Seattle törzsfőnök, a duwamish indiánok vezetője 1854-ben híres beszédet intézett Washington territórium kormányzójához, miután a kormányzó - Franklin Pierce elnök nevében - felajánlotta földjük megvételét.

A beszéd hosszú volt és megszégyenítő, s ma az egyik leggyakrabban idézett szöveg a környezetvédelmi irodalomban, amely a mai környezetmegőrző mozgalom szinte valamennyi motívumát megelőlegezte. Számos némileg egymástól eltérő változata létezik, közülük az egyik legmegindítóbb az, amelyet Albert Gore idéz Earth in the Balance című könyvében:

Hogyan vehetitek meg vagy adhatjátok el az eget? A szárazföldet? Számunkra ez különös gondolat… Népem számára e Föld minden része szent. Minden ragyogó tűlevél, minden homokos tengerpart, minden köd a sötét erdőkben, minden mező, minden zümmögő rovar. Mind szent a népem emlékezetében és tapasztalatában… Megtanítjátok-e majd gyermekeiteket arra, amire mi tanítottuk a mieinket? Hogy anyánk a Föld? Ami a Földdel történik, az fog történni a Föld valamennyi fiával is. Tudjuk, nem a Föld az emberé, hanem az ember a Földé. Minden dolog összefügg, ahogyan a vér mindannyiunkat egyesít. Nem az ember szövi az élet hálóját, ő abban csak egy fonál. Bármit tesz ezzel a hálóval, azt önmagának teszi.

Gore számára ez is illusztrálja „a Földhöz való viszonyunkkal kapcsolatos gondolatok ama gazdag szőttesét”, amely az amerikai őshonos vallásokban megtalálható. Gore és ma már sokan mások szerint a Föld megbecsülése nemcsak józan belátás, hanem egyfajta moralitás is. Ennek megkérdőjelezése bűn:

„Nekünk mindannyiunknak meg kell vizsgálnunk viszonyunkat a természet világához, s meg kell újítanunk – legmélyebb személyes integritásunkkal – a hozzá fűződő kapcsolatunkat… A hittel kell kezdenünk, mely számomra egyfajta szellemi giroszkóphoz hasonlatos: ez a kerületén belül és kívül lévő tartománnyal egyre stabilizálódó harmóniában forog” – hirdeti.

Noha számos környezetvédő – Al Gore-t is beleértve – mást mond, Seattle törzsfőnök egyáltalán nem volt zöld. Abból a kevésből, amit róla tudunk, az derül ki, hogy rabszolgái voltak, és csaknem valamennyi ellenségét megölte. Amint Seattle törzsfőnök esete mutatja, a természettel harmóniában levő élet egész fogalma sokszor merő vágyálom.

Propaganda és gyakorlat

Ha az emberek nem kénytelenek ráébredni a természet kegyetlenségére, hajlamosak elromantizálni a vadon világát: a jóindulatot látni, s nem észrevenni a gonoszságot. George Williams hangsúlyozta: olyan bűnöket, amelyek – ha indítékaikban nem is – hatásukban a gyilkossággal, a nemi erőszakkal, a kannibalizmussal, a gyermekgyilkossággal, a megtévesztéssel, a lopással, a kínzással, a genocídiummal legalábbis egyenértékűek, az állatok nemcsak hogy elkövetnek, hanem szinte egyenesen ezek alkotják életmódjukat.

A földimókusok szinte rutinszerűen falnak fel földimókus-kölyköket; vad gácsérok rutinszerűen megfojtják a nőstényeket csoportosan elkövetett nemi erőszak keretében; a parazita darazsak rutinszerűen belülről eszik meg áldozataikat; legközelebbi rokonaink, a csimpánzok rutinszerűen viselnek bandaháborúkat. Az állítólag objektív televíziós természetfilmek ismételten mégis azt igazolják, hogy az ember egyszerűen nem akar tudni ezekről a tényekről. Kicenzúráznak a természetből részeket, reménytelenül ismétlik az állati erények soványka történeteit (fuldoklókat mentő delfinek, halottaikat sirató elefántok), minden szalmaszálba belekapaszkodnak, csak hogy indokolják: a különös kegyetlenség az emberrel együtt jelent meg. Amikor barna delfinekre támadó más delfineket figyeltek meg Skócia partjai közelében, a „szakértők” ezt az „aberrált magatartást” valami környezetszennyeződésnek tulajdonították, beismerve, hogy e vélekedésükre semmilyen bizonyíték nem áll rendelkezésre. Kiküszöböljük a negatívumot, míg szentimentálisan kezeljük a pozitívumot.

