Ölében kisgyerekével írt könyvet – ha rajzolt egy macit, egy darabig folytathatta munkáját. 2014. májusa óta ő a Magyar Tudományos Akadémia elnöke. Még megválasztása előtt interjúzták őt egy Bolyai-díjasokról készülő kötetben. Íme Lovász László, privátim.

Lovász László (forrás: LaFemme)

A tudomány számos területén létezik Nobel-díj, érdekes, hogy a matematikában nincs? Tudja, hogy miért nincs?

Azt hiszem, az igazi magyarázat az, hogy Nobel túl absztraktnak tartotta a matematikát, úgy gondolta, hogy a matematika nem segíti az emberiséget elég közvetlenül.

Alfred Nobel

Én mindenféle pletykát hallottam ezzel kapcsolatban, például azt, hogy Nobelt csalta a felesége, mégpedig egy matematikussal.

Teljesen megalapozatlanul, hogy Mittag-Leffler, a híres svéd matematikus elcsábította volna Nobel feleségét. De hát Nobelnek nem is volt felesége! Azon kívül nincs is rá semmiféle adat, hogy ők személyesen különösebben rosszban lettek volna. Nobel nem élt Svédországban, Mittag-Leffler meg ott élt. Ha egyáltalán volt valami féltékenység közöttük, az egészen más jellegű lehetett. Mittag-Leffler  nagyon befolyásos és gazdag ember volt, Nobel is az volt, mind a ketten a tudományt próbálták valamilyen értelemben szervezni Svédországban.

Gösta Mittag-Leffler

Azért van a Nobel-díjnak megfelelő matematikai díj?

Az Abel-díj. Niels Henrik Abel norvég matematikus emlékére alapították. Abel kivételes tehetségű és gondolkodású matematikus volt, kimagasló eredményeket ért el a sorok, az algebrai egyenletek, valamint az elliptikus és hiperbolikus függvények elmélete terén. A díjat Skandináviában adják át, és talán ez hasonlít legjobban a Nobel-díjra. Összegben is, meg a ceremóniát illetően is.

Niels Henrik Abel

Van magyar Abel-díjas? Ön már megkapta?

Nem, én nem kaptam meg. Minden évben egyetlen egy Abel-díjat ítélnek oda. Két éve Szemerédi Endre munkásságát ismerték el a díjjal.

Szemerédy Endre az Abel-díj átadásán, 2012.

Volt egy olyan időszak az életében, amikor olyan népszerű volt, hogy arcról felismerték az utcán. Akkoriban ment a televízióban a Ki miben tudós vetélkedő, amit rengetegen néztek, és ön megnyert egy ilyen vetélkedőt.

Az a vetélkedő egy matematika feladatmegoldó verseny volt. Úgy zajlott, hogy két üvegkalickába beült a két versenyző, és ugyanazt a feladatot kellett megoldaniuk. Egyszerű matematikai feladatok voltak ezek, de olyanok, amelyek megoldásához azért bizonyos ötletre, jártasságra, gyakorlatra volt szükség. Kieséses rendszerben folyt a vetélkedő, a legjobb nyolc került a nyilvános adásba. És mivel akkoriban csak egy csatorna volt, mindenki azt a csatornát nézte, ezért válhattunk ismertté.

Aki nem foglalkozik matematikával, vagy nem olyan életpályára kerül, hogy valamilyen szinten szüksége lenne erre, annak nem elég, ha megtanítanák csak összeadni, szorozni, kivonni? Nem lenne ez elég a boldogulásához?

Biztos, hogy sok olyan életpálya van, amin elboldogulna. Én egyébként azt hiszem, hogy a matematika tanulásánál nem a konkrét módszerek, eredmények, eljárások elsajátítása a fontos, legalábbis az általános és a középiskolákban, hanem egy bizonyos, mondjuk így, egy kicsit kvantitatívabb, egzaktabb gondolkodásmód elsajátítása. Amit a többi tárgy keretében nem lehet megtanulni. Erre valamilyen szintig mindenkinek szüksége van, mindenkinek hasznos. Nem arról van szó, hogy valaki esetleg gyorsabban ki tudja számolni, jól adott-e vissza a pénztáros, hanem azért, hogy például statisztikai adatokat tudjon értelmezni:  ha egy országban két ember elkapja a madárinfluenzát, mennyire kell annak a következményeitől félni. Mert ezekre a matematikai gondolkodásmód segítségével tudhatja a választ.

