IPM 2013. szeptember

Merész tudósok elméjében megfordult az az ötlet, hogy agyunkban akár egy Leonardo is rejtőzhet, vagy épp Mozart írhatja csendes kottáit. Csak azért nem tudunk róla, mert odabent erős cenzúrázás folyik – mindaddig, amíg ezt ki nem kapcsolja egy agyat átalakító betegség, vagy néhány elektromágneses hullám.

A savant szindrómásokra jellemző képlet: egy vagy néhány különleges tehetség, például briliáns memória, fejszámolás, művészi adottságok, miközben az egyén sok szempontból visszamaradottnak tűnik. Az igazán kiemelkedő savantok ritkák, a világon még 100-nál is kevesebbet tartanak számon. Képességeik azonban annyira eltérnek attól, amit emberileg lehetségesnek tartunk, hogy ellenállhatatlanul magukhoz vonzzák kíváncsiságunkat. És kísértésbe esünk, hogy azt higgyük: ezek az elmék merőben másként működnek, mint saját, többnyire nagyon is mindennapi gondolatokat produkáló tudatunk.

A Sydney-i Snyder és sapkái

Az ezredfordulón két ausztrál tudós arra vállalkozott, hogy megmutassa: agyunk jóval többet rejt, mint hinnénk. Ha ezoterikus gurunak adják ki magukat, Allan Snyder és John Mitchell (Sydney Egyetem) jól jártak volna: több milliós példányszámú könyvet írhattak volna arról, hogy tudatalattink minden információt megőriz, és ha félálomban festünk bal kézzel, mindjárt kirobban belőlünk a kreatív őserő. Ők azonban jóval nehezebb terepen próbálkoztak: a tudományos közvélemény teljes ellenszelében annak bizonyítására törekedtek, hogy a savant-szerű képességek nem a természet ritka szeszélyei, hanem sokunkban, ha nem épp mindannyiunkban ott szunnyadnak.

Snyder számára a savant-képességek és -művek nyitnak kaput a kognitív tudattalan felé, s erre környezete is minduntalan emlékezteti. Kutatói szobája gótikus épületben található, mely csupa hegyes torony és csipkés pártázat; a falakra az autista savant Nadja kisgyermekkori, felnőttekét felülmúló lóábrázolásait függesztette.

Az extrém külsejű, laborjában is félrecsapott fekete baseball-sapkát viselő Snyder a koponyán keresztül adott mágneses ingerléssel (TMS) próbálja felébreszteni átlagos emberek agyában a rejtett képességeket.

TMS-sel átmenetileg akár blokkolni is lehet bizonyos agyterületek aktivitását: ezt használja ki Snyder. A fő célpont a bal halántéklebeny, amely megszűri az érzékleti ingerek áradatát, és a már ismert fogalmi kategóriákba osztályozza őket. Snyder a bal halántéklebeny ellhallgattatásával különleges eredményeket ért el: alanyai hirtelen sokkal élethűbb rajzokat készítettek. A rajzok értékelése persze eléggé szubjektív. Jóval egyértelműbb ennél az abszolút hallás. Robyn Youngnak (Flynders Egyetem, Ausztrália) 17 kísérleti személyből 5-nél ezt is sikerült előhívnia.

A bal halántéklebeny gátlása arra is alkalmassá tesz bennünket, hogy eltávolodjunk a bevett sémáktól, és olyan megoldás jusson eszünkbe, amilyen addig soha. Ilyen ’megvilágosodást’ igényel például a 9 pont problémája. A 3x3-as sorokban látható pontokat egy vonallal kell összekötni a toll felemelése és a vonalon való visszafordulás nélkül. Snyder kísérletsorozatában ez a sokadik hasonló feladat. Ám az addigiak mind megoldhatók voltak. A 9 pontot azonban, úgy tűnik, nem lehet összekötni: a 28 alanyból egynek sem sikerül. Míg csak rájuk nem húzzák a kreativitásnövelő sapkát. Ekkortól a bal halántéklebeny már nem beszéli túl a többi agyterületet, azok rejtett erőforrásai így felszabadulhatnak. S a résztvevők 40 százaléka rájön: a rejtvény megoldható, csak ki kell lépni megszokott gondolkodásunkból és a pontok által körülhatárolt négyzetből, amelyet sémáink miatt nem tudunk nem ott látni a papíron.

