IPM 2014. október 

Aligha születtünk két lábon járó hazugságvizsgálónak. De ne is bánjuk. Ha átlátnánk a temérdek hazugságon, amelyet naponta hallunk, az élet éppolyan elviselhetetlen volna, mint ha mindig és csakis az igazat, avagy őszinte véleményünket mondanánk.

Úgy, mint Kosztolányi Becsületes Városának lakói az egyik Esti Kornél-novellában. Az elbeszélő tudja, hová érkezett, mégis, amerre csak jár, megütközést kelt benne a magát fennen hirdető, kendőzetlen őszinteség. Az aszfalton kuporgó, fekete szemüveges koldusnak okvetlenül a járókelők tudtára kell adnia a mellén lévő kartonlappal: Nem vagyok vak. Csak nyáron viselek fekete szemüveget.

A könyvújdonság pedig így kínálja magát a kirakatban, színes szalaggal átkötve: Olvashatatlan szemét... Az agyalágyult öreg író utolsó műve, mely eddig egy példányban sem kelt el. Hörgő Ervin legémelyítőbb, legmodorosabb versei. Ha kétségeink támadnának, megveszi-e ezt valaki, Esti Kornél eligazít: természetesen igen, hisz ez az önismeret városa. Akik tisztában vannak saját rossz ízlésükkel, s hogy szeretik a dörgedelmes frázisokat, megveszik Hörgő Ervin költeményeit, és nem is csalatkoznak, mert éppen megfelel igényeiknek.

A politikus közli az őt hallgató tömeggel, hogy egyetlen célja meggazdagodni, az ő rovásukra. A náthától ágynak esett főhőshöz kiszálló orvos sem titkolja, mennyire várja a baksist. Ráadásként a következő anekdotával vigasztalja: „Nagy Frigyes egyszer az ütközet után a csatatéren sétálgatott. Egy haldokló közvitéze siránkozva tárta feléje karját. A császár lovaglóostorával a katona felé suhintott, s így rivallt rá: Gazember, hát örökké akarsz élni? Ezt a kis történetet szoktam idézni betegeimnek. Mély bölcsesség van benne.”

A Becsületes Városban csak az köszön, aki valóban kedveli a másikat; egyéb esetekben jó napot kívánni, a találkozásnak örvendeni súlyos sértésnek számít. A főhős száját épp a városházán hagyja el ezen udvariassági formula, így végül nem válhat belőle városlakó. Vissza kell térnie a megszokott hazugságok világába, amit nem is bán: azok egyszeriben kellemesnek és színesnek tűnnek számára.

Szerethető hazugságok? Kosztolányi könnyed alkotása arculcsapás lehet az őszinteség szerelmeseinek, s felháborító az igazság fundamentalistáinak. Utóbbiak számára a hazugság minden esetben bűn. Kant egyenesen úgy fogalmaz: aki hazudik, nem ember többé. Nietzsche pedig egy közkeletű nézetre erősít rá: a női nem hazug voltára. „Mit bánja a nő az igazságot… az ő nagy művészete a hazugság”. De vajon ő maga ezzel igazat beszélt-e?

Ha nem is hazudott, hát tévedett. A nőt imádta és gyűlölte, igazán közel sosem került hozzá; az épp csak születőben lévő kísérleti pszichológia őt még nem igazíthatta el. És minket? Már tudjuk, hogy a nők és a férfiak közt nincs különbség a hazugságok mennyisége terén. Mégis fülünkbe cseng Az asszony ingatag kezdetű ária: "Ne higgy a nőnek, ne hallgass rája / Hazug a szája, bármit is mond."

Valójában a nők füllentései többször ártalmatlanok, mint a férfiak hazugságai. Sokszor a Kosztolányinak oly kedves udvariasságból fakadnak. Aki tehát reálisabb véleményre vágyik önmagáról, forduljon a férfiakhoz.

Ők viszont önmagukkal kapcsolatban s önérdekből hazudnak többet. Na jó, de kinek? Engem aztán nem lehet átejteni – mondjuk. Csakhogy ezzel magunkat csapjuk be.

Büszkeséggel tölt el, hogy minket nem lehet manipulálni. Azonnal kiszúrjuk a plasztikát, a photoshopot, a píárt és mindent, ami mű. S legfőképpen azt, hogy valaki hazudni próbál: csak gépiesen mondja, nincs mögötte érzelem. Zavaros. Vagy zavarban van: ideges kézmozdulatokat tesz.