Ugyanilyen leereszkedő szentimentalizmussal viszonyulunk a bennszülöttekhez, ahogy azt a nemes vadember továbbélő mítosza is mutatja. De miközben Rousseau idejében a mítosz a társadalmi erényekről szólt, ma ökológiai formát ölt. Hogy tekintettel legyünk bolygónk erőforrásainak fenntartható mértékű használatára: ez lett a morális személyiség egyik meghatározó jegye. Napjainkban ugyanúgy „politikai korrektség” környezetbarát érzéseket kimutatni, mint tanúságot tenni bármilyen egyéb üdvös dolgok – a másság tisztelete, a bűn és a kapzsiság megvetése, az ember veleszületett jóságába vetett hit, az aranyszabályok betartása – iránti hajlamokról. Ugyanolyan botrány manapság a környezetszennyezést támogatni, mint a tizenharmadik században volt a Sátánért kiállni. Ha az emberi faj evolúciós szempontból alapos okokból rákapott a nagyobb jóért történő moralizálásra (ám nem szükségképp a nagyobb jóért való cselekvésre), akkor nincs semmi meglepő abban, hogy amikor csak tudjuk, ezen ösztön kifejezése érdekében politikai problémákra vetjük rá magunkat. Ennek egyik leghatásosabb módja a környezetmegóvó etika hangoztatása: siránkozni a bálnák és az esőerdők sorsán, helyteleníteni a fejlődést, az ipart, a növekedést – ugyanakkor rózsaszínű képet festeni arról, hogy őseink (és törzsekben élő kortársaink) e tekintetben morálisan nálunk mennyivel kiválóbbak voltak.

Ez természetesen képmutatás. Mintha azt várnánk: a többiek tartsák oda másik orcájukat, ha fájdalmat okoznak nekik, ugyanakkor mi magunk még közeli rokonaink és barátaink ellen is bosszút forralnánk; vagy sokkal inkább elvárnánk a morált másoktól, mint ahogy mi megvalósítjuk – a környezet védelmét is inkább propagálni szeretjük, semmint gyakorolni. Úgy tűnik, mindenki szeretne új utat, másfelől kevesebb útépítést. Mindenkinek új kocsi kell, de kevesebb autót szeretne látni az utakon.

A nyugatiak újabbkori kitalációja, hogy az amerikai őslakosok olyan környezetvédő etikával rendelkeztek, amely meggátolta őket a természet kizsákmányolásában. Daniel Day Lewis részéről merő anakronizmus, hogy Az utolsó mohikán című film nyitó jelenetében Chingachgook így szól a fia által elejtett szarvashoz: „Sajnáljuk, hogy meg kellett ölnünk, testvér. Tisztelettel adózunk bátorságodnak, gyorsaságodnak, erődnek.” Nincs bizonyíték arra, hogy a „köszönjük, halott állat” rituálé része lett volna az indián folklórnak a huszadik század előtt. Persze még ha gyakorolták is ezt, az állatot – minden bocsánatkérés dacára – ugyanúgy megölték.

A köztudatban az indiánok egyek voltak a természettel, tiszteletet és türelmet tanúsítottak iránta, mágikusan rá voltak hangolva, s következetes körültekintéssel jártak el a gazdálkodásban, nehogy a vadállományban kárt tegyenek. A régészeti feltárások azonban e megszépítő mítoszokat kétségessé teszik. Miközben a farkasok többnyire a fiatal vagy a nagyon öreg állatokat ölik meg, a jávorszarvasok, amelyekkel az indiánok végeztek, általában életük virágában voltak; ezek között sokkal több volt a tehén, mint a bika, s nagyon kevés jávorszarvas érte meg azt a kort, amelyet manapság. Nincs tehát bizonyíték arra – jelenti ki az ökológus Charles Kay egy, a Human Nature-ben megjelent cikkében –, hogy az észak-amerikai őslakosok óvták volna a nagyvadat. Sőt, összehasonlítva az akkori és a mostani vegetációt, szerinte a Sziklás-hegység hatalmas körzeteiben az indiánoknak majdnem sikerült kiirtaniuk a jávorszarvast akkorra, amikor Kolumbusz partra szállt. E szélsőséges nézetet vitatják, az azonban bizonyos, hogy Észak-Amerikában a fehér ember meglepően gyér vadállományt talált, kivéve olyan területeken, amelyekért a törzsek egymással háborúztak, s e háborúk gátolták a vadászatot. Ha az állomány megvédésére voltak is szellemi és vallási parancsok, ezek igen kevéssé voltak eredményesek. Sőt, Kay még azt is felveti, hogy a vallási, sámánista rítusok csak rontottak a helyzeten.