E sémák teszik, hogy fákat látunk, nem pedig csak gallyak, levelek, termések sokaságát, vagy színes pontokét, mint az impresszionista festményeken. Érzékleti rendszereink hamar telítődnének, ha minden új pillanatfelvételt tudatosan végigelemeznénk. A savantok azonban ilyen elárasztottságban élnek, ami bizonyára rendkívül megterhelő. Cserébe viszont hozzáférnek nyers érzékleti adatokhoz, s úgy tűnik, azokat egyenként feldolgozzák. A rendkívül tehetségesek vissza is adják ezt a benyomás-áradatot, legyen szó hangjegyekről, képpontokról vagy puszta mennyiségekről.

Az agyunkból előcsalogatható rejtett képességek létét nemcsak az elektromágneses hullámokkal kiváltott kreativitás-növekedés támasztja alá, vagy hogy Snyder agysapkájában könnyebb észrevenni a betűhibákat, hanem olyan emberek történetei is, akiket ún. szerzett savantoknak neveznek. Náluk a tehetség spontán tör felszínre, sokszor olyan életkorban, amelyben ilyesmit már nemigen várnánk. Több eset ismert, amelyben agysérülés, tumor, sztrók vagy demencia után savant-szerű képességek jelentek meg, főként ha a károsodás a bal halántéklebenyt is érintette. Clive Wearing herpes encephalitis fertőzése után amnéziás lett, viszont képessé vált a gyors fejszámolásra, és szórta a szóvicceket. Az egykor elismert kanadai biológusnőnél, Anne Adamsnél, amikor a frontotemporális demencia (FTD) okozta károsodás kiterjedt a nyelvvel, a magas szintű információfeldolgozással és a társas normákkal kapcsolatos agyterületre, kirobbantak a művészi képességek.

Savant varázsütésre

A veleszületett savantoknál a tehetség döbbenetesen korai életszakaszban jelenik meg, miközben nincs benne semmi gyerekes. A kései savantoknál is szinte kész tehetségről van szó, amely, mondják a kutatók, mindig is ott lappangott az agy mélyén, csakhogy a cenzor által elhallgattatva. Amint viszont e tehetség utat tör a tudat felé, teljesen birtokba is veszi azt. Így történt ez Derek Amatónál, miután elkezdett felépülni egy súlyos agyrázkódásból.

Amato egy partin vízilabdázott barátaival. A medence sekély oldalán állva a felé passzolt labda után ugrott, de súlyosan elkalkulálta magát: ujjai csak súrolták a labdát, a feje pedig teljes erővel a medence aljának ütődött. Miután fellökte magát a felszínre, le akarta törölni az arcán lecsurgó vizet. Ekkor vette észre, hogy az valójában a füléből ömlő vér. Még kitámolygott a partra, de ott azonnal barátai karjaiba zuhant.

2006-ot írunk. Mindez akkor történt, amikor a 39 éves értékesítési oktató hazalátogatott Coloradóból a Dél-dakotai Sioux Fallsba. A volt iskolatársak anyja házába vitték Amatót, innen a sürgősségi ellátásra került, ahol súlyos agyrázkódással diagnosztizálták.

Az utóhatások hetek múltán váltak csak nyilvánvalóvá: féloldali 35%-os hallásvesztés, emlékezetkihagyások, gyötrő fejfájás. A legmeglepőbb következmény azonban már a negyedik napon megmutatkozott. Addig majdnem folyamatos alvásból ébredve Amato arra lett figyelmes, hogy ujjaival különös mintázatokat dobol a lábán, miközben látómezejét körben forgó, fekete-fehér négyzetek uralják el, melyeket mintha átlátszó szűrő szintetizálna lelki szemei előtt.

