IPM 2015. január

Válság idején túl kell élnünk, és azon tépelődni, hol rontottuk el, csökkenti az erőnket. Ezért inkább keresünk magunkon kívüli okot, vagy inkább bűnbakot. Mindenki lehet célpont. Aki tehetős, azért, mert nem segít másokon. Aki tehetetlen, azért, mert nem segít magán.

Jan van Eyck: A bárány imádása (Genti szárnyas oltár), 15. sz.

A pszichológia fogalomtárában az önismeret igen előkelő helyet foglal el. Az érett személyiség ismérve, továbbá a terápia egyik célja. A gnóthi szeautón parancsát követve megpillanthatjuk jövőnket, és ráébredhetünk, mennyire magunknak köszönhetjük jelenünket. Igen ám, de a terápiás üléseken saját árnyékával viaskodó ember többnyire válságos időket él meg. Magába nézve aztán szembesül hibás gondolataival, rosszul kezelt indulataival, vagy rosszkor támadó félelmeivel. Sőt felfedezhet magában gyávaságot és gyűlöletet. A psziché mélyéről valóságos szörnyek bukkanhatnak elő. Lesújtó? Roppantul. És mégsem. Mert néhány, logikus vagy annak tetsző lépésben megtalálhatjuk annak magunkon kívüli okát, miért is lettünk ilyenné. Persze, hogy a szüleink miatt. Elvált, elhanyagoló, agresszív, alkoholista szülők eleve bűnbakok. Rendezettebb családok esetén sem kell túl mélyre ásni: hamar felszínre kerülhet a szülői önzés vagy épp túlvédés, mártíromság vagy maximalizmus. Ha mindez nem elég, lehet családot állítani, hogy kiderüljön, melyik ős traumája felel a páciens életének kisiklásáért. És ezzel az önismeret poklából kijutott a fényre. Az ősnek megmondhatja gondolatban, hogy nem hordozza tovább rá hagyományozott sorsát, hanem a maga útját járja. Ezzel a rítussal a páciens saját válságát kihelyezte őrá, az ősre, elvágta magától és elengedte. De milyen valódi változást várhat ettől?

Nem többet és nem kevesebbet, mint azok az elődeink, akik hajdanán még valódi bűnbak-rítust gyakoroltak. Némelyek egészen ártatlan módon, mint az indonézek és Fülöp-szigetekiek, akik kis hajókat készítettek, azokat feltöltötték élelemmel és vízzel, majd a tengerre bocsátották, remélve, hogy a járványt hozó rossz szellemek elhagyják őket. Mások kegyetlenül, kígyót, gyíkot, kecskét vagy akár embert áldozva isteneik kiengesztelésére. Az áldozat arra szolgált, hogy rá helyezzék át a bűnöket. Vagyis a közösség egy igen súlyos bűn révén próbált szabadulni a talán jóval hétköznapibb bűneitől. Mivel az ember egyetemesen hitte, hogy bűne balsors formájában üt vissza rá, és valósággal rettegett az istenek bosszújától, azt várnánk, ez visszatartotta a hibázásoktól. De nem. Inkább kitalált egy olyan rendszert, amelyben gyakorlatilag korlátlanul követheti el a bűnöket, feltéve, hogy aztán megtisztul tőlük. Eszerint a bűn, akárcsak a szenny, eltávolítható: a Gangesz vizébe merülve, böjtölve, vagy áldozás révén – mely ma már csak szimbolikusan, az úrvacsora formájában ismétlődik.

A bűnbak fogalma ószövetségi eredetű, az engesztelés napi szertartásból indul ki. Hagyományos bibliai értelmében szimbolikus tettről van szó. Mózes III. könyvében (Leviticus) olvashatjuk: „tegye Áron mind a két kezét az élő baknak fejére, és vallja meg felette Izráel fiainak minden hamisságát és minden vétkét, mindenféle bűneit: és rakja azokat a baknak fejére, azután küldje el az arravaló emberrel a pusztába, hogy vigye el magán a bak minden ő hamisságukat kietlen földre, és hogy bocsássa el a bakot a pusztába”.

