Előhang

amelyben egy orosz anarchista megszökik a börtönből

Bántott látnom az öregember nyomorúságos állapotát, így a némi enyhülést adó alamizsnám nekem magamnak is megnyugvás.

Thomas Hobbes, amint megmagyarázza,

miért adott 6 pennyt egy koldusnak.

A fogoly dilemmában volt. Miközben lassan lépdelt a megszokott útvonalon, egyszerre csak meghallotta a hegedűszót – egy sodró Kontski-mazurkát – a börtönudvarra néző ház nyitott ablakából. A jel! Ám sétája közben épp a nyitott börtönkaputól legtávolabbi ponton haladt át. A menekülési terv vagy elsőre sikerül, vagy soha, ugyanis az őrök meglepésén múlik.

Most kell ledobnia magáról a nehéz köntöst. A kaput a szokásos tűzifa-szállítás miatt nyitották ki. Ha egyszer kijutott, barátai gyorsan behúzzák egy kocsiba, s megindulnak Szentpétervár utcáin. A gondosan kidolgozott tervet zsebórába rejtve, titkosírásos szövegben juttatta el hozzá egy hölgy-látogató. Az úton több kilométeren át vannak elhelyezve barátai: mindegyiküknek más és más módon kell jelezniük a következő számára, hogy üres az utca. A hegedűszó a jel, hogy kint szabad az út – a kocsi a börtönkórház kapujától nem messze a helyén várakozik, a fogoly cinkosa az őrrel félrevezető beszélgetésbe merül a paraziták mikroszkóp alatti megjelenéséről (kinyomozták: a mikroszkóp az őr hobbija); – és hogy minden készen áll.

Ám elég a legkisebb elcsúszás, hogy az utolsó esélyt is elveszítse. A szentpétervári katonai börtönkórházból valószínűleg a Péter-Pál erőd nyirkos, betegítő homályába küldenék vissza, ahol már eltöltött két magányos, skorbuttal súlyosbított évet.A pillanatot ezért a legkörültekintőbben kell megválasztania. Folytatódik-e a mazurka, amíg eléri az úton a börtönkapuhoz legközelebb eső pontot? Melyik pillanatban kezdjen el rohanni? Remegő léptekkel indult vissza a kapuhoz vezető úton. Elérte a végét, megfordult, s rápillantott az őt követő őrre: amaz ötlépésnyire állt mögötte. A hegedű még mindig szólt (és milyen szépen, gondolta).

Most! – Két gyors, ezerszer begyakorlott mozdulattal ledobta az ormótlan öltözéket és futásnak eredt.

Az őr üldözőbe vette. Előre szegezte puskáját, hogy leszúrja a bajonettel. De a kétségbeesett elszántság erőt adott a fogolynak, aki üldözője előtt néhány lépéssel sértetlenül elérte a bejáratot. A kapuban megingott egy pillanatra: hiszen a kocsiban katonai sapkát viselő ember ül! Eladták az ellenségnek! – villant át az agyán. Ám mikor a sapka alatt felismerte barátja vöröses pofaszakállát, felugrott a kocsiba, amely nekiiramodott a város utcái felé; az üldözést megakadályozták barátai, akik az összes közeli konflist előre kibérelték. Mindenekelőtt egy borbélyhoz hajtattak, hogy levágassák a fogoly szakállát; estére pedig Szentpétervár egyik legdivatosabb éttermébe húzódtak be, ahol a titkosrendőrségnek eszébe sem jutott volna keresni őt.

Kropotkin szerint a Huxley által a „létért való küzdelemre” helyezett hangsúly egyszerűen nincs összhangban azzal, amit ő a természetben megfigyelt – nem is beszélve az emberek világáról.

Az élet nem véres pankráció (vagy ahogy Huxley Thomas Hobbest parafrazeálta: „mindenki háborúja mindenki ellen”), hanem éppúgy jellemzi az együttműködés, ahogy a versengés. S a leginkább együttműködő állatok tűnnek a legsikeresebbnek. Az evolúció nemcsak úgy hat, hogy az egyedeket egymás ellen uszítja, hanem azáltal is, hogy jelzi: keressék a kölcsönös előnyöket.

