A bipoláris emberek szélsőséges hangulati epizódjai és a nem bipolárisok hangulatváltozásai közt első látásra csak fokozati különbséget találunk. Úgy tűnik, mintha a depresszió egy a szokásosnál százszor rosszabb rosszkedv, a mánia pedig százszor jobb jókedv lenne. Vajon tényleg csak mennyiségi a különbség? Vagy a bipoláris epizódok a tudat olyan különleges állapotai, amelyekre a hangulati élet mindennaposabb jelenségei alapján nemigen következtethetünk?

Úgy tűnik, igen: a legtöbb ember nehezen tudja elképzelni, hogy heteken, hónapokon át minden külső ok nélkül rendkívül lehangolt, vagy felhangolt legyen. Hangulatait illetően pedig olyan magyarázatokkal él, amilyeneket általában másoktól tanult el. Ha borongós, az eső a felelős, ha vidám, a nap, ha ideges és szétszórt, a kettős fronthatás. Közkedvelt hangulatfelelőseink a hírek, a hormonális változások, a bolygók állása és mindenekelőtt a többi ember viselkedése. De valóban ezek döntenek kedélyünk állapotáról? Vagy túlértékeljük a külső tényezők szerepét? Lehet, hogy mindannyian ki vagyunk téve annak a rejtélyes belső hangulatváltónak, amely hol a jó-, hol a rosszkedv vágányára terel bennünket, látszólag puszta szeszélyből?

Ha ily módon kezdjük figyelni hangulatainkat, megpillanthatjuk bennük ezt az önkényt. És azt is, hogy az enyhébb kilengéseken könnyen úrrá leszünk; ám ahogy a jó- vagy rosszkedv fokozódik, egy ponton túl szinte már befolyásolhatatlanok. S mindkét esetben növekszik a csábítás valamire, ami aztán tovább polarizálja a hangulatot: ez pedig a tudatmódosítók használata. A feldobott ember azért él velük, mert állapota miatt fogékonyabb az örömforrásokra, viszont csökken a veszélyérzete. A letört ember pedig a gyors enyhülés reményében nyúl a szerekhez. Segítenek ezek? Sokszor nem. De néha mégis. Ellazítanak, felpörgetnek – kinek mi kell, de azután az elvonási szakaszban csak tovább nő a kétségbeesés. Még több kell az italból vagy az anyagból. A hangulat eközben egyre irányíthatatlanabbá válik. A kétpólusú hangulatzavar oly gyakran jár együtt függőségekkel, hogy nem mindig dönthető el, melyik volt előbb. Szinte kéz a kézben is kifejlődhetnek.

Kétségtelen azonban, hogy egyeseknél rendekkel nagyobb a veszélye ennek, mint másoknál. Kutatások szerint a bipoláris zavar a leginkább genetikusan meghatározott pszichiátriai betegség, feltűnő családi halmozódással. De milyen gének esetén nő meg a kockázat? E gének feltérképezése még messze nem ért véget. Az egyik jelölt a CACNA1 gén. Csakhogy ez Pamela Sklar (Mount Sinai Orvosi Egyetem, New York) kutatása alapján szkizofréneknél is gyakoribb, mint a kontroll személyeknél. Ugyanez igaz Kéri Szabolcs (Szegedi Tudományegyetem) vizsgálatai szerint a Neuregulin 1 T/T változatára, amelyet azoknál is nagyobb számban találtak meg, akik kreatív foglalkozást űznek, például írók vagy művészek.

A genetikai átfedés a bipoláris betegség és a szkizofrénia között meglepő lehet. Előbbi főként a hangulat, utóbbi a gondolkodás, az észlelés és az indítékok zavara. Előbbinél jól elkülöníthetők az epizódok, utóbbinál nem. Előfordul ugyan, hogy valaki a szkizofrénia és a bipolaritás tüneteit is mutatja, ezt nevezik szkizoaffektív zavarnak, általában viszont a két betegség közt első látásra több a különbség, mint a rokonság.