Most éppen mivel foglalkozik?

A nagy hálózatok elméletével. Vannak olyan nagy hálózatok a világban, amiket a hagyományos gráfelmélettel, a hálózatelmélet eszközeivel nem lehet kezelni. Például azért, mert túl nagyok, vagy, mint az internet esetében, soha nincs bennük semmi egészen pontosan meghatározva. Ezen azt kell érteni, hogy bármikor lehet egy csomó gép az interneten, ami vagy nem jól működik, vagy nem tudni, hogy egyáltalán működik-e, esetleg éppen most kapcsol ki. ...

Mit néz meg külföldön? Mire kíváncsi?

Szeretem a természetet, a feleségemmel együtt szeretünk olyan helyekre utazni, ahol szép, érdekes természeti képződményeket láthatunk. De szeretjük az érdekes városokat is, megnézzük a műemlékeket.

Mindenhová a feleségével megy?

Nem mindenhova, de amióta elment nyugdíjba, azóta igyekszünk, amennyit lehet, együtt utazni.

Mindketten matematikusok, soha nem rivalizáltak? Ki lett sikeresebb?

A szó rossz értelmében soha nem rivalizáltunk. Szakmai szempontból én lettem a sikeresebb, és ennek objektív okai vannak. Négy gyerekünk van, és a gyerekek gondozása, nevelése nagyobb részt a feleségemre hárult.

Mióta ismerik egymást?

Ötven éve annak, hogy elkezdtünk járni. Még középiskolások voltunk. Azóta együtt vagyunk.

Mi volt a Microsoftnál a feladatuk?

Én egy alapkutató csoport munkájában vettem részt, a feleségem is ott volt, részidőben, mert ő tanított az egyetemen. A Microsoftnál az volt az elv, hogy mindenki azt kutat, amit akar, egyetlen kikötés volt, hogy "nyitva kellett tartani az ajtót". Tehát, hogyha valaki, mondjuk, az egyik szoftverfejlesztő részlegből bejött egy kérdéssel, akkor azt meg kellett hallgatni, és a lehető legjobb tanácsot kellett neki adni. Ami persze az is lehetett, hogy azt mondtam neki, sajnálom, ez nem rám tartozik, talán egy emelettel följebb, az X Y ehhez jobban ért. De voltak olyan esetek, amikor nagyon fontos matematikai segítséget tudtunk nyújtani.

Ön a Yale egyetem professzora volt. Azt cserélte fel a Microsoft kedvéért. Mi volt az oka?

Igazság szerint 1999-ben már hazakészülődtünk, amikor megkerestek, hogy szerveződik ez a csoport, és hogy nem akarok-e odamenni. Eleinte nem nagyon akaródzott, már hazavágytunk, messze is volt a hely, a nyugati parton... Aztán azon a nyáron meghívtak bennünket, hogy töltsünk ott néhány napot, ismerjük meg magát a helyet. Eltöltöttünk ott két nagyon kellemes hetet, megismerkedtünk a csoporttal, és azt tapasztaltuk, hogy a csoport nagyon jó hangulatú, aktív. Végül úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy néhány évre elvállaljuk a munkát.

Miért éppen önöket választotta a Microsoft?

Egy nagyon ambiciózus kutatócsoportot akartak összehozni, amihez sok vezető matematikus jöhetett szóba. De voltak sajátos szempontjaik is a kiválasztáshoz. Olyasvalakiket akartak, akiknek elég széleskörű az érdeklődésűk, a tudásuk, de akik hajlandóak együttműködni akkor is, ha nem egy témában dolgoznak. Képesek meghallgatni a másikat akkor is, ha nem a saját témájukról beszél. A kiválasztás remekül sikerült a cégnek, és a munka során számtalan olyan együttműködés jött létre, amiben az játszott szerepet, hogy egyikőnk ezt tudja, a másikunk azt, és ha a kettőt összetesszük, akkor valami érdekes, új dolog keletkezik.