Kropotkin elvetette, hogy az önzés állati örökség, s az erkölcs civilizációs eredetű. Nézete szerint az együttműködés ősi, az állatvilágból származó hagyomány, mellyel az ember – mint az állatok is – fel van ruházva. Ám ha közvetetten vizsgáljuk, s ezt kérdezzük a természettől: „melyek azok a fajok, amelyek a legéletképesebbek; azok, amelyek állandó harcban állnak egymással, vagy éppenséggel az egymást támogatók? Rögtön látjuk, hogy minden kétséget kizáróan azok az állatok a legéletképesebbek, amelyek a kölcsönös segítség szokásait elsajátítják”. Kropotkin nem tudta megemészteni azt a gondolatot, hogy az élet önző lények könyörtelen harca. Hiszen a börtönből is egy tucatnyi hű barátja szöktette meg élete kockáztatásával. A Huxley-féle küzdelem mely összetevője magyarázná ezt az önzetlenséget? A papagájok – írta – magasabb rendűek más madaraknál, mert társasabbak, s így intelligensebbek is. Az embereknél pedig az együttműködés ugyanolyan jelentős a primitív törzsekben, mint a civilizált polgárok közt. A falusi közbirtoktól egészen a középkori céh berendezkedéséig minél inkább segítették egymást az emberek, a közösség annál jobban virágzott.

A rétet kaszáló orosz közösség látványa – ahogy haladnak előre az egymással versengő, kaszás férfiak, miközben az asszonyok a füvet kazlakba hányják – az egyik leginkább áhítatot keltő látvány; azt mutatja, milyen lehet – és milyen kellene, hogy legyen – az emberi munka.

A kropotkini evolúciós elmélet – szemben Darwinéval – nem mechanikus. Hogy a kölcsönös segítség ennyire bevált, azt ő nem tudta mással magyarázni, mint hogy a társas fajoknak és csoportoknak – a kevésbé társasakkal összehasonlítva – szelektív módon jobb a túlélésük: ez pedig nem más, mint a versenynek és a természetes kiválasztódásnak az egyedről a csoportra való áthelyezése. Viszont a száz évvel későbbi közgazdaságtanban, politikában és biológiában az ő eredeti kérdése hangzik fel újra: ha az élet versengés és harc, akkor miért találjuk magunk körül az együttműködés annyi jelét? S különösen az emberek miért oly lelkes együttműködők? Az ember ösztönösen antiszociális, vagy éppen az ellenkezője? Könyvemben ezt kutatom: az emberi társadalom gyökereit. Ki fogom mutatni, hogy Kropotkinnak félig igaza volt, s e gyökerek jóval mélyebbre nyúlnak vissza, mint gondolnánk. A társadalom nem azért működik, mert tudatosan kiterveltük, hanem mert kialakult hajlamainknak egy igen ősi terméke. A szó szoros értelmében természetünk részét képezi.

Eredendő erény

Ez a könyv az emberi természetről szól, mégpedig annak meglepően szociális voltáról. Városokban lakunk, csapatokban dolgozunk, életünket kapcsolatok pókhálója fonja be, össze vagyunk kötve rokonokkal, kollégákkal, társakkal, barátokkal, felettesekkel, beosztottakkal. Bármennyire mizantrópok is lennénk, nem volnánk képesek egymás nélkül élni. A gyakorlat szintjén is alighanem egymillió éve annak, hogy utoljára bármilyen emberi lény teljesen és meggyőző módon meglehetett önmagában: fennmaradhatott anélkül, hogy ő és embertársai megosztották volna egymással különböző jártasságaikat. Mi emberek jóval inkább függünk fajtársainktól, mint bármely más főemlős. Inkább olyanok vagyunk, mint a társadalmuk rabszolgáiként élő hangyák és termeszek: számunkra az erény szinte kizárólag a társadalom érdekében tanúsított magatartás. Kropotkin jogosan hangsúlyozta, mekkora szerepet játszik fajunknál a kölcsönös segítség; viszont tévedett – az antropomorfizmus hibájába esve –, amikor ebből arra a következtetésre jutott, hogy ez más fajokra is érvényes volna. Az embert más fajoktól megkülönböztető egyik alapvető vonás – mely ökológiai sikerünket is magyarázza –, a mi hiper-szociális ösztönkészletünk.

Matt Ridley: Az erény eredete itt megrendelhető.