Mégis lehet egy közös pont: a lazább figyelmi kontroll. A mániás elme csapongásai, a depressziósok sötét gondolati örvényei, akárcsak a szkizofrének bizarr képzettársításai és hanghallásai is olyan agyra utalnak, amely nem könnyen tartja kordában saját magát. Az átélő ezt érezheti csodálatosnak, mint enyhe mánia alatt, rettenetesnek, mint mély depresszióban; különlegesnek és/vagy ijesztőnek, mint hallucinációk idején. De azt is megtapasztalja, hogy saját tudatáramlását alig képes irányítani. Ezzel együtt viselkedését sem. A súlyos mániás képtelen arra, hogy leállítsa, a depressziós, hogy beindítsa magát; a szkizofrén számára igen nehéz, hogy összpontosítson, vagy távozásra bírja a hangokat.

Géniuszok genetikája

Tehetségkutatókban gyakran kérik arra a sztárjelölt énekeseket, hogy őrüljenek már meg egy kicsit, engedjék el a kontrollt. Néhány őstehetségnek azonban ez feltűnően könnyen megy. Lehet, hogy a színpadon kívül kínosak, furák vagy teljesen önbizalom-hiányosak, de ahogy színre lépnek, az érzelmek és energiák akadálytalanul áradnak belőlük a közönség felé. Ami a mindennapokban inkább hátrány, hogy valaki kevésbé tud úrrá lenni hangulatain, ilyenkor kifejezetten előny.

Hát még ha improvizálásról van szó. Allen Braun (Nemzeti Egészségügyi Intézet, Bethesda) fMRI-kutatása szerint jazz-zenészeknél spontán rögtönzés idején csökkent az aktivitás az önkontrollért felelős homloklebenyi régiókban. Más területek viszont, mint az úgynevezett m-PFC agyrész, megélénkültek, ami egyébként történetmeséléskor, vagy egyes álomszakaszokban szokott előfordulni. Lehet, hogy a kreatív művészek és írók olyan aggyal rendelkeznek, amely eleve könnyebben kapcsol át ebbe a szabadon futó állapotba? S ez lenne a rejtélyes kapocs az elme zavarai és a kreativitás között? Persze nyilván nem teljes kontrollvesztésről beszélünk, csupán egyfajta, az alkotáshoz optimális mértékű ellazulásról. A szürrealisták ezt nem bízták a véletlenre, hanem igyekeztek a félálomban támadt ötleteiket rögzíteni, akár úgy is, mint Salvador Dalí, aki kanapén fekve egy kanalat lógatott oldalra a kezében egy tál fölé, s így várta, hogy elszenderedjék. Akkor a kanál leesett, ő felébredt és azonnal lejegyezte az épp futó képzettársításokat.

Vajon a bipoláris géniuszokat mikor látogatja leginkább az ihlet? Az egyes pszichiáterek eltérően vélekednek. Van, aki szerint a legtermékenyebb az epizódok közti, nagyrészt normális hangulatú időszak. Ennél elterjedtebb elképzelés, hogy az alkotásnak a mánia kedvez, főként annak enyhe formája, az ún. hipománia. Szemben a súlyos mániás epizóddal, amelyben az ember átmenetileg elszakadhat a valóság talajától (Hemingway például azt hitte, hogy halhatatlan; egyesek azt, hogy repülni tudnak), a hipomániás epizód alatt leginkább a gondolatok szárnyalnak. A mániás úgy érzi, csaknem mindenre képes, a hipomániás, hogy jóval többre képes, mint egyébként. Ez az energiatöbblet felfokozott fizikai, szellemi vagy társas aktivitásban nyilvánul meg, sokszor mindezekben együtt. Az éberség, a gondolatrohanás oda vezethet, hogy az illető hosszú órákon át beszél, akár éjszakába nyúlóan, nem törődve azzal, hogy az egy ideig jól szórakozó társaság többi tagja már igencsak kezd fáradni.

Másik lehetőség, hogy a megélénkült szellem beleveti magát az írásba, a művészi alkotásokba, találmányokba, üzleti tervekbe stb. De mi jön létre mindebből? Születhet-e ilyen állapotban zseniális ötlet vagy alkotás? Akár igen. Csakhogy a hipomániás, és különösen a mániás elme túl sok mindent átenged a szűrőjén. Ami épp születik a fejében, arról úgy érzi, világviszonylatban is vadonatúj és rendkívüli fontosságú. Ráadásul könnyen lát összefüggést ott is, ahol ilyen nincs. Így aztán a (hipo)mániában keletkezett művek szinte mindig gyengébbek, mint amilyennek az alkotás mámorában a szerző érezte őket. Ezt utólag, józanabb periódusukban, ők is érzékelni szokták.