Eredendő bűnbak

A rítusok bűnbakja egy tárgy, állat, vagy mint az antik görögöknél, fizikailag gyenge, torz külsejű ember. A görögök kifejezetten erre a célra, a közösségtől elzártan tartottak testi és/vagy szellemi fogyatékkal született embereket, akiket a pharmakos névvel illettek. Ők azért voltak alkalmasak a bűnbak szerepre, mert nem kellett különösebben tartani tőlük, és mert következmény nélkül feláldozhatók voltak. A gyengébbek legyilkolása ma a leginkább elfogadhatatlan tettnek tűnik. De a távoli múltban az emberek szó szerint a bőrükön érezhették az istenek haragját: a pestis, a lepra, az éhínségek azzal fenyegettek, hogy egyik napról a másikra szörnyű kínok közt halnak meg, nem kis valószínűséggel szeretteikkel együtt. A túlélést elősegíti, ha az emberek úgy érzik, kézben tartják jövőjüket. Minél irányíthatatlanabbak a körülmények, annál félőbb, hogy pánik uralkodik el rajtuk. Hogy ezt kivédjék, elkezdenek mágikusan gondolkodni. Saját hatalomvesztésüket ellensúlyozzák azzal, hogy a felsőbb hatalmakkal paktálnak. Megkísérlik őket a maguk oldalára állítani. A törvények isteni eredetűek, próbálják hát betartani azokat. Csakhogy a törvények nem az élethez igazodnak, ellenkezőleg, nagyjából mindent tiltanak, amit az emberek az élet sodrában cselekedni szoktak. Szinte törvényszerű, hogy a törvényeket mindenki megszegje.

Aztán utoléri őket az égi igazságszolgáltatás, nagyon is földi csapások formájában. Ekkor eszükbe ötlik számos vétkük. Mihamarább szabadulni akarnak tőlük. Sorstársaik hasonlóan éreznek. A bűn mintha fizikai valójukat hatná át. Csak akkor szűnne meg, ha ők is elpusztulnának – ezt persze nem akarják. Inkább átadják a bűnt másnak, és e másban pusztítják el azt. Az áldozat nem pusztán azért kell, mert az istenek úgymond annyira szomjazzák a vért, hanem a bűnök kiiktatására a közösségből.

Sir James Frazer skót szociál-antropológus szerint a bűnbak-rítus nem elszigetelt jelenség. Számos ősi társadalomban rábukkantak hasonlóra. Ami meglepő lehet. Miért jutottak az emberek itt is, ott is arra a hitre, hogy léteznek istenek, hogy azok megtorolják a bűnt, ugyanakkor áldozat révén kiengesztelhetők? Ha mindez ennyire egyetemes, lehet, hogy ma is ott szunnyad agyunk mélyén. Azzal együtt, hogy moralitásunk, őseinkével ellentétben, különlegesen alávalónak minősíti a hátrányos helyzetűek bántalmazását, pláne feláldozását. A bűnbak-rítusok naiv brutalitása a régmúlté. De továbbra is léteznek bűnbakok, akiknek már nem átadják, hanem tulajdonítják a bűnöket.

Súlyos veszteségek elszenvedése után az emberek azt kérdezik: miért méretett ez rám? Mivel érdemeltem ki? És felötlenek bennük mulasztásaik. Ekkor azonban valaki, a legügyesebb bűnbakvadász, előáll a megoldással, rámutat a felelősre. Az olyan tragédiákat, mint amilyen Trianon volt a magyarok számára, igen valószínűtlen, hogy egyetlen ember okozhatta. A közvélemény azonban a megrázkódtatást követően gyors és egyszerű magyarázatra vágyik. Lényegében egy tettesre, akire összes keserűségét és haragját rázúdíthatja. Az ideális bűnbak zavart kelt s ezzel minden figyelmet magára irányít. Nincs több szó veszteségről, fájdalomról, önvizsgálatról, csakis a bűnbakról, akinek tulajdonságait, mondatait és tetteit egymást tódítva recitálják. A csoport egyetlen sokfejű paranoiás szörnyként hergeli magát a kiszemelt áldozat ellen.