Hamarosan lábra állt, és az egyik régi cimbora, Sturm háza felé vette az irányt. Ott egy zenei stúdióban beszélgettek, amikor figyelmes lett egy olcsó elektromos billentyűzetre. Gondolkodás nélkül felkelt székéből és leült elé, noha balesete előtt a legkisebb hajlandóságot sem érezte arra, hogy zongorázzon. Mégis, ujjai ösztönösen rátaláltak a megfelelő billentyűkre s csak úgy hullámzottak rajtuk. Jobb kezével lentről indulva, emelkedő lírai tercekben haladt fölfelé, ugrálva a melodikus intervallumok között; majd ismét lentről építkezett, a tercekbe arpeggiókat iktatott, elérkezett a magas hangokhoz, ismét újrakezdte lentről. Balja közelről követve adta hozzá a basszust s hozta létre a harmóniát. Amato gyorsított, lassított, talányos hangokat hagyott a levegőben, melyeket gazdag akkordokban oldott föl: mintha csak évek óta játszott volna. Ahogy felnézett, látta, hogy Sturm könnyek közt figyeli őt.

Tehetség villámcsapásra

Amato még 6 órán át játszott, csak másnap reggel hagyta el Sturm házát, egyfolytában azon töprengve, mi történhetett vele. Az interneten végül a zseniális és a fejsérülés szavakra keresett rá. Az eredmények megdöbbentették.

Olvasott a sebész Tony Cicoriáról, akire 1994-ben, 42 évesen sújtott le a villám egy telefonfülkében. Cicoria így beszél erről: Szemerkélt az eső, a távolban dörgött az ég. A telefonból, amely úgy 30 centire volt onnan, ahol álltam, fényvillanás csapott ki, egyenesen az arcomba. Utána arra emlékszem, hogy visszafelé repülök. Láttam testemet a földön, s azt mondtam magamnak: A fenébe, meghaltam? Láttam azt is, ahogy egy nő a testem fölé hajol és újraéleszt. Körülvett valami kékesfehér fény, a jóllét és béke hatalmas érzése. Életem legnagyszerűbb és legborzasztóbb pillanatai futottak át előttem. Gyorsulást észleltem, valami nagy sebességgel húzott fölfelé. Aztán puff! Visszatértem.

Cicoria a baleset után néhány héttel már visszamehetett dolgozni, sebészi képességei sértetlenek maradtak. Átmeneti memóriazavara két héttel később szintén elmúlt. Ám egyszer csak olthatatlan vágy támadt benne a zongoramuzsika iránt. Ez teljesen új volt számára: addig ha hallgatott is valamit, az leginkább rockzene volt. Most egyik lemezt vásárolta a másik után, de ez sem volt elég: megrendelte a kottákat, és szerencséjére egy pianínó is került hozzájuk. Majd egy reggel Cicoria különös álom után ébredt: a színpadon játszott szmokingban, méghozzá saját szerzeményét! Amikor leült a billentyűk elé, hogy Chopint gyakoroljon, immár saját zenéje jött, s átvette a hatalmat. Azóta is vele maradt. Olyan, mint egy frekvencia, egy rádióhullám: ha megnyílok, jön. Talán a mennyből, ahogy Mozart is mondta.

Azután ott volt Orlando Serrell, akinek fejét 10 éves korában baseball-ütő találta el. Onnantól fogva bármely dátumról megmondta, mely napra esik. Alonzo Clemonsot 3 évesen érte súlyos baleset, amely maradandó kognitív károsodásokat hagyott hátra, de attól kezdve a fiú rendkívül részletes és élethű állatszobrokat készített.

Derek Amato az interneten keresztül hamar rálelt a savantizmus világhírű szakértőjére, Darold Treffertre (Wisconsini Orvosi Egyetem) is. Gyors email-váltás, és már tudta, hogy hirtelen kibontakozó tehetségének magyarázata: szerzett savant szindróma.