Ilyen remekül leleplezzük a hazugot – ha az ügyetlen, például túl bűntudatos vagy gyenge kifejezőkészségű. De az ilyenek vannak kevesebben. Az emberek többsége eléggé tűrhető színész kis és közepes hazugságok előadásához, különösen olyanok előtt, akik csak felszínesen ismerik őt.

Nagy hazugság, akár élethazugság, ráadásul a szoros baráti és családi körön belül: ehhez viszont már alig valakinek volna idegzete. Hát még évtizedeken át. Az 1954-ben született Jean-Claude Romand története épp ezért tűnik hihetetlennek.

A hazugság démona

Létezik-e az igazság? – ezzel a filozófiai esszével fejezi be az ifjú Romand egyetemi alapképzését. Majd Lyonban beiratkozik az Orvosi Egyetemre. Az első év végén egyik vizsgáját nem tudja letenni. Hogy miért, arról számos verziót olvashatunk; a lényeg, hogy képtelen beismerni sikertelenségét. Azt mondja szüleinek és barátainak, hogy átment. Szeptemberben még ismételhetne, de nem teszi: akkor lelepleződne. Inkább folytatja a színlelést. Bejár a kurzusokra, buzgón jegyzetel, majd a vizsganapokon ott ül együtt a barátaival. A nagy stresszben senki nem lesz figyelmes arra, hogy ő valójában nem is vizsgázik le. És ez így megy minden egyes szemeszterben, egészen a tanulmányok végéig. Évfolyamtársai azt hiszik, ő velük együtt szerzett diplomát.

De hogyan lesz belőle a genfi WHO kutatója kardiológia szakterületen, aki mindent meg tud adni családjának, ismerőseit pedig gazdagon megvendégeli? Romand olyan felkészültséggel és szorgalommal tervezett meg mindent, hogy ezzel az erővel kiemelkedő kutatóvá is válthatott volna. Ő azonban nem tudott elszakadni első hazugságától. A végzete lett.

Jean-Claude Romand és felesége

Egyelőre azonban minden úgy történt, ahogy kigondolta. Reggelente útnak indult Genf felé. Sokat keringett a WHO mindenki számára megközelíthető részlegeiben; orvosi lapokat vett magához, tárgyakat a WHO logójával. Parkokban naphosszat tanulmányozta szakterülete cikkeit. Mindeközben óriási hiteleket vett fel szüleitől, rokonaitól, barátaitól, szeretőitől. Azok elhitték, hogy mint befolyásos ember, különlegesen nagy haszonnal fektetheti be pénzüket. Mivel a kamatokat mindig pontosan kifizette, senki nem fogott gyanút. Így telt el több mint tíz év. Egyszer azonban az egyik hitelező rokon nem érte be a kamatokkal, visszakérte a pénzét. Hamarosan balesetben elhunyt. Ismét néhány évvel később Romand szeretője követelt vissza 900 ezer frankot, s fenyegette, hogy mindent kitálal a feleségnek.

Közelgett a lelepleződés – az, aminek elkerülésére Romand bármit képes volt elkövetni. Öngyilkosságot fontolgatott, de aztán másképp döntött. 1993. januárjában egész kiterjedt családját kiirtotta. Feláldozta őket kolosszális hazugságának oltárán. Majd öngyilkosságot kísérelt meg, de úgy, hogy szinte biztosan megmentsék. Életre ítéltettem – mondja. Jelenleg életfogytiglani büntetését tölti, és sajátosan nyilatkozik erről. Úgy tűnik, a csalás-maraton végül már számára is gyötrelmessé vált. A börtönben találta meg a szabadságot: rálelt egy elviselhető valóságra, szabályokra, szokásokra. Japánul tanul, lelki gyakorlatokat folytat, fogolytársainak orvosi segítséget is nyújt. „Soha nem voltam ilyen szabad, az élet soha nem volt ilyen szép. Gyilkos vagyok, (de) ezt könnyebb elviselni, mint húszévnyi hazugságot.”

Romand

Romand regényeket, filmeket ihletett; sőt olykor találgatásokat, összeesküvés-elméleteket is, melyek már a WHO-t hozzák gyanúba. Amit a legtöbben nehezen hiszünk el: hogy ennyien, ennyi ideig hittek neki. Hogy egy súlyosan narcisztikus beteges hazudozó ennyire ragaszkodik koholt önazonosságához, végül is elképzelhető. A feleség, a szülők gyanútlansága jóval kevésbé. Nem támadt például hiányérzetük, amiért Romand nem publikált? Egy kutató esetében ez több, mint különös.