A mimetikus vágy

René Girard kortárs francia származású történész, irodalomkritikus és társadalomfilozófus (Stanford Egyetem) A bűnbak című könyvben leírja: az olyan mítoszok, mint Romulusé és Remusé, Káiné és Ábelé, nagyon is valós, véres események elbeszélései, melyekhez hasonlók szinte minden közösség alapításakor megtörténtek. S azután is, az időről időre ismétlődő áldozatállítás a csoportot összekovácsoló erőként működött. Az ember Girard szerint rendkívüli mértékben rivalizáló lény, aki nemcsak hogy arra vágyik, ami a másiké, hanem arra is, ami a másik vágyának a tárgya. E kölcsönzött, Girard szavával mimetikus vágyak állandó marakodásba torkollnak, s ezt hivatott csillapítani a közösséget egyesítő bűnbakképzés. Az üldözők mindenkor meggyőzik magukat arról, hogy kisszámú, vagy egyetlen személy rendkívül káros a közösségre nézve. Kiiktatása egy időre megteremti a békét. A szociálpszichológia alátámasztja ezt. A csoportot összekovácsoló egyik legnagyobb erő a közös cél. Ami azonban ennél is hatalmasabb: a közös célpont.

A Bűnbak Társaság

Az emberek többsége nem vállalná, hogy egyetlen embert aktívan megöljön, még ha ezzel több másikat mentene is meg. A bűnbak logika, miszerint egyvalaki haljon meg, hogy mások élhessenek, morálisan elfogadhatatlannak tűnik, elvben elvetendő. A gyakorlatban mégis működik. Nem is mindig kell közvetlenül feláldozni a bűnbakot. Gyilkosság helyett megteszi a karaktergyilkosság, befeketítés, ellehetetlenítés is. Sok bűnbak végül kezdi elhinni, hogy valóban rászolgált a rossz bánásmódra.

Amerikai és kanadai zaklatásellenes kampányok figyelmeztetnek: kamaszoknál, akiknek önértékelése fokozottan függ a kortársak elfogadásától vagy elutasításától, az iskolai zaklatás akár öngyilkossági kísérletbe is torkollhat! Aki kegyetlenkedik, halálba is hajszolhatja társát.

Miközben az agresszorok jogosnak érzik a bűnbak elleni fellépést, a társadalom egyre inkább a bűnbakok jogaira hívja fel a figyelmet. Az 1997-ben alapított Bűnbak Társaság arra bátorítja a családi, iskolai és munkahelyi áldozatokat, hogy ismerjék fel, miben mesterkednek zaklatóik és álljanak ki magukért. A non-profit szervezet bízik abban, hogy a bűnbakképzés működésének leleplezése egy-egy csoportban végül annak felszámolásához vezet.

Végzetes taszítóerő

Ahhoz, hogy az agresszor az áldozattal kénye-kedve szerint bánjon, el kell tekintenie attól, hogy a másik is szenvedni képes lény. Legtöbbünk nem szívesen bánt meg másokat, mivel egy minimális empátiával még az ismeretlen emberek felé is rendelkezünk. Elegendő azonban néhány, önmagában nem túl súlyos tényező, amelyek együttesen aztán végzetessé válhatnak, teljesen kikapcsolva az empátiát adott személy irányába.

Az empátia alapja a kivetítés: én érzek, ő hasonlít rám, akkor ő is érez. Kutatások szerint a hozzánk hasonló emberek fájdalma jobban megindít bennünket, mint azoké, akiket magunktól különbözőnek vélünk. Egy híres kísérlet elkedvetlenítő tanulsága: más bőrszínűekkel szemben az emberek kevésbé empatikusak. Ha egy fehér ember azt látja, ahogy egy tű sötét bőrű kézbe szúródik, kevésbé mutatja az együttérzés agyi reakcióit, mint amikor a kéz fehér bőrű.

