Interjú Somogyi Péterrel

Mécs Anna írása 

Az Agy-díjas Somogyi Péter – Szentágothai János tanítványa és Freund Tamásmentora – ma is heti hatvan-hetven órát dolgozik, hogy az élvonalban maradhasson. Az Oxfordi Egyetem általa alapított Anatómiai Neurofarmakológiai Intézetének igazgatói szolgálatából 2015-ben, harminc év után távozik. Ám a tudománypolitika mindig csak másodsorban érdekelte, a legfontosabb számára agyunk megismerése maradt. Most bizonyos agyi folyamatok hihetetlen kifinomultságával kapcsolatos felfedezésük okoz álmatlan éjszakákat neki.

– Az egyetem elején még inkább zoológusi álmokat dédelgetett...

– Ornitológusnak készültem, de Balogh Jánosnak, az ELTE állattan-professzorának hatására rovarokkal kezdtem el foglalkozni, ám aztán nem láttam a jövőmet. Elbizonytalanodtam. Akkor mentem Benedeczky Istvánhoz, hogy adjon tanácsot: ő mondta, hogy próbáljam ki nála a mikroszkópiát és a sejtbiológiát. Attól kezdve nem néztem vissza. De most is nagyon érdekelnek az állatok! Nemrég Apajpusztán jártam, Haraszthy László, a legkiválóbb magyar természetvédő vezetésével egy kócsagtelepet kameráztak be. Ami a figyelmem középpontjában áll, az a természet és benne az ember.

– Éppen ezért írtak ki ebben a témában pályázatot az egyik tehetséggondozással kapcsolatos programjukban?

– A Ramon y Cajal-ösztöndíjrendszer lényege, hogy öt szentendrei, egy csíkszeredai és egy dunaszerdahelyi középiskola diákjai pályázhatnak egy előre meghirdetett témában. Az első helyezett Oxfordban, a második az MTA KOKI-ban töltheti nyári gyakorlatát. Tavaly a fenntarthatóság és az agy volt a téma: hogyan befolyásolja a tudatunk a világképünket, viselkedésünket. Az emberi faj – mely rendkívül alkalmatlan a viselkedésénél fogva arra, hogy fenntartható kultúrát hozzon létre – elszaporodásával a Föld történetének hatodik nagy fajkihalását okozza. Próbálom stimulálni a fiatalságot, hiszen ez rajtuk múlik.

– Ki az, aki példaképül szolgálhat?

– Stephen Kuffler. Magyarországon született, igazi géniusz volt. Az apja hétéves korában kiküldte Bécsbe. Mivel náciellenes volt, így miután ott elvégezte az orvosi egyetemet, elmenekült a háború elől, végül Anglia és Ausztrália után kalandosan az Egyesült Államokban kötött ki. Létrehozta a világ első neurobiológiai tanszékét a Harvardon, ahol a később Nobel-díjas David Hubel és Torsten Wiesel voltak a munkatársai. Őt is javasolták Nobel-díjra, előbbi kettővel együtt tüntették volna ki, de a ceremónia előtt néhány hónappal meghalt. Mivel nehéz helyzetből indult, ő is egy példakép Benedeczky István és Szentágothai János mellett. Róla neveztem el azt a kutatási alapítványt, melyet a tavaly ősszel a Semmelweis Budapest Awarddal elnyert 10 000 euró felajánlásával hozok létre. Kimondottan Közép-Európa tehetséges és hátrányos helyzetű fiataljainak a mozgását és tehetségük kibontakozását kívánom támogatni.

– Honnan ered ez a segíteni akarás?

– Ha tudná, hogy én milyen környezetből jöttem! Nem volt se víz, se vécé a házban. Szalmazsákon aludtunk. Gyerekként éjjel-nappal dolgoztunk gyümölcs- és zöldségtermesztésben. Nyaralásról nem is álmodtunk. Mindent el lehet érni, ha van elég akarat. Mindig találtam támogatókat is, akik egyre feljebb emeltek. De még ma is ugyanúgy meg kell küzdenem mindenért.

– Azért, hogy az élvonalban maradhasson?

– Ahhoz, hogy engem jegyezzenek, heti hatvan-hetven órát dolgozom és tanulok minden héten. Mindig azt mondom a tanítványaimnak, hogy képzeljenek el egy sík felületet! Az a tudatlanság tengere. Beledobunk egy követ, azaz egy ötletet, akkor elindul egy hullám: mindig az első hullám csúcsán kell ott lennünk. A másodikban és a harmadikban nem érdemes.