A hiszékenység egyik magyarázata: az emberekben fel sem merül, hogy valaki ekkorát hazudhat. A másik, hogy Romand rengeteg időt szentelt a részleteknek: tanulmányozta a helyszínt, az útvonalakat, a szakterületét. Munkájáról mindig szerényen nyilatkozott. Felesége olykor tréfásan megjegyezte: egyszer kiderül, hogy a férjem kommunista kém. – Talán mégis megsejtett valamit?

Nagyon is lehetséges, hogy a felesége tudta: valami nem stimmel. Csakhogy nem tudta, hogy tudja. Legtöbbünknél hasonló a helyzet. Egy nemrégiben végzett kísérlet mutatott rá a kettősségre: agyunk mélyén észleljük a hazugságot, de erről egyáltalán nem tudunk számot adni.

Az evolúció adóssága

Leanne ten Brinket, a Kaliforniai Berkeley Egyetem fiatal kutatónőjét nem hagyta nyugodni az a következetes eredmény, hogy fajunk roppant gyenge a hazugság leleplezésében. Például egy 206 kísérletet összegző tanulmány szerint azt, hogy hazudnak-e nekik vagy sem, az emberek alig jobban ismerik fel, mint ha találgatnának. Ha csak a testbeszédre hagyatkoznak, az eredmény ennél is lesújtóbb.

Hogyan lehetséges ez? Hiszen földünk legtársasabb lényei vagyunk. Agyunk tüköridegsejtjei lehetővé teszik, hogy a másokon látott érzéseket valamennyire magunk is átéljük. Netán a csalás pontos észlelésével adósunk maradt volna az evolúció?

A kutatónő hazudó és nem hazudó emberekről készült felvételeket etített le kísérleti alanyainak. Amikor megkérdezte tőlük, ki hazudik, és ki az őszinte, éppúgy csődöt mondtak, mint az összes korábbi vizsgálat résztvevői. Brinke azonban nem állt meg itt. A tudattalan reakciókra is kíváncsi volt. Vajon a hazug arc láttán az alanyok gyorsabban észlelik-e a ’becstelen’, ’hamis’ és hasonló szavakat, az igazat mondók láttán pedig az ’őszintét’, ’hitelest’? Éppen így történt. Vagyis tudattalanunk jól veszi a csalás-jeleket, de ezek nem jutnak el tudatos agyrészünkbe. Talán mert azt leköti a beszéd tartalma, meg a hazug ember testbeszédével kapcsolatos elképzelései. Melyek meglehetősen tévesek.

Hazudik a szemed…

Elárulhatja-e tekintete a hazugot? A népszerű nézet szerint a félrenézés árulkodik az őszintétlenségről. Azt hisszük, a szemeken át látható a lélek, ezért a hazug kerüli tekintetünket. A valóság ennek fordítottja: aki becsületes benyomást akar kelteni, tüntetően ránk bámul, hogy tudassa, nincs mit rejtegetnie.

Akármennyit is tudunk azonban a hazugság jeleiről, nehezen leszünk úrrá azon, amit látunk. Gyanakvásunkat gyorsan elűzi az ártatlan szempár, vagy az arcon megjelenő erős érzelmek, amelyekről azt hisszük, hamisíthatatlanok. Dehogy azok! Sokan pillanatok alatt varázsolnak arcukra örömteli mosolyt, együtt érző szomorúságot; színlelnek csodálkozást, vagy nevetnek és sírnak parancsszóra. Egész fiziológiájukkal hazudnak, nemcsak szavaikkal, és különösebben oda sem kell figyelniük erre. Akiknél a hazugság ennyire zsigerivé és automatikussá vált, azokat alig lehet leleplezni. Szinte semmilyen információ nem jut el hozzánk belső világukról. Vagy mégis?

A szakértők szerint a valódi érzések rendkívül röpke ideig tartó jeleit a profi hazugokon is megfigyelhetjük. Az első lépés a beállítódás: legyünk kicsit kétkedőbbek, főleg, ha valamit nyomatékosan bizonygatnak nekünk. Nem suhan-e át egy kaján mosolyt az ünnepélyes arcon? A kutatók az ilyen árulkodó jeleket nevezik szivárgásoknak vagy mikrogesztusoknak.