Összesen hány évet éltek külföldön?

Tizennégy évet. Ebből egyet Princetonban, hatot a Yale egyetemen voltam professzor, aztán újabb hét évet töltöttem a Microsoftnál.

Tizennégy év hosszú idő. Nem érez honvágyat, amikor ennyi ideig távol van?

A feleségemnél erősebb volt ez az érzés, mint nálam. Persze, azért én is éreztem, és sokat jártunk haza, évente több hónapot töltöttünk itthon. De valamennyire kompenzált az is, hogy, főleg a Microsoftnál, olyan nagyszerű csoport jött össze, olyan érdekes emberek között dolgozhattam, olyan jó hangulatú volt a társaság, hogy igazán jól éreztem magam. Ehhez még az is hozzájött, hogy Seattle környéke nagyon szép hely, ott vannak a hegyek, a tenger.

Köztudott, hogy tőlünk nyugatra sokkal mobilabbak az emberek, mint nálunk. Mi magyarok, sokan mondják, kicsit röghöz kötöttebbek vagyunk. Egy francia vagy egy amerikai professzor oda megy, és ott marad, ahol a legmagasabb színvonalon végezheti a munkáját. És az sem mindegy, hogy milyen ellenszolgáltatásért.

Ebben az is benne van, hogy nálunk az egész rendszer jobban épít arra, hogy az emberek, vagy legalább is az emberek egy része lelkesedésből csináljon valamit. Egy nyugati országban mindennapos, hogy vannak, akik elmennek, mások meg odajönnek. Így aztán egyensúlyban van a rendszer. Az egész nem arra épül, hogy úgy érezze az ember: valamit vissza kell adnom abból, amit kaptam. Mert megvan arra a pénz, hogy fölfogadják, aki éppen a legjobban kell nekik. Hogy, mondjuk, a legjobb professzorok oktassanak az egyetemeiken. ...

Gondolta magáról gyerekkorában, hogy ilyen nagyon elszánt, megszállott tudós, matematikus lesz?

Valamivel a középiskola előtt már rájöttem, hogy én ezt nagyon szeretem, nagyon izgat. Hogy éppen kutató matematikus akartam-e lenni, ez azért nem volt kristálytiszta. Mert igazából az ember az általános iskolában még nem tudja, hogy mivel foglalkozik egy matematikus. Talán a nyolcadik osztályban, ha jó tanára van, vagy jó szakkörre jár, kezdi megérteni. Egészen addig a matematika az általános iskolában csak olyan számolgatás. Egyébként mára javult valamit ez a helyzet, most már vannak érdekes, gondolatfejlesztő témák is az általános iskolai oktatásban. ...

A kutatók féltékenyek egymásra, a maguk területére, hiúk arra, hogy az eredményeik a nevükhöz kötődjenek?

Én Erdős Pál hozzáállását tartom magaménak. Ami ebben az esetben azt jelenti, hogy, még ha időnként egy-egy eredményt esetleg nem is a saját neve fémjelez, mert valaki megelőzte egy olyan részeredményt használva, amit közzétett, azért egészébe véve így is jól jár a kutató. Méghozzá azért, mert az adott területen benne volt a fejlődésben, valami továbbit is biztosan hozzá tud adni ahhoz, hogy valami új létrejöjjön. Persze van féltékenység is, egyrészt, mert nem vagyunk egyformák, másrészt, a hiúság is szerepet játszik.

A szülei milyen pályát szántak önnek?

Az édesapám sebészorvos volt, és azt szerette volna, hogyha én is az ő nyomdokába lépek. A családban sok orvos van, az öcsém is orvos lett, meg mások is, de engem nem vonzott az orvosi pálya, bár az apámat nagyon tiszteltem. 

És az édesanyja? Ő mivel foglalkozott?

