Családi Lap 2014. március

A támadók szemében sokszor komédia, az áldozat viszont tragédiaként élheti meg, ha végighúzzák az iskola folyosóján, közszemlére teszik házi videóját a YouTube-on, vagy a chaten kecsegtetik szerelemmel egy vonzó fiú, vagy lány nevében írogatva. Az áldozat fél megszólalni, a támadó jól érzi magát szerepében, a szemlélők örülnek, hogy nem ők a célpontok… Mi hozhat változást ebbe az örökké reménytelen felállásba?

Egy faj sem rendelkezik annyiféle agresszió-korlátozással, mint az ember, kezdve a nevelés és a törvények külső korlátjától a moralitás belső korlátjáig. Fejlett homloklebenyünk is segít, hogy ne menjünk fejjel a falnak, számos idegpályán át szabályozva állati ösztöneinket.

Mégis, az ember túltesz a legtöbb állaton. Számos fajnál ugyanis az agressziót leállítják a megadás jelei. A farkas felkínálja a nyakát, a szarvas védtelen oldalát, és ezzel vége a támadásnak. Az ember pedig odatartja a másik orcáját – és akkor kezdődik csak igazán. Hogy a gátló jelzések nálunk nem hatékonyak, az Konrad Lorenz Nobel-díjas etológus szerint félelmetes mértékben fokozza fajunk agresszivitását.

A gyengébbel vagy alávetettel szembeni szadizmus tehát nagyon is emberi, célja a puszta szórakozástól a szerzésen át a másik fájdalma felett érzett örömig terjedhet. Az antik világban a nemesek a rabszolgák vérre menő küzdelmeit nézték, feltehetőleg élvezettel. Ma inkább az ápolatlan állapotban lencsevégre kapott, kandi kamera előtt átvert vagy bátorságpróbán alázott celebekkel lehet sikert aratni. Vagyis a közismert embereket tesszük meg média-rabszolgáinkká.

És legújabban igen sokan, a celebek nyomában járva, magukat teszik célponttá. A mai iskolás generáció részint a neten él, ahol egyre nő a küzdelem a lájkokért, elismerő kommentekért és követőkért. Ám a többség nem brazil modell külsejű, nem is a Karinthy-gyűrű várományosa vagy Weöres-örökös. Mit tehet, aki átlagosnak érzi magát? A legkönnyebb út, ha beveti a reality-faktort, vagyis belátást enged életébe. Az egyre fiatalabb kortól önállóan netező gyerekek hamar elsajátítják a blogolás, vlogolás, online ismerkedés módjait, de csak lassan ébrednek rá a lehetséges következményekre, például amikor már bekerültek egy pedofil adatbázisba.

A Jedi visszatér

A netes zaklatást azonban leggyakrabban kortársaiktól szenvedik el, főként azoktól, akiktől a legkevésbé várnák, a közeli ismerősöktől. Mint a 10 éve Cyber-Jediként elhíresült Québec-i általános iskolás, Ghyslain Raza, akinek saját magáról az iskola stúdiójában készített videóját találták és osztották meg társai a neten. Ezen a túlsúlyos 14 éves jedilovag golfütővel a kezében imitálja a fénykard-harcot.

E cseppet sem nyilvánosságnak szánt, néhány perces amatőr video hetek alatt vírusként járta be a netet. A következő években készült belőle Star Wars előzetes valódi fénykarddal, mátrixos verzió és egyéb változatok, melyeket több mint 900 millióan töltöttek le. A Star Wars Kid feltűnt szatirikus animációs sorozatban, de sok ezer ember magában a Star Wars következő epizódjában kívánta viszontlátni. Melyik reklámkampány dicsekedhet hasonló sikerekkel?

De Ghyslain, aki csak 2013-ban nyilatkozott először, bevallása szerint igen sötét időket élt meg. Példája azt mutatja, hogy a mára egyre elterjedtebb cyberbullying (internetes zaklatás) áldozatát akár a végső kétségbeesésbe is kergetheti. A korábban visszahúzódó fiú hirtelen egy egész iskolai- és lakóközösség figyelmét magára vonta. Elhagyta iskoláját, elveszítette barátait. Magántanuló lett. De a zaklatás nem hagyott alább. A gúny és a rosszindulat immár az egész világból áradt felé: röhejes dagadék, szánalmas antiember, pattanás az emberiség arcán, legjobb lenne, ha magába szúrná azt a botot. A legrosszabb az volt, hogy olykor már-már egyetértett támadóival:

„Nem számít, mennyire próbáltam figyelmen kívül hagyni azokat, akik azt mondták, legyek öngyilkos; egyszerűen értéktelennek éreztem magam, mintha nem lenne érdemes élnem”.