De ne feledjük a gondolatok szabad áramlásának előnyeit sem. A rengeteg ötlet között nemcsak a nagy számok törvényei miatt lesz valószínűen egy-két igazán eredeti, hanem azért is, mert mániás állapotban az ember alig törődik mások véleményével, merész, sőt féktelen, és mindez kedvez a kreativitásnak. Ez pedig a mániára általában jellemző víg kedéllyel találkozva gyakran humor formájában nyilvánul meg.

Nézd legott komédiának!

A humornak kedvez a bipolárisoknál mért magas szóbeli intelligencia is, továbbá, hogy a mániás elme mindenütt felfedezi maga körül, és magában is, a komikumot. Akár olyasmivel kapcsolatban is humorizál, ami máskülönben tragikus, amitől mélységesen szenved, és amit máshogy képtelen feldolgozni. A mánián sokszor éppen a humor által tűnik át a háttérben rejtőzködő másik pólus, a depresszió.

Egy mindig sziporkázó iparművész kedvenc történetei közt szerepelt az a sajátos módszer, ahogy öngyilkossági késztetését próbálta leküzdeni. Szobájában a célra tökéletesen alkalmas kötelet erősített fel a plafon közepére úgy, hogy ahányszor végigmegy alatta, az súrolja a fejét. Állítólag ez be is vált.

Hunyadi Sándor erdélyi író, a szintén erőteljes hangulatváltozásokkal küzdő Bródy Sándor törvénytelen fia is előszeretettel karikírozta ki saját öngyilkosság iránti vágyát. Önéletrajzi regényében írja, hogy amikor meglátta egy ismerőse partéjét az újságban, összefutott a nyál a szájában az irigységtől.

Hunyady Sándor

A fenti szereplőkkel kapcsolatban ugyan senki nem állapította meg a bipolaritást, hiszen ilyen diagnózis az ő idejükben még nem létezett; de megnyilvánulásaik a lehető leghűbben tükrözik vissza a két pólus találkozását egyetlen mozzanatban. És azt a veszélyes ellentmondást is, hogy a bipolárisok öngyilkossági késztetéséről, amely valójában halálosan komoly, a külvilág esetleg csak humorba csomagolva értesül.

E komédiásoknál nem is mindig lehet megmondani, mániásak-e, vagy éppen depressziósak. Lehet, hogy az egyik gyorsan vált át a másikba, ezt nevezik rapid cycling-nak. Vagy a mániás és a depressziós jelenségek valamilyen arányban egyszerre vannak jelen, ennek neve pedig kevert epizód. Ebből érezhet meg valamit néhány órára az, akinek egy ideálisan alakuló mulatságban elhúzzák a nótáját, és ettől kezdve már csak sírva tud vigadni. Az ital szinte bárkit kiszolgáltat a hangulatoknak: jöhet eufória, jöhet mély elkeseredés, vagy a kettő együtt. A bipolárisoknál józanul is nagyjából ez a helyzet, de az éppen érkező hangulat akár hetekre, hónapokra beléjük fészkelheti magát. Csakhogy ritkán bírják ki józanul.

Így volt ez Robin Williams színésszel is, aki alkohol- és korábban kokainfüggő is volt. 1996-ban ugyanakkor így vallott: „Ahányszor depressziós az ember, ott a humor, hogy kirángassa magát belőle”. A humorérzéket a pozitív pszichológia a lelkileg egészséges ember jellemzőjének tartja. Ugyanakkor egy újabb tanulmány szerint a humorukról híres emberek éppen hogy számos kóros személyiségjeggyel rendelkeznek.

Robin Williams 1978-ban

Gordon Claridge (Oxfordi Egyetem) 523 brit, amerikai és ausztrál komikussal töltetett ki kérdőívet. Ezekből kiderült, hogy a komikusoknál az átlagnál gyakoribb az összpontosítási nehézség, a szokatlan tapasztalatok és az ellentmondásos személyiségmintázat. Amit az ilyen típusú humoristáknál látunk, hogy szélsőségesen kifelé fordulók és mániásak; amiről jóval kevésbé tudunk, hogy ezzel egy időben szélsőségesen befelé fordulók és depressziósak is. Ők, akik annyi ember örömét jelentik, a színpadon kívül gyakran nem találnak örömet a társas kapcsolatokban, komorak és maguknak valók. Claridge azt feltételezi, hogy a humoristák ezen altípusánál a komédiázás a depresszió enyhítésének eszközeként alakul ki.

