Az állatok a kommunikáció számos formáját használják, de az még nem nyelv – ez azonban talán nincs is olyan messze, mint ma gondoljuk.

Az etológus, író, a kutyaviselkedés szakavatott ismerője természetesen nem egyedül fogad. A nyitott ajtóban ketten várnak: Jeromos és Dr. Csányi Vilmos.

Kíváncsi vagyok, sejti-e vajon Jeromos, a táskámat komolyan, szisztematikusan végigszaglászó kutya, hogy mennyi újságban, könyvben szerepelt már a neve, és érdekli-e egyáltalán a fehér bundás hírességet, miért vagyok itt. Izgatná-e, ha tudná, hogy a gazdáját egy csomó olyasmiről fogom kérdezgetni, amiben ő roppant közelről érintett? Nos, ezt az egyet nem sikerült megtudnom Csányi Vilmostól. Számos egyéb dolgot azonban igen.

Utána szokott nézni, hogy mi minden jelenik meg önről az interneten, újságokban? Mivel a könyvei száma harminc fölött jár, elég tetemes a hozzájuk kapcsolódó anyag.

Csányi Vilmos: Mondjuk évente egyszer, amikor nagyon elfáradok, és éppen nem tudok vagy nagyon nincs kedvem foglalkozni a dolgommal... de egyébként nem. Tényleg sok minden jelenik meg a könyvek kapcsán, de igazából mindig az foglalkoztat legjobban, amin éppen dolgozom. (Az asztalon fekvő kézirat-csomagra mutat, a tetejéről egy kutya néz vissza ránk, és a cím: Marci, a beszélő kutya.) Most éppen ez.

Beszélő kutya? Nem elrugaszkodott ötlet ez?

Cs. V.: Ez éppen egy tudományszatíra – szatíra arról, hogy milyen a tudomány. De persze beszélő kutya még nincs, sőt még csak állati nyelv sem. Az állatok nem nyelvet használnak, hanem kommunikálnak, és az csupán szabálykövetés. Ezek csak jeladások: a hormonális folyamatok következményei. Az ember a nyelvvel gondolatokat kommunikál – lényegében a nyelv segítségével gondolkodik –, de ilyesmit az állat nem képes megvalósítani. Ők tudniillik képekben gondolkodnak. Erre egyébként van példa az emberek között is. Az autisták számára szintén képekben áll össze a világ. Ők arról számolnak be, hogy iszonyatosan nehéz a fejükben lévő gazdag képi világot szavakba önteniük, szűkíteniük. Bizonyos kutatók szerint az állatok ugyanígy lehetnek ezzel – a fordítás igénye nélkül. ...

Jeromos nem mondja el, hogy mit lát. Csak feltételezzük, hogy hogyan láthat, miután különböző jelek olyan viselkedésmintázatokat indítanak el benne, amiről azt állapíthatjuk meg, hogy egy gondolat. Erre számtalan példa van. A kutyákról például nagyon hamar kiderült, hogy könnyű náluk rítusokat kialakítani. Ha háromszor-négyszer elismétlünk egy-egy cselekvést, akkor azután már magától is gond nélkül elvégzi. Ez azért lényeges, mert ezeknek a rítusoknak a segítségével már lehet kommunikálni.

Lehet, hogy a kutyák a jövőben beszélni fognak?

A nyelv kezdetleges formája lehet ez?

Cs. V.: Igen. Bukfenc kutyámnál például az volt a sétába indulási szokás, hogy én felhúztam a cipőm, aztán ő hozta a pórázt és a nyakörvet, és indulhattunk is. Egy alkalommal, bár még nem érkezett el a sétaidő, a kutya nagyon izgága volt, mégsem hozta a pórázt. Hosszas értetlenkedésem után végül elkezdte bökdösni a cipőtlen lábamat – hátha felfogom, hogy a pórázt a cipő felhúzása előzi meg, hiszen ez volt a rítus... Ezek a rítusok kifejezetten alkalmasak arra, hogy a kutya közöljön velünk valamit. Ha vendégségben Bukfenc elkezdte bökdösni a fogason lógó kabátomat, tudhattam, hogy ez azt jelenti: ideje lenne indulni. A rítus szerint ugyanis a kabátfelvevés után az indulás következett. A ráncigálás tehát annyit jelentett: „Leszel szíves felvenni a kabátod és elindulni végre.” Nagyon fontos ezeknek a rítusoknak a használata, hiszen ezek a kutyák számára beszéd nélkül is hozzáférhetők. És annak ellenére, hogy a kutyák egyelőre nem beszélnek, a kommunikációs szándék megvan bennük.