Minthogy az amerikai őslakosok nem láttak összefüggést vadászásuk és a vadállományok nagysága között, vallási hiedelmeik rendszere végeredményben csak fokozta a patás állat-populációk túlzott irtását. Az állatok vallásos tisztelete nem egyenlő megóvásukkal.

A mítosz mégis tovább él, gyakran kimondottan azért, mert a propagandát fontosabbnak tartják a gyakorlatnál. Ha nem is igaz – mondja az indián jogok egyik védője –, hogy az amazóniai indiánok óvják a természetet, továbbra is azt kell mondani, hogy óvják, mert „a bennszülött és tradicionális népek minden ökológiailag helytelen tevékenységének kimutatása aláássa a föld, az erőforrások és kultúrájuk művelése iránti alapvető jogukat.”

Csak mára vált világossá a bennszülött és tradicionális őseink által művelt dúlás: az, hogy a legutolsó jégkorszak alatt és után bolygó-szerte megtett útjaikon mi mindent irtottak ki. Az ember első biztosra vehető Észak-amerikai megjelenésével (11 500 éve) egybeesett a nagyemlős-fajok háromnegyedének gyors kihalása. Eltűnt az óriásbölény, a vadló, a rövidarcú medve, a mamut, a masztodon, a kardfogú macska, az óriás földilajhár és a vadteve. 8 000 évvel ezelőttre Dél-Amerikában a nagy emlősök négyötöde szintén kipusztult: így az óriás lajhárok, az óriás tatuk, az óriás guanakók, az óriás vízidisznók s a ló méretű hangyászok.

Ezt hívják nagy Pleisztocén-kori pusztításnak. Közülünk a szentimentálisabbak még ma is állítják, hogy nem az ember, hanem a változó klíma okozta a legnagyobb kárt, s mi legfeljebb a kegyelemdöfést adtuk meg a már amúgy is hanyatlásnak indult fajoknak. Érdekes, mennyire tartja magát az az illúzió, hogy a klimatikus változások révén találhatunk kibúvót. Csakhogy a kihalások egybeesése az ember megjelenésével, továbbá a tény, hogy a klíma korábban is gyakran megváltozott, ahogy a jégkorszakok elkezdődtek és befejeződtek, továbbá a kihalás menetében felfedezhető furcsa szelektivitás – amely mindig a nagyobb állatokat sújtotta – a mi fajunkat ülteti a vádlottak padjára. Közvetlen bizonyítékok is rendelkezésre állnak: feldarabolt tetemek, a Clovis-emberek csontokba beékelődött nyílhegyeivel. Az igaz, hogy Afrikában és Eurázsiában a nagytesű emlősök ilyen hirtelen kihalása nem volt tapasztalható, és a mamutvadászat Eurázsiában még húszezer éven át folyt, de a mamut és a gyapjas orrszarvú végül ugyanúgy kihalt, mint Észak-Amerikában.

Az emberi ragadozóval évmilliókon át együtt élt afrikai és eurázsiai fauna különben már kissé alkalmazkodott is. A túlélők megtanulták, hogy nagy ívben elkerüljenek bennünket, vagy hogy nagy csordákban vándoroljanak. Érdemes észrevennünk, hogy a nagy pleisztocén-kori pusztítás során nem kihalt nagy Észak-amerikai emlősök főleg azok voltak, amelyek a szárazon az emberrel együtt jöttek át Ázsiából: a kanadai jávorszarvas, az amerikai jávorszarvas, a karibu, a pézsmatulok, a barnamedve. „Csak úgy eltűntek az állatok, vagy mi öltük meg őket?” – kérdezi Colin Tudge The Day Before Yesterday [Tegnapelőtt] című könyvében; kérdésére ő maga válaszol: „Természetesen mi öltük meg őket.”

A világ más részein, ahol az ember hirtelen, újabb időkben jelent meg, az ökológiai hatás rendkívül pusztító volt – az éghajlatra való tekintet nélkül. Az emberi faj bűnössége minden kétséget kizár. Vegyük Madagaszkárt, ahol tizenhét lemur-fajta (az összes nappali életmódot folytató, tíz kilogrammnál súlyosabb fajta, az egyikük gorilla-nagyságú), s a nevezetes elefántmadár fajtái pusztultak ki az ember Kr. u. 500 körül indult első betelepedése utáni néhány évszázad leforgása alatt.