Az együttérzést kioltó tényező még a távolság. Aki másik szobában tartózkodik, annak az emberek jóval könnyebben adnak fájdalmas áramütést, mint annak, aki ott ül velük szemben. És a legtöbb lelkes húsevő sem vágja le szívesen az olyan állatot, amely gyanútlanul vagy épp könyörögve a szemébe néz.

És végül, a fő empátiagyilkos az undor, legyen az fizikai vagy morális alapú. Az undor belső távolságtartást idéz elő, vagyis az illető ekkor már hiába van jelen, hiába néz szembe, vagy ad hangot kétségbeesésének és fájdalmának: nem számít többé. Csövesekről, drogosokról készített képek láttán az emberek agyában azonnali, negatív láncreakció indul be: a félelem és undor agyterületei, az amygdala és az insula valósággal tüzelnek. Kikapcsol viszont a középső homloklebeny, amely akkor aktív, amikor emberekre gondolunk, s nem tárgyakra. Az undor célpontja mások szemében gyakorlatilag tárggyá válik; s nincs is ideálisabb bűnbak a tárgyiasult embernél. A morális undor pedig szinte ugyanúgy hat, mint a fizikai. Akit morálisan megbélyegeznek, akit egyre vadabb vétkekkel vádolnak, azt teljesen kiszolgáltatják a bűnbakra éhes tömegnek.

Még a nagylelkű, a gyengékkel együtt érző egyéneknél is lehull az empátiás sorompó, amint valakiről elhitetik velük, hogy hazug, korrupt, visszaél a hatalmával és komolyan veszélyes a közösségre. Így lehetséges, hogy a lincselő tömeg magába olvassza azokat is, akiket környezetük amúgy igen rendes, jóindulatú embernek ismer. A kulcs az érzelmi ragály. Girard a tömegpszichológia nyomában haladva rámutat: válsághelyzetben, illetve amikor az üldözői étvágy feltámad, a személyiség szinte eltűnik. Nincsenek alapvető különbségek. A tömeg egységesen lép fel a bűnbak ellen. Akinek a személyisége talán szintén nem számít. Inkább személytelensége.

A bűnbak általános őskép lehet, az emberi agyban kódolt, veleszületett mintázat, amely aktiválható, és amely képes az empátiát tömegesen felfüggeszteni. Ha a bűnbakképzés beindul, falat von a célpont(ok) köré. Akkor már az sem érdekes, ha szívhez szólóan kifejezi fájdalmát, alátámasztja ártatlanságát vagy együttműködést ajánl. A tömeg felkorbácsolt indulatait ebben a fázisban szinte már lehetetlen csillapítani. A bűnbaknak ekkor már azt tanácsolják, ne szálljon szembe, ne álljon bosszút, hanem amint teheti, tűnjön el üldözőinek látóköréből, s ne szégyelljen segítséget kérni valamely szervezettől. A legjobb lenne persze, ha a bűnbakká válást megelőzhetnénk.

Démonizált áldozatok

A bűnbaknak kiszemelt emberek Girard szerint születéstől eltérnek a többiektől. Nyugtalanító előjel, ha a gyermeket a család nem akarja, vagy nem tudja vállalni. A kitett gyermek szabad préda. Ha ezen felül közösségében idegen, más nemzethez vagy rasszhoz tartozik, a kockázat még nagyobb. Amennyiben pedig feltűnő fogyatékosságokkal vagy épp kiemelkedő képességekkel rendelkezik, szinte biztos, hogy megakadnak rajta az üldözői szemek.

A felmérések alátámasztják: azok kerülnek leginkább célkeresztbe, akiknél a másság kombinálódik a védtelenséggel. Azonban mivel mind a kirekesztés, mind a gyengébbel szembeni erőszak társadalmi tabu és megvetés tárgya, az agresszorok tagadják, hogy ezek miatt bántanák áldozataikat. Sokszor még magukat is meggyőzik, hogy az áldozat nagyképű, dicsekvő, talpnyaló. Vagyis megteszik bűnbaknak.

