(A Bipoláris büszkeség című cikk folytatása)

Bármelyikünkkel előfordulhatott már. Megismertünk és megszeretettünk egy csodálatos embert. De ahogy telt az idő, az illető egyszer csak eltűnt, helyét egy ismeretlen ámokfutó foglalta el, aki a világ szemében szégyenletes dolgokat művelt. Ő azt állította, most vált igazán önmagává. De aztán ő is eltűnt, nem találtuk sehol. Jó ideje ki sem dugta az orrát otthonról, naphosszakat csak aludt, már nekünk sem volt kedvünk közeledni hozzá. Végül beletörődtünk, hogy nem számíthatunk rá, és elengedtük. Van azonban, aki ezt nem teheti meg. Talán mert túl erősek a kötelékek. Vagy mert az illető nem más, mint önmaga. 

Mint az angol regény egyik nagy újítója, Virginia Woolf, aki egy 1932-es levelében ezt írta: „Saját agyam számomra a legkiszámíthatatlanabb gépezet; mindig búg a motorja, lebeg a magasban, aztán felbőgve lezuhan, és bevágódik a sárba. De miért? Mivégre ez a szenvedély?”

Lytton Strachey és Virginia Woolf, Lady Ottoline Morrell felvétele

„Lehetőségek ezrei tolulnak fel bennem: lehetek dévaj, vidám, olvadékony vagy melankolikus. Mélyen gyökerezem, mégis lebegek. Csupa színaranyban lebegek.” Férje, Leonard írja le, milyen volt Virginia a felhangoltság korai szakaszaiban: „Két-három napig szinte megállás nélkül beszélt, senkire nem figyelt maga körül, semmire, amit mondtak neki. Majd beszéde fokozatosan teljesen összefüggéstelenné vált, különálló szavak alkotta zagyvasággá.” Ahogy az őrület elhatalmasodott, írja róla könyvében Peter J. Dally angol pszichiáter, madarak szóltak hozzá görögül, hangok hívták, hogy tegyen meg vad dolgokat, miközben szeretett férjét és nővérét is ellenségnek kezdte tekinteni. 

Virginia Woolf utolsó képe, Gisèle Freund, 1939 

Ha felforr a fekete epe

Az ijesztő felhangoltság állapotát már az ókorban is ismerték, és mániának (őrület, őrjöngés) nevezték el. A mániát Arisztotelész az i.e. 4. században a melankóliával kapcsolta össze. Akkoriban úgy vélték, a kedélyt a testnedvek határozzák meg. Akinek a szervezetében például a vér kerül túlsúlyba, az vidám, könnyed, vagyis szangvinikus alkat lesz, akin viszont eluralkodik a fekete epe (melaina cholé), az búskomorságra, melankóliára hajlik. Mindebből logikus lett volna, hogy a mániát a szangvinikus vérmérséklethez társítsák. Ám a logika atyja, Arisztotelész itt inkább megfigyeléseire támaszkodhatott. Egyfelől úgy látta, hogy mindazok, akik kimagaslóak a filozófiában, a politikában, a költészetben vagy a művészetekben, melankolikusak; másfelől felfedezte a melankólia és a mánia közti rejtélyes összefüggést, azaz mai kifejezéssel a bipolaritást. De magyarázatát ő is csak a nem létező fekete epére alapozta: ha ez túlságosan felmelegszik, mániát, ha viszont lehűl, melankóliát idéz elő. Az ilyen ember is lehet azonban kiegyensúlyozott, éspedig a fekete epe közepes hőfoka idején.

Arisztotelész

Bipolaritás és alkotó tehetség kapcsolatát azóta is sokan elemezték és igazolták. Arisztotelész azonban a kiemelkedő politikusokat is felsorolja, mintha ők is ehhez a hangulatváltozásokra érzékeny alkathoz tartoznának. Melankolikus politikusok? Hamlet- vagy Don Quijote-szerű figurákat nem igazán kívánnánk országunk élére. Bipoláris vezetők? Elrettentő gondolatnak tűnik. Lendületes, lelkesítő, nagyra törő, a kockázattól sem visszariadó vezetők? Így már egészen más.

A hely, ahová születünk, nem mindig kínál kellő lehetőségeket. Ha nincs mit tenni, normális ember nem tesz semmit. Beletörődik és vár. Energiaszintje takarékra állítódik be. Némelyekben viszont egy genetikai program épp ekkor kezd el több és több energiát felszabadítani. Beindul a hipománia (enyhe mánia), a képzetáramlás jóval magasabb fordulatszámra kapcsol és egyre inkább a vágyott, új világ körül kering. Az úgy vonzza magához, mint fény a bogarat. Hamarosan nem lesz maradása – elindul.