Nem tehetsz róla, tehetsz ellene

A humor ezen felül a megbélyegzés elleni küzdelem eszköze is lehet. A Csillagok háborújának örökös Leia hercegnője, Carrie Fisher éveken át tartott stand-up fellépéseket, és nyíltan beszélt bipoláris betegségéről, valamint korábbi drogfüggőségéről. Egyszer arról is beszámolt, hogy több színésztársával együtt kokaint fogyasztottak a Birodalom visszavág forgatásán, a jégbolygón. A szer nem jött be neki különösképpen, de bármire ráugrott, amitől be lehet tépni. Fisher állítása szerint nem a bárhol kapható alkoholt, hanem a nehezebben beszerezhető illegális szereket kedvelte. Ezzel együtt többször is kezelték pszichiátriai klinikán függősége miatt.

Problémáit annak idején a Képeslapok a szakadékból című regényben írta meg; ebből készült az azonos című film Mike Nichols rendezésében, Meryl Streep főszereplésével.

A színésznőt olykor érték gyanúsítások, hogy továbbra is él drogokkal. Például néhány éve egy Karib-tengeri luxushajón lépett fel, és produkciója teljesen szétcsúszott; ezt még az is súlyosbította, hogy kutyája a színpadon végezte el a dolgát. Természetesen azonnal felmerült, hogy Carrie be volt drogozva. Szóvivője azonban tagadta ezt, mondván, Fisher a bipoláris betegsége miatt viselkedett így, utána pedig változtatni kellett a gyógyszereinek beállításán. Ez nem feltétlenül csak kifogás! A bipoláris kórkép esetén ugyanis rendkívül nehéz a megfelelő gyógyszerelés. Az antidepresszánsok könnyen váltanak ki mániás epizódot, az általában felírt hangulatstabilizálók mellékhatásait pedig nem minden beteg viseli jól. Sokukra jellemző az is, hogy az átlagnál jóval gyorsabban csökken náluk egy-egy gyógyszer hatása.

Maga Fisher azt üzente a megszégyenítés kedvelőinek, hogy egy ilyen betegséggel élni és közben funkcionáló embernek lenni jóval több keménységet követel, mint képzelnék.

Fisher a mentális betegek érdekében végzett tevékenységéért 2016. tavaszán a Harvardi Humanisták, Ateisták és Agnosztikusok Közösségének életmű-díját vehette át a cambridge-i Memorial Church-ben. „Az egyik olyan dolog – vallotta –, amelyet nem értek (és van egy pár), hogyan maradhatott fenn ennyi stigma a mentális betegségekkel, főként a bipoláris zavarral kapcsolatban. A bipoláris lét olykor teljes igénybevételt jelentő kihívás, amely komoly kitartást kíván és még több bátorságot. Így ha ezzel kell együtt élned és mégis funkcionálsz, akkor erre büszkének kell lenned, nem pedig szégyenkezned miatta.”

Carrie Fisher

Ezt az imponáló hozzáállást, és általában a „bipoláris büszkeséget” is éri azonban kritika. Kívülállók szerint a bipolárisok, az e betegséghez társított tehetség, lendület és karizma okán, mások fölé helyezik magukat, akkor is, ha ők maguk semmi kiemelkedőt nem hoztak létre. Továbbá ezt a címkét használják fel szélsőséges viselkedéseik igazolására. Más bipolárisok pedig úgy vélekednek, hogy az agyi betegségekhez ugyanúgy kellene viszonyulnunk, mint a többi betegséghez. Azokra pedig nem szokás büszkének lenni. Mi lehet akkor a megfelelő hozzáállás? Milyen pszichoterápia, vagy egyéni hangulat-menedzsment hatékony a bipolárisoknál? Helyettesíthetik-e ezek a gyógyszeres terápiát? Ezekről is szó lesz a folytatásban.

A következő rész itt olvasható.

Jakabffy Éva