Egyelőre nem beszélnek? Tehát fognak?

Cs. V.: Hogyne! Ma, amikor repülők repülnek a levegőben, számítógépet használunk mindenre és robotok szaladgálnak, miért lenne lehetetlen ezt elérni? A kutyában már megvan a szándék, hogy kommunikáljon. Hogy ehhez milyen agyi apparátusra van szükség, az már egy nehezebb kérdés, de ötven ében belül ennek reális esélye van. Meg kell teremtenünk a lehetőséget erre. A megfelelő genetikai háttér ismeretében és a kutya genetikai térképét áttanulmányozva meg lehet oldani.

Nem afféle istenkedés ez?

Cs. V.: Miért lenne az? Az autó vajon nem az? Ugyanolyan beavatkozás a természet rendjébe a technika is. Az ember világéletében genetikai változtatásokat vitt véghez: a legalapvetőbb növénytermesztés és állattenyésztés is erről szól. A beszélő kutyákkal a helyzet egyébként csak annyiban fog változni, hogy mondjuk az idős emberek, akik eddig is beszéltek a kutyájukhoz, választ is kaphatnak majd... nem kell egetverő társalgásokra gondolni, de nagyon alapvető párbeszédekre már képessé tehetjük a kutyát.

A lényeg tehát a szándék.

Cs. V.: Kommunikációs kényszer nélkül persze nem működik a dolog. Egy zebrával hiába próbálkoznánk, de még a csimpánznál sem tudnánk sikerre vinni a dolgot. Hiába jóval nagyobb az agya a kutyáénál, ha más tulajdonságai viszont megakadályozzák ebben. Hiába próbálnánk például egy csimpánznak elmagyarázni, hogy két doboz közül melyikben van az ennivaló. Egy kutya viszont rámutatásból is megérti három-négy próbálkozás után. A csimpánz persze egyáltalán nem hülye, hanem a józan esze azt mondatja vele: ha tényleg valami jó falat lenne abban a dobozban, akkor én nem szólnék róla... a csimpánz tehát rivalizál, nem pedig együttműködik.

Csak a kutyánál van meg ez az együttműködési hajlam?

Cs. V.: A többi állat, mondhatni, be van zárva a saját elméjébe. Tíz-tizenöt öröklött jellel már jó néhány dologról tudja értesíteni a társait, de mivel vetélytársként tekintenek egymásra, ettől többre nincs is szükségük. Egy csimpánz nem akarja elmesélni a társainak, ha éppen nem jól érzi magát, hiszen azonnal kiszorítanák.

Ami tehát jó kommunikátorrá teszi a kutyát, az a velünk való együttműködés?

Tulajdonképpen igen. Mindenfajta együttműködés kommunikációt igényel. De az egy háztartásban békésen együtt élő állatok például nem kommunikálnak egymással. A kutya és a macska, ha nem is bántják egymást, nem működnek együtt. Ennek az az oka, hogy a macska nem „szociális típus”; gyakorlatilag kiszolgáltatja magát a gazdával, mintha az az anyja lenne. A kutya sokkal inkább társként néz az emberre. Ez azzal magyarázható, hogy a kutya – és elődeiként a háziasodott farkasok – olyan ökológiai körülmények közé kerültek, hogy a háziasítás során csak az maradhatott fenn, aki képes volt az együttműködésre. Az afrikai vándorló bennszülött törzsek például azért vonulnak együtt a dingókkal, mert nappal a forróságban nem bírnák magukkal cipelni a takarókat, állatbőröket, az éjszakai hidegben viszont melegíteniük kell valahogy magukat. Együtt alszanak tehát a dingókkal – ami mindenkinek jó.

