetbe, melyekből állandóan folyt a tűzre a becses olaj. A vendégnek nem illett mutatnia, hogy észleli a lángok okozta hőséget, s rá sem hederíthetett felhólyagosodott bőrére. Néha – a házigazda legnagyobb dicsőségére – a ház leégett.

Egy asszony imígyen bíztatta fiát nagylelkű tettekre, apja emlékét idézve:

„Elajándékozta vagy megölte a rabszolgákat. Elajándékozta csónakjait, vagy elégette azokat a lakoma-ház tüzében. Elajándékozta a tengeri vidrabőröket a törzsbeli vetélytársainak vagy más törzsek főnökeinek, avagy pedig apró cafatokra vágta azokat. Tudod, hogy amit mondok, az a színtiszta igazság. Ez, fiam, az út, amelyet apád számodra kijelölt, s ezt kell majdan neked is követned.”[3]

Bármily abszurdnak tűnik is mindez, van benne módszeresség. A leginkább kérkedő potlatchok nyilván nem voltak mindennapi események – különben nem maradt volna mit szétosztani –, hanem egy olyan rendszer legszélsőségesebb megnyilvánulásai, amelyben a javakat egymással versengve halmozzák fel. Érvényesült itt a viszonosság rendesen: minden ajándékot busás viszontajándék követett, minden lakoma vagy pusztítás túlszárnyaltatott. Némely potlatchokon a törzsfőnökök értékes rezekre licitáltak ritualizált körülmények között. Ám mindig volt egy vesztes – a potlatchok világában a viszonosság nem hozott mindkét fél számára hasznot.

Milyen lehetséges haszonnal járhatna mindez egy racionális gazdasági életben? A formalista válasz egyszerű: a potlatch olyan javakból áll, amelyek romlandóak, kényesek; az értük kapott presztízs viszont olyan áru, mely tartós és hordozható. Ha egy törzsfőnök hirtelen túl nagy mennyiségű élelemhez vagy olajhoz jut, s nem tudja tárolni, ehelyett lakomát csap, szétosztja vagy szélsőséges esetben elégeti ezeket. Az ilyen extravagancia vagy bőkezűség megbecsülést, presztízst hoz számára. Ez nem magyarázza meg teljesen, hogy az olyan tartós javakat, mint a takarók vagy a rezek, miért hagyták veszni a potlatchokon ekkora feltűnéssel, de itt is van logika: ha a rezekért presztízs jár, akkor nosza, oda velük! Amint Ruth Benedict írja:

„E törzsek nem úgy használták fel vagyonukat, hogy egyenértékű gazdasági javakat kapjanak érte, hanem mint rögzített értékű zsetonokat az általuk megnyerni kívánt játékban.”[4]

Mégis elferdítjük a dolgokat, ha a potlatchot úgy akarjuk megérteni, mint a viszonosság gyümölcseinek learatására szolgáló ésszerű stratégiát. Szerintem inkább önző és fondorlatos módszer azon emberi hajlam kihasználására, hogy rajongunk a viszonosságért: a viszonosságon való egyfajta élősködés. A potlatchokat azon tény kihasználására létesítették, hogy az emberek ösztönösen képtelenek ellenállni egy kísértésnek: mégpedig annak, hogy a gavallériát viszonozzák.

Hadd magyarázzam ezt meg. A potlatch nemcsak a kwakiutlok és szomszédaik specialitása volt. Az a mód, amellyel az európai uralkodók egymás és a keleti méltóságok kegyeit keresték, szintén egyfajta ajándékozási verseny. A követek szégyent hoztak országukra, ha ajándékaik nem voltak kellően értékesek. Kollégák, szomszédok ismerik e kínos érzést, ha például jóval nagyobb karácsonyi ajándékot kapnak, mint amilyet adtak. Ugyanígy járnak azok az üzletemberek, akik nem a megfelelő emléktárggyal érkeznek Japánba. A Dauphin nyilván sértő szándékkal küldött teniszlabdákat koronázási ajándékul V. Henriknek; s mi magunk sem lennénk kevésbé megrökönyödve, ha a születésnapi meglepetés egy fogkefe volna. – Egyszóval, az ajándék fegyver is lehet.