Amerikába jöttünk

Nagyrészt ilyen emberek vándoroltak be Amerikába, állítja John D. Gartner pszichiáter professzor (John Hopkins Egyetem, Baltimore). Híres könyvének címe: A hipománia határán: (némi) őrület és (nagy) siker kapcsolata Amerikában. A szerző szerint hazáját az tette gazdaggá, hogy benne kiemelkedően magas a hipomániás gének előfordulási aránya. Ezek adják a sok energikus, ambiciózus, magabiztos, kreatív és merész embert, akikből aztán a karizmatikus, látnok vezetők, vállalkozók és üzletemberek lesznek.

A „hipomán amerikai” elképzelését a New York Times Magazin a 2005-ös év egyik legjobb új gondolatának nevezte. De vajon igazolható ez? „Különbözik-e azon férfiak és nők lelkialkata, akik mindent hátrahagyva, mindenüket kockáztatva elindulnak egy új világ felé azokétól, akik otthon maradnak? Nagyon meg lennék lepődve, ha nem” – írja Gartner. Hogy ezt adatokkal is alátámassza, a szerző belevágott egy 11 nemzetre kiterjedő tanulmányba. Eredményei szerint a bipoláris betegség aránya Amerikában magasabb, mint a többi helyen. Méghozzá nem is kicsit. A kutatók a teljes spektrumot nézték, vagyis a bipoláris I. és bipoláris II. betegeket, valamint a nem beteg bipolárisokat együtt. Az Egyesült Államokban felmérésük szerint a népesség 4,4 százaléka tartozhat ide, szemben a nemzetközi 2,4 százalékos átlaggal. Indiában viszont az arány mindössze 0,1 százalék. Vagyis egy amerikai 44-szer valószínűbben található a bipoláris spektrumon, mint egy indiai! E gigantikus eltérés oka Gartner szerint, hogy az amerikaiak szinte mind bevándorlók vagy azok leszármazottai, Indiában viszont alig élnek ilyen emberek.

Az elmélet tehát igazolódott, és hozzá is adott valamit ahhoz, amit a bipolaritásról tudtunk. Másutt ugyanis olyan betegekről lehet leginkább olvasni, akik jóval többször depressziósak, mint mániásak vagy hipomániásak. Azért olvashatunk róluk, mert ők kerülnek pszichiátriai kezelésre, nem pedig azok, akik szintén a spektrumhoz tartoznak, de nincsenek súlyos depresszióik és az idő nagy részében hipomániások. E majdnem mindig felspannolt egyének jelentik Amerikában a normát, de a hipomán életstílus és értékrend fokozatosan a világ többi részére is kezdi kifejteni a hatását.

A trend mellé járulnak még olyan környezeti tényezők, amelyek könnyen hipomániát válthatnak ki az arra kicsit is fogékonyakban: a folyamatos információáramlás, a virtuális világ és játékok rendkívüli képgazdagsága, az alvás helyetti internetezés vagy a túlingereltség miatti álmatlanság, az egyre gyorsabb beszédtempó, edzéstempó, a multitasking. A hipománia a modern élet édes mérge, s szinte nincs, aki valamely formában magához ne venné.

Legveszélyesebbek persze a kémiai anyagok: a túl sok koffein, a guarana és más serkentőszerek az arra érzékenyekben súlyos hipomániás vagy akár mániás epizódot is beindíthatnak. E téren sajnos az antidepresszánsoknak is komoly kockázataik lehetnek. Ahogy Jules Angst pszichiáter (Zürichi Egyetem), a téma egyik legtekintélyesebb szakértője kimutatta, a bipolaritást általában csak sok évvel a kezdete után diagnosztizálják helyesen. Tipikus, hogy a fiatal beteg depressziósan keres segítséget, és antidepresszánst kap, amelytől vagy nem lesz jobban, vagy éppen túlontúl is jól lesz. Mindkét verziót megtapasztalta az a nő, aki bármibe is kezdett, kiemelkedően sikeres volt. 