Édesanyám életét a háború, a Rákosi-korszak teljesen szétzilálta. Ő éppen a háború előtt érettségizett, és akkor arról, hogy egyetemre menjen, szó sem lehetett. Az akkori felfogás szerint egy lánynak nem is kellett feltétlenül egyetemre mennie. A háború alatt orosz hadifogságba került ő is, meg az apám is. Hála Istennek, elég hamar szabadultak, és édesanyám akkor felvételizett egyetemre. Mivel az ő apja értelmiségi volt, ami adott esetben egy falusi tanítót jelentett, nem vették föl. Aztán megszülettünk mi, a gyerekei, ott volt a család... Végül nem lett igazán hivatása. Pedig abszolút olyan egyéniség volt, aki tudott volna a hivatásának élni. Intelligens, kitartó, de hát akkoriban más világ volt.

Kire hasonlít inkább? Az édesanyjára vagy az édesapjára?

Apámra, azt hiszem. Arcra is, meg ő olyan erős egyéniség volt, hogy az ember úgy érezte, lehet róla mintát venni. És, gondolom, én vettem is ezt a mintát, és talán sikerül tovább is adnom az utódoknak.

Ezt úgy kell érteni, hogy saját magát látja a fiában is?

Egyes dolgokban igen. Más egyéniség ugyan, de sok szempontból hasonlít rám.

Élnek még a szülei?

Nem, nem. Édesanyám 1967-ben halt meg, édesapám 1999-ben ment el. Édesanyám halála váratlan, nagy csapás volt, nagyon megrázott. Fiatal volt, mindössze 45 éves. Az öcsémmel támogattuk egymást, és az is segített, hogy már jártunk a jövendőbeli feleségemmel és érzelmileg ő is mellettem volt. Édesapám halála is nagyon fáj, de hát ő 80 fölött volt, arra már jobban felkészült az ember.

Hol él a családja? A testvére, a gyerekei.

Az öcsém itthon él, mint már mondtam, orvos. Négy gyerekem van, a fiam most az amerikai MIT-n PhD diák. Három lányom van, közülük ketten itthon élnek, a harmadik Amerikában, New Yorkban, ott ment férjhez.

Szíve szerint mit szeretne, hol éljenek a gyerekei? A fia vajon visszajön, ha végzett?

Nem tudom, visszajön-e. Minden megtörténhet. Az teljesen normális, hogy valaki, aki kutatónak készül, elmegy doktorálni Amerikába. Vagy a doktorálás után megy el külföldre tapasztalatot szerezni. Muszáj világot látni, ahogy a mesterlegényeknek is el kellett mennie a régi időben. Az, hogy hosszú távon hol telepszik le valaki, az már egy nehezebb kérdés. Hát persze, mi annak örülnénk, ha gyerekeink minél közelebb települnének le... De a fiam gyakorlatilag Amerikában nőtt föl, ő ott ugyanannyira otthon van, mint itt. ...

Igyekeztem részt venni a nevelésükben, de nyilván a feleségemre nagyobb rész hárult. Főleg a hétköznapi teendőkben. Ő tartotta észben, hogy mikor van szülői értekezlet, mikor kell valamiért pénzt vinni az iskolába... De azért igyekeztem segíteni. Emlékszem, az első könyvemet úgy írtam, hogy a legidősebb lányom, aki abban az időben még pici volt, ült az ölemben, és időnként megkövetelte, hogy rajzoljunk egy macit a papírra. Rajzoltam hát egy macit, ezzel egy időre meg volt elégedve, és így tovább írhattam a könyvet.

Ön akarta, hogy a gyerekei közül valaki matematikus legyen?

Nem. Én éppen azt gondoltam, hogy könnyebb az életük, ha nem lesznek matematikusok. A három lányom közül az egyik, az majdnem matematikus lett, de aztán végül úgy döntött, hogy mégse. Közgazdász lett, ahogy a másik lányom is. A harmadik irodalmár. Szóval ők mások. A fiam viszont mindig is matematikus akart lenni, meg se fordult a fejében, hogy más legyen.

Tehetségesnek látta a fiát?