Ugyanez a folyamat ismétlődött meg a Csendes-óceánon a polinézek révén, a leglátványosabb módon mindössze hatszáz évvel ezelőtt Új Zélandon, ahol a maorik vándorlásaik során az óriás moa madarak mind a tizenkét faját (a legnagyobb 250 kilogrammos testsúllyal) a szó szoros értelmében felfalták, mielőtt kétségbeesésükben kannibalizmusra kényszerültek volna. Otago mellett az egyik moa-mészárlási helyszínen legalább harminc-ezret öltek meg rövid időn belül – és a húsnak átlagosan egyharmadát hagyták elrothadni, ugyanis csak a legjobb falatokat fogyasztották el. Teljes kemencéket hagytak lezártan, bennük a sült combokkal, olyan sok húshoz jutottak. S nemcsak a moa madarak jártak így. Az új-zélandi őshonos madárfajok fele kihalt.

Ma már tudjuk, körülbelül száz őshonos hawaii madárfaj létezett, ezek közül sok nagytestű és repülni nem tudó volt. Egyszer, Kr. u. 300 körül egy nagy emlős érkezett ide: az ember. Rövid idő alatt a hawaii madaraknak nem kevesebb, mint a fele kipusztult. Amikor ez először kiderült – egy 1982-as régészeti feltárás után –, az a hawaiiak számára nagyon kellemetlen volt, mert ők hosszú éveken át úgy magyarázták, hogy a szigeteken az ember és a természet közti harmonikus viszonyt Cook kapitány megérkezése borította fel. Összességében: ahogyan a polinézek a Csendes-óceánt kolonizálták, a Föld madárfajainak húsz százalékát pusztították ki.

Kissé tovább tartott Ausztrália nagytestű emlőseinek kiirtása. Mégis, az első ember – vélhetőleg 60 ezer évvel ezelőtti – ideérkezése után hamarosan nagyvadak egész garmadája tűnt el: erszényes orrszarvúk, óriás diprotodonok, fadöntők, erszényes oroszlánok, ötféle óriás vombat, hétféle rövidarcú kenguru, nyolcféle óriás kenguru, egy kétszáz kilogramm súlyú nem repülő madár. A túlélő kengurufaj is drámaian összement méretében, ami az intenzív prédálásra adott klasszikus evolúciós válasz (a prédaállatra ugyanis nyomás nehezedik, hogy a szaporodást kisebb méretű korában kezdje el).

Lényeges rámutatnunk, hogy az amerikai, ausztráliai és óceániai fauna tapasztalatlan volt, nem tartott az embertől. Épp ez könnyítette volna meg a fajok megóvását, ha az embernek ez lett volna a szándéka. Egyszerű lett volna a háziasítás vagy a fél-háziasítás. Vegyük a Lord Howe-sziget érintetlen faunájának leírását, amely akkor készült, amikor az ember először érkezett ide. Itt kivételesen a tengereken hajózó európaiakról van szó, a polinézek ugyanis a szigetre nem találtak rá. Az egyik hajós így írt:

„Furcsa barna madár, mérete körülbelül az angliai harisé, teljesen félelem nélkül és közömbösen járkál mindenütt körülöttünk; csak annyit kellett tennünk, hogy csendben várunk egy-két percet, s annyit üthettünk le egy rövid bottal, amennyit akartunk; ha megdobtuk, de elvétettük a célt, vagy csak úgy ütöttük meg őket, hogy nem múltak ki, meg sem kísérelték, hogy elrepüljenek… A galambok is ugyanolyan kezesek voltak, mint a fent leírtak; ültek a faágakon; oda lehetett menni, kézzel le lehetett venni őket…” (Flannery, T. 1994. The Future Eaters) 

Képzeljünk el egy egész kontinenst, amely ilyen természetű nagytestű emlősökkel van tele.

Őseink azonban sem nem háziasították, sem nem kímélték Észak-Amerika szelíd mamutjait, Dél-Amerika óriáslajhárjait. Lemészárolták őket úgy, hogy írmagjuk sem maradt. Olsen-Chubbucknál, az egyik régi coloradói bölénymészárlási helyszínen, ahol az emberek rendszeresen egy sziklára hajszolták az állatokat, hogy onnan lezuhanjanak, ezek akkora halmokban feküdtek, hogy csak a legfelül levő példányokat darabolták fel, s csak a legjobb falatokkal távoztak. Szép kis természetvédők!

Matt Ridley, ford.: Jakabffy Éva