Jules Angst professzor

Olimpiai bajnokból luxusprostituált

A szőke, szobortestű Suzy Favor Hamilton fiútestvére súlyos bipoláris betegségben szenvedett, ami az egész család életét beárnyékolta. Suzynál kislány korában étkezési zavarok jelentkeztek. Később egyre gyakrabban támadtak öngyilkossági gondolatai, s a középiskolai évek alatt egyszer valóban megpróbált véget vetni az életének. Ezután a futásba menekült, mert az „kikapcsolja az agyat”. A versenyek viszont heves szorongást keltettek benne, amit „kemény vidéki lány” imidzsével próbált palástolni, nehogy véletlenül gyengének lássák. A nyerés igen fontos volt számára, mert észrevette, hogy attól családja is boldogabb lesz. Hét amerikai bajnoki cím és több országos csúcs mellett az 1992-es és az 1996-os olimpiai csapatba is bekerült, a 2000-es Sidney-i olimpiára pedig már az 1500 méteres futás nagy esélyeseként érkezett. Mivel fiútestvére egy évvel korábban öngyilkos lett, Suzy neki szeretett volna emléket állítani egy olimpiai éremmel. Mindenáron győzni akart, de a döntő hajrájában úgy érzékelte, hogy ez nem sikerülhet. Ezért inkább összeesett a pályán. Kudarca újabb törést jelentett számára.   

„Hihetetlen, de sosem gondoltam, hogy bármiféle agyi betegségem lenne. Csak annyit tudtam, hogy rettegek a versenyzéstől. Alig vártam, hogy visszavonulhassak. Aztán 2005-ben terhes lettem, ez jó indok volt a befejezésre. Azt gondoltam, hogy ha szülök egy gyereket, esetleg kettőt, életem végéig boldog leszek. De nem így történt. Miután megszületett a gyönyörű kislányom, néhány hónappal később életem legsötétebb időszaka kezdődött el.”

Egyre ingerlékenyebbé vált, férjével folyton veszekedtek, családjától eltávolodott. Majd újra teherbe esett, de elvetélt. Alkalmatlannak tartotta magát az anyaságra és az életre. Csak arra vágyott, érjen véget a fájdalom: rengetegszer érzett késztetést arra, hogy nekihajtson egy fának, de ilyenkor mindig eszébe jutott a kislánya. Ezért inkább szakemberhez fordult, aki szülés utáni depressziót diagnosztizált nála, és antidepresszánsokat írt fel. Suzy évekig szedte őket, de mivel meghízott és lelassult tőlük, leállt a kezeléssel. Hamar visszaesett súlyos állapotába, ismét öngyilkossági gondolatok gyötörték. Ekkor orvosa másik fajta antidepresszánst írt fel neki. „A hatás azonnali volt. Remekül éreztem magam. Több, mint remekül. Úgy éreztem, hogy élek, és élni is akartam. Itt volt az idő, hogy fantáziáim valóra váljanak.

A huszadik házassági évfordulónk közelgett. Talán egy romantikus vacsora a város tetején, virágokkal? Á, dehogy. Las Vegasba akartam menni, kiugrani egy repülőből, escortfiúkat rendelni, hármasban szexelni. Ezek bakancslistám olyan pontjai voltak, amelyekről sosem hittem, hogy megvalósulnak. Soha. De most igen. Az ejtőernyős ugrás csodás volt; sosem mertem kipróbálni, de most megtettem. Aztán a szex hármasban. Mindez megváltoztatta az életemet. Új nő lettem. Hogy is maradhatott ez eddig ki az életemből? – kérdeztem magamat. Szabadság, szex, ez kellett nekem!”

A lányára való tekintettel elválni nem akart, de a következő fél évben rendszeresen repült Las Vegasba. Előbb escortfiúkat rendelt, majd bárokban szedett fel férfiakat, akiktől a szexért cserébe ajándékot kapott. Akkor miért ne escortozhatna ő maga is? Néhány hónap alatt Kelly néven Las Vegas második legkeresettebb escortlánya lett, a világon pedig benne volt a legjobb tízben. Vállalt bármilyen alkatú és bőrszínű férfit, nőt, s kifejezetten párokat is. Soha nem érezte magát ennyire boldognak, élőnek és függetlennek. „A tabut szerettem, a kockázatot, veszélyt, és ebben mindig egy kicsit tovább kellett mennem. Soha nem volt elég. A pénz megrészegített, de nem ez vezérelt elsősorban. Hanem a borzongás, a másoktól kapott figyelem, a hatalom, a szex.”

Férje minden haragja ellenére falazott neki, megvédte hírnevét, nevelte kislányukat, fenntartotta ingatlanvállalkozásukat. Aztán Suzy egy elhagyott ügyfele kitálalt egy bulvárlapnak, így véget ért a kaland. „Elvették az életemet. Visszalopakodtak az öngyilkossági gondolatok. Lepergett előttem, hogy a férjem el fog hagyni, magával viszi a gyereket, szüleim és testvéreim kitagadnak. Hogy e kapcsolatokat megmentsem, úgy éreztem, muszáj segítséget keresnem, ha csak a látszat kedvéért is. Pszichiáterhez fordultam, majd nálam is bipoláris zavart diagnosztizáltak.”