Igen. Az egyik diákolimpián aranyérmet nyert, minden megvan benne, amire egy matematikusnak szüksége van.

Ön milyen volt gyerekkorában?

Rám mindig azt mondták, hogy elálmodozom, semmire nem figyelek. Gondolom, akkoriban is elgondolkodtam bizonyos dolgokon. Néha rossz jegyeket kaptam, mert fölszólított a tanító néni, és fogalmam se volt, hogy mi történik.

Voltak barátai, akikkel mondjuk együtt csavargott, focizott? Vagy inkább zárkózott volt gyerekként?

Persze, voltak barátaim, de néha úgy éreztem, valamennyire kilógok a társaságból. Azért jártam én focizni is, de igazi barátaim inkább csak a gimnáziumban lettek.  

Ez azért volt, mert a Fazekas Gimnáziumba járt, ami köztudottan elit gimnázium? Az odajárókat leginkább a matematika szeretete kötötte össze.

Igen, ez volt az oka, hogy jobban megértettük egymást. De éppen ezért az a veszély is fennállt, hogy esetleg elkezdünk rivalizálni. Szerencsére ez nem következett be. 

Ha visszagondol az életére, hogy értékeli: mindig szerencsésen alakult a sorsa, töretlen volt a karrierje?

Alapvetően igen, bár volt egy-két olyan időszak, amire nem annyira szívesen emlékszem vissza. Például, néhány évvel az egyetem elvégzése után lementem Szegedre, ott voltam először docens, aztán professzor. Nagyon jól éreztem magam, nagyon jó hangulatú, jó egyetem volt. Azt hiszem, ma is az, és a város is kellemes. Aztán fölhelyeztek Pestre, az ELTE-re. Egy csapásra vége lett a nyugalomnak, a jó hangulatnak. Itt nagyon komoly belső harcok dúltak akkoriban.

Az egyetemen tanító tanárok között?

Igen. Azt akkoriban lehetett tudni, hogy a legfelső pártvezetésben komoly ellentét feszült két fő korifeus, Aczél György és Maróthy László között. Az egyetemen pedig ki az egyikőjük mögé, ki a másik mögé állt. És ez teljesen megosztotta a társaságot.

De miért harcoltak?

Az ellentét volt a fontos. Teljesen mindegy, hogy miben, még szakmai kérdésekben is, ha az egyik csoporthoz tartozó mondott valamit, azt biztos, hogy a másik csoportból meg kell kontrázni. Ha valakit ebből az oldalból elő akartak léptetni, akkor abból az oldalból azonnal megopponálták. Én magam is jobban kötődtem az egyik oldalhoz, mint a másikhoz.

Elárulja, hogy melyik oldalhoz kötődött?

Ahhoz, amelyik szerintem a színvonalat képviselte. Az Aczél György mögött állóhoz.

Ön találkozott, beszélgetett vele?

Néhányszor találkoztunk. Meg kell mondani, élvezetes társalgó volt, és tulajdonképpen nagyon sok szimpatikus dolgot mondott. A stílusa, ahogy a hozzá tartozó területeket vezényelte, az nekem se volt igazán – hogy is mondjam – szívem szerint való. De azt hiszem, sőt egészen biztos vagyok benne, hogy ennél sokkal rosszabb lehetett volna, ha nem ő van azon a poszton. Ha körülnézett az ember, akkor azt lehetett látni, hogy NDK-ban, Csehszlovákiában, Romániában a tudósok sokkal rosszabbul éltek, rosszabbak voltak a kapcsolataik, rosszabbak a lehetőségeik, mint nálunk. De visszatérve: abban az időben itt az egyetemen néhány évig nagyon elkeseredetten dúlt a harc. ...