Az áldozatok pedig olykor megtörnek, és maguk is elhiszik, hogy ilyen vagy olyan hibáik, hibázásaik miatt szálltak rájuk. Pedig a bűnbakoknak többnyire nem sok közük van a nekik tulajdonított bűnökhöz. Inkább arról van szó, hogy másságuk mellett, amelyről nem tehetnek, még támadási felületet is adnak a többieknek. Aki más, aki lefelé vagy felfelé kilóg a közösségből, annak apróbb viselkedési hibáit is túlreagálják. Az egyikről azt hiszik, nem akar dolgozni, és nem is akarja igazán, hogy segítsenek rajta; a másikról meg, hogy nem akar segíteni. Mindegy, mi a valóság, ha a kommunikáció messze elmarad mögötte.

A királyné meztelen

Az uralkodó osztály tagjai éppúgy előszeretettel válnak bűnbakká, mint a nincstelenek. Tipikus példa erre Marie-Antoinette, akit uralkodásának kezdetétől lejárattak a dús fantáziájú tollforgatók. Egy Lefèbvre nevű könyvkereskedő már 1777-től a versailles-i kastély bejárata mellett árusította a királynéval kapcsolatos pornográf irományokat. Melyek terjedésének az sem szabott gátat, hogy a kereskedőt bebörtönözték, és a leggyalázkodóbb műveket máglyán égették el. Egy 1781-ben kiadott, illusztrált könyv lapjain a királyné úgymond egyes szám első személyben vallja meg, hogy nimfomán szajha, a monarchia minden romlottságának megtestesítője.

“Les deux ne font qu’un” gúnyrajz 1791-ből XVI. Lajosról és Marie-Antoinette-ről

Marie-Antoinette 1789-ben, a nagy francia forradalom kitörésekor már Franciaország leggyűlöltebb asszonya volt, akit gyakran illettek a l’autre chienne (másik kutya, az osztrák jelentésű autrichienne helyett), vagy la putaine d’Autriche (az osztrák szajha) gúnynevekkel. Ekkoriban terjedt el a neki tulajdonított mondás: Ha a népnek nincs kenyere, egyen kalácsot. Azért sem valószínű, hogy ez a királynétól eredt, mert már a 18. század közepén elhangzott egy toszkán hercegnő szájából. A királyi család 1791 nyarán rossz véget ért szökése után a rágalmazási hadjárat tovább erősödött. Marie-Antoinette-t ekkor már nemcsak a sógorával folytatott viszonnyal vádolták, hanem vérfertőzéssel is. Ma úgy gondolják, mindebből egy szó sem volt igaz, s a királyné egyáltalán nem élt kicsapongóbb életet legtöbb kortársánál.

Idegen származásúak és a társadalom csúcsán lévők anélkül válhatnak tehát célponttá, hogy bármi különöset tennének. De így van ez a lecsúszottakkal és felkapaszkodottakkal, fogyatékkal élőkkel és drogfogyasztókkal, vagy mindazokkal, akik valamely megbélyegzett, sztereotipizált foglalkozási vagy vallási csoport tagjai. Ha végiggondoljuk, alig van, aki ne viselne magán egy vagy két bélyeget, amely a véletlen események rossz összjátéka esetén váratlanul őt is célkeresztbe állíthatná. Hogy ez valóban bekövetkezik-e vagy sem, az diplomáciai képességek kérdése. Aki túlontúl is megfelel a csoportjához fűződő sztereotípiáknak, vagy ezt a képet sugallja magáról, tálcán kínálja magát a bűnbakkeresők számára. Én ilyen vagyok, és kész – mondják sokan. Amúgy is divat a másságok felvállalása. Aki nyíltan más, az azonban kockázatos stratégiával él: magára hívja a figyelmet, s ez éppúgy sajátja a híreseknek, mint a hírhedteknek. Hogy miben más egyik másság, mint a másik, azt az ördög tudja. Aki a mindenkori bűnbak – noha ezt cseppet sem bánja.

Jakabffy Éva