A Csendes-óceánon a szigetlakók mindenfelé úgy cseréltek ajándékokat, hogy közben dúlt közöttük a kérkedés eszkalációja. Például 1918-ban a Trobriand-szigeteken Kakwaku falu egyik lakosa sértő megjegyzést tett egy wakaysei falubeli által termesztett jamgyökér minőségére. A wakayseiek persze viszonozták a sértést. A két falu vezetői a maguk embereit támogatták, s a vita kezdett elmérgesedni. A wakayseiek összeeszkábáltak egy hatalmas, 14 és fél köbméter befogadóképességű ládát, s megtöltve jamgyökérrel, elszállították Kakwakuba. Másnap a láda visszaérkezett, tele a Kakwakuban termesztett jamgyökérrel. A kakwakuiak azt mondták, még egyszer annyival is meg tudták volna tetézni, de az már sértés lett volna. Így aztán helyreállt a béke.

Malinowski e leírása a Trobriand-szigeteken történt tipikus, buritila’ulo-ként ismert jamgyökér-cseréről megsejteti az emberi ajándékozás távolról sem altruista holdudvarát. További példaként a partmenti halászok és a szigetek belsejében lakó jam-termesztők közti viszonyt hozza fel. A partmentiek elébb gyöngyöt halásztak, ami igazán jó üzletnek bizonyult: tellett bőségesen halra és jamgyökérre. Ám a jam-termesztők ragaszkodtak ahhoz, hogy terményeiket a partmentieknek továbbra is átadják, ezért az utóbbiaknak fel kellett hagyniuk a gyöngyhalászattal, halat kellett fogniuk, hogy a jamtermesztőknek cserébe tudjanak mit küldeni. A lekötelezés révén az ajándék – fegyver.[5]

De csak akkor fegyver, ha a lekötelezettség érzése már eleve meglévő adottságunk. Az ajándékadás és az egymással versengő bőkezűség nem olyan emberi találmány, mely egyes tulajdonságainkat maga alakította volna, hanem olyan, mely korábban is meglévő hajlamainkat mozgósítja: a bőkezűség velünk született tiszteletét, s – amennyiben az osztozás elmaradna – e tisztelet megvonását. S hogy mivégre alakult ki bennünk egy ilyen ösztön? Azért, mert ha tudják rólunk, hogy például nem toleráljuk, sokkal inkább megtoroljuk a zsugoriságot, ez hatékony módszer egyfajta viszonossági rendszer fenntartására – egy olyan igény érvényesítésére, hogy a másutt felhalmozott javakból mi is részesüljünk. Tehát az ajándékozás egy törzsi társadalomban – ahol a cél a másik lekötelezése – valójában egyáltalán nem is ajándékozás, hanem a viszonossági ösztön kihasználása.

Ha – mint állítottam – az ajándékozás a viszonossági ösztön kifejeződése, és olykor még parazitizmusa is, akkor meg fel kell tudnunk lelni ezt az ösztönt, s napvilágra kell hoznunk, ahogy meg tudjuk találni, s nyilvánvalóvá tudjuk tenni a kutya nyáladzási ösztönét, amely akkor jelentkezik, mikor hallja a jelet: közeleg a vacsora. Megvan-e a lehetőségünk erre?

Trobriand-szigeteki lány

[1]Davis, J. 1992. Exchange. Open University Press, Buckingham.

[2]Thaleichthys pacificus v. eulachon.

[3]Benedict, R. 1935. Patterns of Culture. Routledge and Kegan Paul, London.

[4]ibid.

[5]Davis. Exchange. op. cit.

Matt Ridley, fordította: Jakabffy Éva