„Megbántam, amit tettem, de nem szégyellem, ettől váltam teljes emberré. Jobb feleség, anya és barát lettem, miután megéltem azt a sötét korszakot, amelyet belülről olyan felhőtlennek láttam. Most jógát tanítok és a mentális egészségről beszélek az embereknek. Tudom, hogy a betegségem életem végéig elkísér, de már képes vagyok kezelni. Azt is tudom, hogy ha egyszer ismét sötétben érzem majd magam, utána mindig javulás következik.”

Hangulatok vagy egyhangúság

Az agykutatás eredményei alapján a bipolaritás két fő ismert típusa közti eltérés az agy szerkezetében is tükröződik. Az I. típusnál, amelynél depressziós és súlyos mániás epizódok jellemzők, az agy térfogata kisebb az átlagosnál, viszont az agy mélyén egy döntéshozással és a jutalmazó ingerek feldolgozásával kapcsolatos terület, a caudatus mag éppen hogy nagyobb. A II. változatnál, amelyben depresszió és hipománia váltakozik, inkább csak az agy fehérállománya kisebb. Mindkét típusra jellemző, hogy a fehérállomány kevésbé összefüggő, mint a kontrollszemélyeknél. 

Egyes eredmények szerint a hangulatstabilizáló szerek olyan géneket aktiválnak, amelyek sejtvédő fehérjék termelését segítik elő, ezáltal az agysejtek erősebbekké és stabilabbakká válnak.

Ám képlékeny szervről van szó, amely nem csupán kémiai behatásra változik, hanem az általa kezdeményezett viselkedések és gondolatok, vagy épp a gondolatok kikapcsolása révén saját magát is képes módosítani. Elérhető-e gyógyszerek nélkül hasonló eredmény, mint azokkal?

A kérdés nehezen eldönthető, ugyanis a pszichiáterek a kutatás kedvéért sem kockáztathatják meg, hogy ne adjanak hangulatstabilizálókat a bipoláris betegeknek. Annyi már ma is bizonyos, hogy ha a gyógyszerek mellett megfelelő pszichoterápiát alkalmaznak, az többet ér, mint a puszta gyógyszeres kezelés. Ilyen például az Ellen Frank, a Pittsburghi Egészségügyi Egyetem pszichiátria professzora által megalkotott Szociális Ritmus Terápia.

Kéri Szabolcs pszichiáter (Szegedi Tudományegyetem) szerint jó lenne, ha ezt a módszert a pszichiáter szakma minél szélesebb körben megismerné. E terápia elterjedése sok felesleges és veszélyes gyógyszeres kezelést válthatna ki.

Ellen Frank eredetileg azon hangulatbetegség-kutatók hálózatában vett részt, akik azt vizsgálták, mely életeseményeket követően térnek vissza a mániás vagy depressziós epizódok. Korábbi feltevésekkel szemben kiderült, hogy nem csak az események keltette stresszhatás számít, hanem az is, hogy azok mennyire borítják fel a napi rutint. Például a nagy időeltolódás vagy akár a téli időszámításról a nyárira való átállás is megzavarja a biológiai ritmusok stabilitását, testi tüneteket is eredményezve. A legtöbb ember ilyenkor könnyen visszanyeri az egyensúlyát, de a hangulati rendellenességekre hajlamosaknál már ilyen külső tényezők is növelik egy újabb epizód kockázatát.

Erre a felismerésre épül a ritmusokra összpontosító Interperszonális Szociális Ritmus Terápia (ISRTP). Először is felmérik, mennyire folytat rendszeres életvitelt a páciens, majd próbálnak rögzíteni egy olyan alvás-ébrenléti, étkezési, sportolási, társas érintkezési, munka- stb. ritmust, amelyhez a lehető legjobban tudja tartani magát a mindennapokban. Lényeges az önmegfigyelés elsajátítása is. A hangulaton kívül nyomon kell követni többek között az alvás és az energiaszint terén bekövetkező változásokat, mivel sokszor éppen ezek a közelgő mániás vagy depressziós epizód előhírnökei.

Hogyan fogadnak egy ilyen terápiát a sokszor inkább spontaneitást kedvelő bipolárisok? Ellen Frank megvallja, hogy bár terápiája kétségtelenül hatásos, az eredmény nem minden páciensnek tetszik maradéktalanul. A kiegyensúlyozottságot ugyanis némelyikük érdektelen, egyhangú állapotnak éli meg. Kicsit hasonlóan, mint aki arra vágyott, hogy túlzottan szeszélyes partnere csillapodjon már le. Aztán mikor ez teljesül, hamarosan úgy érzi, nincs többé a kapcsolatnak sava-borsa.

Jakabffy Éva