– Mi a legújabb kő, melyet bedobnak ebbe a tengerbe?

– Ez a kő egy teljesen friss gondolat, az axo-axonikus sejtekkel kapcsolatos - ezek a sejtek tartják kontroll alatt a gondolkodásért, tanulásért, emlékezésért és döntéshozatalért felelős piramissejteket. Annak ellenére, hogy lassan negyven év eltelt azóta, hogy Szentágothai János szárnyai alatt felfedeztem ezeket, meglepően keveset tudunk működésükről. A kérdésünk az, hogy az axo-axonikus sejteket hogyan gátolják más sejtek bizonyos folyamatokban. Egészen mostanáig úgy gondolták, hogy bejön egy gátlópálya, és akit talál, azt mind innerválja, azaz beidegzi és képes gátolni aktivitását.

– Hogyan jutottak innen az új felfedezéshez?

– Az eddigi próbálkozókkal szemben mi úgy meg tudtuk jelölni az egyes sejtet, hogy a teljes nyúlványrendszerét láthattuk egészen a hippokampuszig. Így, amikor ez a gátlópálya bejött a hippokampuszba, elkezdhettük faggatni, hogy kihez beszél, milyen sejteket ér el. Freund Tamás és Antal Miklós még 1988-ban, fiatal kutatóként oxfordi laboratóriumomban felfedezték, hogy ez a gátlópálya meglepő módon csak gátlósejtekre fejt ki hatást a hippokampuszban – mely agyterület a memóriák rögzítését és előhívását végzi. Mi most azt találtuk, hogy a pálya rendkívüli módon szelektál. Egyféle gátlóaxon egyféle célsejthez beszél. Ez a fajta szelektivitás és specifikáció igen nagy meglepetés.

Ettől az eredménytől függetlenül egy másik kollégám, Tim Viney fiatal kutató talált egy olyan molekulát, amelynek az immunhisztokémiai jelölésével felismeri az axo-axonikus sejteket. Eddig ez hihetetlenül nehéz volt: közel öt év munkájával szabadon mozgó patkányban kettő darabot sikerült megjelölni. Most viszont láthatjuk a teljes populációt. Az első kérdése az volt, hogy van-e olyan gátlóaxon, ami csak az axo-axonikus sejteket célozza. És van. Be kell vallanunk: az evolúciós szelekció csodálatos szépségeket hoz létre. A következő két évben teljes erőbedobással ezt szeretném kutatni.

– Mi lesz 2015 után? Hiszen akkor ér véget intézetigazgatói megbízása. Inkább az alkalmazás felé fordul majd a kutatóhely?

– Az intézetet 1985-ben alapítottam David Smith-szel, az MTA tiszteleti tagjával, tanszékvezető barátommal. 2015-ben szűnik meg az igazgatóságom. Olyan emberek "nőttek fel", mint Tamás Gábor, Freund Tamás és Nusser Zoltán. Hihetetlenül büszke vagyok utóbbi két tanítványom Bolyai-díjára. Most egy remek klinikus veszi át a vezetést, hogy jobban a betegségek kutatása felé forduljon a csapat. Ez egy jogos igény. Viszont azok a politikusok, akik ezt a döntést hozták, már nem lesznek ott megnézni, hogy harminc év múlva mi történt. Habár a tudományos valóságról tett igaz megállapítást előbb vagy utóbb felhasználja valaki, nekik azonnal igazolniuk kell a politika felé, hogy mire jó, amit csinálunk. Ezért irracionális törekvés van ez irányban: akkor is gyógyítsunk meg egy eredménnyel egy beteget, ha az igazából nem is gyógyítja meg őt. Borzasztóan sajnálom, mert ez devalválja a kutatást és elpolitizálja a valóság megismerését. Természetesen nincsenek álmatlan éjszakáim az intézettel kapcsolatos döntés miatt. Inkább amiatt, hogy hogyan lehetne egyszerre több sejtet elvezetni az agyunk egyik rendszeréből, miközben a kísérleti állat szaladgál.

– Önnel mi lesz 2015 után?

– Én is fogok pályázni egy kutatási programmal az intézetbe. Nincs kedvem még egy laboratóriumot felépíteni, építettem már eleget. Ha elnyerem, kutatok, ha nem, nem kutatok. 1983 óta mindig pályázatból kellett előteremtenem a fizetésemet.