És az érzelmek? Mérhető, hogy mennyire kötődik gazdájához a kutya?

Cs. V.: Egy állat számára a vetélytársak miatt éppen a saját érzelmeinek, adott esetben gyengeségének a kimutatása a legveszélyesebb dolog. Ha egy csimpánzon azt látjuk, hogy beteg, akkor már rémes állapotban van, mert amíg csak lehet, eltitkolja a rosszullétét a környezete elől. Ami hiányzik, az tehát az empátia. A kutyák ugyanakkor rendelkeznek vele. Sőt, bizonyos fokú önzetlenséggel is! Összehasonlítva például egy szelídített kisrókával, egy jólnevelt kutya egész másképp viselkedik az ennivaló közelében. Akármilyen szelíd a róka, azonnal megharapja, aki a tányérjához nyúl. Egy kutya, persze ha nem hanyagolták el, hanem foglalkoztak vele, nem fog így reagálni.

Van különbség ebben a tekintetben a házban és a kertben tartott kutyák között?

Cs. V.: A bent tartott kutyák általában jobban kötődnek a gazdájukhoz. Egyszer vakvezető kutyák pályáján tartottunk egy kísérletet. Tíz-tíz vakvezető, rendőr- és családi kutyát teszteltünk. A vakvezetők persze gond nélkül végigvezették a pályán a gazdájukat. A családi kutyák egy-két felborult akadály után viszont szintén elkezdték „kalauzolni” a pórázukat fogó gazdát. A tíz kutyából kettő nem igazán segített az akadálykerülgetésben – ezekről kiderült, hogy kertben tartják őket. A rendőrkutyák szintén érdekes dolgokat produkáltak. Tízből nyolc végigveretett a pályán, felborítgatva az akadályokat. Csupán két rendőrt vezetett végig a kutyája. Némi faggatás után kiderült: ez a két rendőr szereti a kutyákat. Szégyenkezve vallották be, hogy ők munkaidő után is szívesen foglalkoznak velük, elviszik őket sétálni. Nem is csoda, ha a kutyáik imádták őket... Aki szereti a kutyáját, az ezt már mind tudja egyébként. Mi nem tettünk többet, mint hogy ezt tudományosan is bizonyítottuk.

Csányi Vilmos

1935-ben született Budapesten, 1958-ban végezte el az ELTE kutatóvegyész szakát. 1958-1973 között a SOTE Orvosi Vegytani Intézetének munkatársa volt.

Kandidátusi disszertációját 1965-ben védte meg, témája a biológiai fehérjeszintézis szabályozása volt. Ebben a periódusban két évet töltött az Egyesült Államokban. 1970-ben kapta meg a biológiai tudományok doktora fokozatot molekuláris biológiai kutatásokért. 

1973-ban nevezték ki professzornak az ELTE Természettudományi Karára azzal a feladattal, hogy magatartásgenetikai laboratóriumot szervezzen. E laboratóriumból fejlődött ki az Etológia Tanszék, amelynek 65 éves koráig a vezetője volt. 1990-ben megalakult a Magyar Etológiai Társaság, amelynek elnökévé, majd tiszteletbeli elnökévé választották. Az Etológia Tanszék főkollégiumként oktatja az etológiát biológusoknak, tanároknak, pszichológusoknak magyar és angol nyelvű kurzusokon. Saját speciális kurzusa a humánetológia. 
2001 óta a Magyar Tudományos Akadémia tagja, s ugyanettől az évtől kezdve a Magyar Tudomány főszerkesztője. Huszonkét könyvet írt, közöttük az etológia egyetemi tankönyvét, tudományos publikációinak száma 200 körül van. Csillagot neveztek el róla a Nagy Kutya csillagképben, 1999-ben „Az év ismeretterjesztő tudósa” lett, majd Budapestért Díjat és Pázmány Péter-díjat is kapott.

Forrás: Nyest.hu