A lelki válságon pszichiáterek segítségével sikerült túljutnia. Sokáig perelte megbánást nem mutató barátait, és próbált elhatárolódni attól a figurától, aki ő maga volt, s akit valójában az esetlenség és a mély beleélés keveréke tett kimeríthetetlen komikum forrásává.

Ma Ghyslain lefogyva, jóképűen és jogi diplomával már felvállalja kálváriáját, sőt maga áll a cyberbullyk elleni harc élére. Talán ha éppoly lelkesen küzd, mint hajdan a láthatatlan sithekkel szemben, az eredmény ezúttal is átütő lesz, de remélhetően már a jók győznek.

„Túl fogod élni. Túljutsz rajta. És nem vagy egyedül. Körbevesznek emberek, akik szeretnek téged.”

Egyszerű szavai segíthetnek, hogy hozzá hasonlóan másokat se hagyjon el végleg az Erő.

A bűnbak

René Girard kortárs francia filozófus (Stanford Egyetem) gondolkodásának egyik gyújtópontjában a bűnbak áll. Szerinte az emberek, s az emberi közösségek is időről időre elszenvedik a kiszolgáltatottságot. Az ősidőkben tehetetlenek lévén a természet csapásaival szemben, azokat haragvó isteneiknek tulajdonították, akiket ki akartak engesztelni. A harag okának a bűnt vélték. De senki nem önmagát tartotta vétkesnek, ezért szükség volt valakire, akit egyhangúan hibáztathatnak. Vagyis bűnbakra, akit ha feláldoznak, minden nyomorúságuk véget ér.

„Az üldözőknek mindig sikerül meggyőzniük magukat arról, hogy kisszámú vagy éppen csak egyetlen személy, viszonylagos gyengesége dacára, rendkívül ártalmas lehet a közösség egészére nézve.”

Bűnbak leginkább azokból válhat, akik egy vagy több áldozati jegyet viselnek magukon. Az idegenekről, kisebbséghez tartozókról bármi elképzelhető, ezért válnak célponttá. A testi vagy elmebeli fogyatékossággal élők pedig azért, mert feltehetően nem tudnak védekezni.

E két tényezőt az iskolai erőszakkal kapcsolatos vizsgálatok eredményei is tükrözik. A másság azonban nemcsak olyan nyilvánvaló dolgokból eredhet, mint az etnikai hovatartozás vagy városokban a vidékiség. Az sem jó, ha valaki túl szakadtan vagy túl rendesen néz ki, ha túl homályosan vagy épp túl artikuláltan beszél, ha ostoba vagy okostojás. Ennek alapján elég sokan nem felelnek meg az előírt kortárs-szabványnak, s kerülhetnek célkeresztbe, de sokuk képes megvédeni magát, mert erős vagy nagyhangú. Az agresszorok így továbbállnak tőlük. Ha viszont a potenciális áldozatnál a másság kombinálódik a védtelenséggel, mert az illető nem szól és nem üt vissza, a támadó megtalálta, akit keresett. Ám nem mindig vallja be, hogy azért terrorizálja a másikat, mert az gyengébb, hiszen a gyengébbel szembeni erőszak súlyos társadalmi tabu. Hát inkább megteszi bűnbaknak. A felmérések szerint a támadó leggyakrabban azzal mentegetőzik, hogy az áldozat idegesíti őt, dicsekszik, beképzelt, esetleg talpnyaló. Ezzel ellentétben az áldozat úgy látja, azért szálltak rá, mert gyengébb, és tudják, hogy nem fog védekezni.