A tudósok alig néhány tucat olyan embert tartanak számon, akiknél az agyukat érintő baleset vagy betegség következtében hirtelen mindent elsöprő művészi késztetés, fotografikus memória vagy elképesztően gyors fejszámolás alakult ki. Jon Sarkin, egykori sebész sosem jeleskedett a művészetekben. Egészen addig, amíg a sztrók meg nem változtatta. Attól fogva, meséli, jóval élénkebben látja a dolgokat; festményeit pedig immár dollár ezrekért adják.

A legegyedibb tehetség talán a volt bútoráruházi eladóé, Jason Padgetté. Ő a világon az egyetlen, aki fraktálokat, e komplex geometriai mintázatokat lát összeállni képzeletében s ezeket le tudja rajzolni.

A sosem ismert képességek elsöprő erővel veszik birtokba e savantok elméjét, napjait és álmait. Jon Sarkinnak és Derek Amatónak immár csak a művészet hoz megnyugvást. Amíg nem alkothatnak, zaklatott, túlfeszült idegállapot uralkodik el rajtuk. Amato sokáig napokat töltött el úgy, hogy csak ő volt és a zongora. Új tehetségét áldásnak tartotta, de mint egy túl szenvedélyes szerelmes, akit már kezd megviselni, hogy szakadatlanul e magas hőfokon éljen, arra vágyott: ő uralja a zenét, s ne a zene őt.

Félre a bal féltekével!

Számos kutatót az foglalkoztat, mi történhetett Amato és a hozzá hasonlók fejében. Az egyik elképzelés, hogy az agyban hirtelen hozzáférhetővé váltak szunnyadó emlékek, például Amatónál az iskoláskori gitárleckék. De akkor nemde inkább ismét húrokat pengetne? Ő azonban zongorázik, ahogyan érdekes módon az összes veleszületett zenei savant is.

Valószínűbb, amit Snyder állít: a savantizmus úgy támad fel, hogy az agy megszűnik szűrni az érzékleti ingereket. Így Amato immár nem csupán a melódiákat hallja, ahogy azt a zeneileg képzetlen fülek szokták, hanem az egyedi hangokat is.

Van olyan kutató is, aki Amatót túl normálisnak találja a savantizmushoz, amely úgymond mindig más képességek rovására jöhet csak létre. Rex Jung (Új Mexikói Egyetem) az mondja: igencsak kételkedem az olyan savantokban, akik képesek bekötni a cipőjüket, frissíteni Facebook-profiljukat és masszív marketinget folytatnak, hogy savant képességeiket mindenki megismerje.

Andrew Reeves neurológus (Mayo Klinika, Rochester) és más, nagy hitelű tudósok azonban tűzbe tennék a kezüket Amatóért. Reeves MRI-vizsgálatok során számos fehér pontot talált az agyról készült képeken, melyek bizonyára az agyrázkódás nyomai. Mindaz pedig, amiről Amato beszámol: a látótérben keringő fekete-fehér négyzetek nagyon is jól illeszkednek a szomszédos agyterületekkel kapcsolatos tudásunkhoz, felfedve egy nem tipikus kapcsolatot a látási, hallási és mozgató központok között. Az egyedi hangok így nemcsak hallhatók, hanem láthatók és játszhatók is egyszerre.

Amato ’valódisága’ mellett szól még, hogy savant-szerű képességek normál vagy magas intelligencia mellett is előfordulnak. Csak ritkán. A szkeptikusokat az tévesztheti meg, hogy a savantok többségénél valóban egyetlen túlfejlődött készség alakul ki minden más rovására. Náluk e tehetség olyan, mint egyetlen kivilágított helyiség az amúgy sötétségbe borult épületben. Azért tűnik úgy, hogy minden savant fogyatékos, mert ez a gyakoribb. A savantizmusra jellemző szigetszerű képességek leginkább az autista profilba illenek: e körben tízszer annyi a savant, mint az értelmi fogyatékosoknál, és ezerszer gyakoribb, mint az átlagban.