A legtöbben ezekből szinte semmit nem látunk. A mikrogesztusok világa észlelési küszöbünk alatt terül el, magába rejtve embertársaink titkolni kívánt véleményeit, érzelmeit és szándékait. Az észrevétlenség fő oka e mikrokifejezések rövidsége: 1/25 másodperc. A másik ok, hogy az illem és a megszokás miatt leginkább a beszélő arcát nézzük. Megütközést keltenénk, ha folyamatosan más testrészeit szemrevételeznénk, holott ezekről sokkal hatékonyabban olvasható le, hogy az igazat halljuk-e, vagy a valótlant. Miért? Mert a hazugok tudják, hogy a figyelem fókuszában az arcuk áll. Ügyelnek rá, hogy arckifejezéseik megfeleljenek a közlésnek, vagy legalább ne áruljanak el semmit. Jóval kevésbé kontrollálják azonban kéz- és lábmozdulataikat, testtartásukat és hangszínük változását. Tökéletes hazugság-jelző azonban nem létezik, sem a jelek olyan katalógusa, amelyek alapján minden hazugot utolérhetnénk. A Pinokkiók, akiknek a hazugság az orrára van írva, ritkák.

Mit tudnak jobban a hazugok?

Leonard Saxe (Brandeis Egyetem) pszichológia professzor szerint már gyermekként is ellentmondásos üzeneteket kapunk a hazugságról. Arra nevelnek, hogy mondjunk igazat, de a társadalom ösztönzi, sőt olykor jutalmazza is a hazugságot. Bizonyos foglalkozásoknak pedig szerves része a hazugság: a kutató ide sorolja az ügyvédeket és a riportereket. Sőt, az információk hitelvesztése, általános megkérdőjelezhetősége ma egyre inkább kiterjed az igazság letéteményesére, a tudományra is.

A képszerkesztő programokkal kétségessé vált az is, amit látunk; a mind több mesterséges adalékanyaggal pedig az is, amit megeszünk és megiszunk.

Számtalan új módja bukkant fel tehát a hazugságnak: tudósok és a média lefizetése, hamisított képek, álprofilok, reality. A szupermédia azonban a másik oldalnak, a leleplezőnek is új eszközöket nyújt – ilyen az adatbányászat.

Ott, ahol a hazugság alapértelmezett, az igazságnak igen nehéz a dolga. Hogyan hitelesítse magát?

Hazudni állítólag nehezebb, mint igazat mondani: jóval több agyterületünk dolgozik hazugság közben. De ma már igazat mondani is egyre nehezebb. Ki hinné el, ha végre felfedeznék a fiatalság valódi elixírjét? De egy valóban hatékony fogyasztószernek sem lenne túl könnyű dolga. Ilyen esetekben az igazság egyenesen hátrányos helyzetű.

Régebben ez akkor állt elő, ha az igazság nem felelt meg az uralkodó vallásnak, majd a kötelező világnézetnek. Ma meg akkor, ha túlzottan hasonlít az egyetemesen elterjedt és leleplezett hazugságokra. Ha egy tudományos eredmény túl fantasztikus, máris az áltudományokra emlékeztet. Mesterséges agy, kvantum-biológia, időutazás: hogyan hitelesítsék magukat a tudóstársadalom kívülálló része és a nagyközönség előtt?

Ne higgyük, hogy igazságunk önmagáért beszél; hogy csak úgy süt róla igaz-mivolta. Ezzel a hazugságnak adunk előnyt, mert aki hazudik, az sokkal többet ad az igazság látszatára, mint aki igazat mond. Hacsak nem kifejezetten amatőr, sokkal inkább ügyel a meggyőző erőre. Nemcsak ismerteti elgondolását, hanem ismétli is, nyugodt, hipnotikus hangon. Felkészültebbnek tűnik az igazmondók többségénél, és sokszor az is: apróra ismeri témáját, a hazugságát hitelesítő részigazságokat, a kapcsolódó nevekkel, adatokkal. Ha próbálják provokálni, ő tüntetően nyugodt marad; tisztában van vele, hogy semmi sem tenné gyanúsabbá, mint a zavar vagy idegesség bármely jele. Előszeretettel folyamodik példákhoz, tudván: a hallgatókat egyetlen hatásos esettel is meggyőzheti igazáról.

Az igazságnak és az igazmondóknak van tehát mit tanulni a hazugságtól és a hazugoktól.

Jakabffy Éva