Bokszzsákból bokszoló

Dieter Wolke (Warwicki Egyetem), a fejlődéspszichopatológia kutatója szerint az áldozattá válás a családban kezdődik: leginkább az agresszív vagy a túlvédő szülők gyerekei veszélyeztetettek. Más kutatások a gyerek jellemzőire összpontosítanak, azzal a nem túl meglepő eredménnyel, hogy a kicsi, gyenge, bizonytalan és alacsony önértékelésű gyerekeket zaklatják előszeretettel. Ha azonban a keserű tapasztalatok sorát hallgatjuk, kiderül, ma már nem kell testileg vagy lelkileg gyengének lenni egy gyereknek, hogy zaklassák. Talán csak béketűrőnek.

Niccolò Machiavelli 1513-ban megjelent könyvében, A Fejedelemben írta:

„A fegyveres próféták mindig győznek, a fegyvertelenek pedig mindig elbuknak.”

A jelenkorra lefordítva: aki nem támad, az áldozat lesz. Nem véletlenül sorjáznak a fórumokon az ilyen és hasonló észosztások:

„Ha elkönyvelik, hogy őt lehet bokszzsáknak használni, akkor abból nehéz kimászni.”

„Akit erre nem készít fel az anyukája, az olyan, mintha beküldené az oroszlánketrecbe teljesen védtelenül, abban bízva, hogy az oroszlán nem is éhes.”

Valóban a nyers erő számít, és ütni kell? Ezt a szintet már főemlős rokonaink meghaladták: náluk a szövetségek, koalíciók építése vezet magas ranghoz. Egyes tanulói közösségek, különösen a szakiskolákban, visszaléptek az evolúció korábbi szintjére: bukott óriások galerikbe verődve alázzák és tartják rettegésben a többieket. Sok egykori bántalmazott és szülő mindezért a megoldást a küzdősportok elsajátításában látja.

Ki hinné ma már, hogy Madár, azaz Erdei Zsolt egykor azért kezdte el a bokszot, hogy ne nézzék madárnak? Családja vidékről felköltözött Pestre, ahol az iskolában az akkori szóhasználat szerint mint „mucsaröcsögit” vették kezelésbe. Erdei nevelőapja tanácsára és energiái levezetésére kezdte el a sportot. Megerősödve kihívta az egyik nagymenőt, s kivívta a tiszteletet – ököllel.

Ám ugyanennek a forgatókönyvnek sokkal rosszabb változatai is megvalósulnak. Például az áldozat csak védekezni akar, de egy balegyenes balul sül el, a támadó súlyos sérülést szenved, végül az áldozat az, akit feljelentenek és elítélnek garázdaságért. Vagyis immár társadalmi léptékben is ő válik bűnbakká.

Egymás szemében

Kellő ideig tartó gyötrődés után sok áldozat kezdi elhinni: van valami abban, hogy ő a hibás. Az ilyen típusú áldozat nemhogy kifejezni, érezni sem meri a jogos haragot a támadóval szemben. A súlyos traumatizáltság jele, amikor kifejezetten elkezdi szeretni, együtt érez vele, sajnálja, amikor megbűnhődik.

Ennek tökéletes ellentettje a közöny, mellyel a tipikus elkövető viseltetik áldozata iránt. Az agresszorok egyik fő vonása az empátia alacsony szintje. Nemcsak hogy nem érdeklik őket az áldozat érzései, hanem sokszor nincsenek is azzal tisztában. De létezik-e tökéletes empátiahiány? Német kutatók szerint nem. Ők még pszichopata bűnözőkből is elő tudták csalogatni az empátiát, legalábbis annak agyi jelzéseit, azzal az egyszerű felszólítással, hogy nézzenek egy történetet az áldozat szemszögéből.

Még hatékonyabb lehet az empátialecke, ha gemifikáljuk (játékosítjuk). Egy finn számítógépes játékban a gyerekek beszkennelhetik az osztálytársak fotóját. A virtuális osztályban a játék bullying helyzeteket szimulál. Ha ezeket sikerül erőszak nélkül lerendezni, a játékos a következő szintre léphet. Amennyiben elköveti, vagy nem tudja megakadályozni az agressziót, végig kell néznie, mi történik a megbántott osztálytárssal, hogyan zokog az otthonában. Ez előmozdítja az empátiát, a másik fejével való gondolkodást, továbbá azt, hogy ha látják, mások bántanak valakit, ne szemléljék tétlenül.

Jakabffy Éva