De nézzük az ellenpéldákat! Jill Price éppúgy emlékszik élete minden napjára, mint egy autista savant ikerpár tagjai, de más tekintetben nem tér el attól, amit normálisnak hívunk. A már 3 évesen komponáló zongoravirtuóz, Nyíregyházi Ervin igen hasonló képességeket mutatott, mint a fogyatékos zenei savantok, de magas IQ (és borderline szindróma) mellett.

Az eidetikus emlékezetű Robert Evans ausztrál amatőr csillagász és lelkipásztor több ezer galaxis képét tárolja fejében, de cseppet sem autista. A matematikusok körében divat leszólni saját fejszámolási képességüket, talán azért is, mert a túl jó fejszámolók túl gyakran autisták is egyben. De messze nem feltétlenül: idézzük csak eszünkbe Gausst, a kutatók nemzedékeit megigéző 19. századi matematikus alakját.

A sztár-neurológus szerző, Oliver Sacks is minden volt már: megélt halálközeli állapotot, féloldali érzéskiesést és a savantizmus sem idegen előtte. Nemcsak hogy együtt utazott Moszkvába az azóta híressé vált savanttal, a városokat fejből lerajzoló Stephen Wiltshire-vel, hanem maga is tett egy utazást saját rejtett képességeinek vidékére. Még 1965-ben, sok más akkori orvostanhallgatóhoz és rezidenshez hasonlóan, nagy mennyiségű amfetamint vett magához. Két hétig, mint egy camera lucida, pontos és stabil vizuális képeket tudott fejben tartani és lerajzolni. Zenei memóriája is rendkívül feljavult, s egyszeri meghallgatás után játszott vissza bonyolult dallamokat a zongorán. Orrával pedig, akár a kutyák, mindenkit felismert pusztán a szagáról. A felerősödött érzéki benyomások feletti örömét csak az árnyékolta be, hogy absztrakt gondolkodása szerfelett csorbult.

A fék megfékezése

Snyder, Amato, Sacks és a többiek esetei egy irányba mutatnak: hogy kreativitásunk, sőt akár savant-szerű képességeink fő gátját gondolkodásunk jelenti. Amely legtöbbünknél absztrakt, fogalmi, séma-követő, úgymond bal féltekei. A bal halántéklebenyi fék elengedésével elménk színesebb oldala bontakozhat ki. Amint a bal félteke elsötétül, a jobb féltekét ellenőrzésük alatt tartó neuronális körök uralma felfüggesztődik.

Van, aki szerint ez a bal-jobb elmélet túlegyszerűsítés. A filozófus és neurobiológus hölgy, Berit Brogaard (Missouri-St. Louis Egyetem) szerint a kulcs az idegsejtek pusztulása. Ezzel párhuzamosan ugyanis agyi hírvivők özöne szabadul fel, ami áthuzalozhatja az agyat, új idegi pályákat nyitva meg addig kevésbé frekventált területek felé. Broogard a fraktál-rajzoló Padgettnél látókérgi károsodást talált, de fokozott aktivitást is a szomszédos, új vizuális képek alkotásával, matematikával és cselekvések tervezésével kapcsolatos, hátsó agyrészeken.

Féltekei átbillenés, engedő fékek vagy agyi pályamódosítás? Akármelyik is igaz, a savantok igézete ettől mit sem csökken. A zene várait legtöbbünk csak fáradságos gyakorlatozások árán tudja bevenni, és memóriapalotát kell építenünk, vagy más mnemotechnikát alkalmaznunk, ha hirtelenjében szeretnénk megjegyezni hétnél több tételt. Amikor ötletekre volna szükség, előbb bejárjuk a megszokott gondolati útvonalakat, melyeken minden oly egyhangúan ismerős. A saját képességeinkről alkotott képünk sem változik sokat: túlontúl is jók vagyunk abban, hogy tudjuk, miben nem vagyunk jók. Az agyunkkal bűvészkedő tudós, a villámtól megvilágosodott zenész és további furcsa társaik segíthetnek, hogy mindezt elfeledjük végre.

Jakabffy Éva

Autizmussal kapcsolatos további cikkeim:

Pillantás az autizmus világába

Brainman - a savant-szindróma