Szerencsére én nem akartam magamnak magasabb pozíciót. Azzal hívtak fel Szegedről, hogy alapítanak két intézetet, egy alkalmazott és egy elméleti matematikai intézetet, és én leszek az alkalmazott matematikai intézet igazgatója. Aztán mégsem lett két intézet. Így egy-két év múlva tanszékvezető lettem. Azóta is megvan ez a tanszék, már régen nem én vezetem, de oda tartozom. Így visszanézve szinte érthetetlen, hogy miért is dúlt igazán a harc, talán nem is lett volna olyan nagyon fontos a pozíció, hiszen mindenkinek volt állása. Akkoriban nem kellett attól félni, hogy az ember egyik napról a másikra elveszti az állását. Persze mindig voltak, akik valahogy rosszul jártak, nem fogadták el a nagydoktorijukat, mert úgy állt össze a bizottság, hogy éppen nem az ő oldalán volt a többség. Nagyon kellemetlen helyzetek adódtak, nagyon rossz volt hangulat.

Ezért ment akkoriban külföldre?

Igen. 1984-ben elmentem egy évre Németországba, aztán Amerikában utazgattam egy ideig, minden második-harmadik félévet töltöttem ott. Végül '92-'93-ban döntöttünk úgy, hogy megpróbálunk hosszabban, jó néhány évig kinn dolgozni. Aztán elnyúlt a kinn tartózkodásunk.

A rendszerváltozáskor még itthon volt. Változott akkor valami a szakmájában? Voltak változások a tanszéken?

Volt egy-két ember, aki annakidején csak a pártmunkája kapcsán jutott előre, ők kiszorultak. De jelentős változás nem volt, hiszen a matematika nem politikai-rendszerfüggő. Ami pedig az ott dolgozókat illeti: mindig voltak olyan kiváló matematikusok, akik megkérdőjelezhetetlenek voltak. ...

A Bolyai-díj fontos volt magának? Mert, mire megkapta, már elég sok díjat összegyűjtögetett.

Persze nagyon jól esett, hogy Magyarországon is elismernek.

Ez volt itthon az első elismerése?

Nem, korábban megkaptam a Corvin-láncot, kaptam Állami-díjat is. De a Bolyai-díj nagy elismerés.

Mire költötte a díjjal járó összeget?

Egy alapítványt hoztam létre az egyetemen, erre ment a pénz nagyobb fele. Az alapítványba fektetett tőke kamatait lehet csupán elkölteni, ami ebben az esetben nem egy olyan nagy tétel. Egy intézetnek összesen félmillió forintot jelent egy évben. Ebből maximum néhány doktoranduszt lehet utaztatni, vagy néhány diákot lehet támogatni. Tehát semmiképpen nem ezzel hálálom meg, amit kaptam. Hanem azzal, hogy itt vagyok és tanítok.

Az összeget költhette volna magára, a családjára, a gyerekeire... Privát célra.

Igen, bármire költhettem volna. De nem volt rá szükségem, úgy gondoltam, hogy ezt megengedhetem magamnak.

Nyilván van különbség egy Amerikában élő és egy Magyarországon élő matematikus professzor életszínvonala között. De mekkora ez a különbség?

Nagy. Itt egy egyetemi tanári fizetés 400 valahány ezer forint, tehát durván havi kétezer dollár, Amerikában könnyen lehet ennek a tízszerese. Egyébként azt gondolom, hogy nem ez a kritikus pont, ezt még talán vállalnák a hazaköltözők, különösen, ha nincs lakásproblémájuk. A baj az, hogy nálunk sokkal rosszabbak a körülmények. Legalábbis itt az egyetemen a bürokrácia, a merevség nagyon-nagyon rossz. Például már évek óta nem lehet számítógépet vásárolni, mert beszerzési stop van. Akárhogy nézem, egy számítógép-tudományi tanszéken, ha a számítógépek elavultak, vagy egyik a másik után lerobban, az baj. A közbeszerzésnek nagyon sok visszássága van, volt olyan, hogy leálltak laboratóriumok, mert éppen valami okból nem lehetett közbeszerezni. Tehát az egész bürokrácia szörnyű csapás itt az egyetemen. De van más is, ami nem szerencsés. Például a felsőoktatási törvényben az, hogy minden tanárnak hetente 12 órát kell tanítania. Ha összevetjük azzal, hogy egy amerikai professzornak általában négy-öt óra a kötelező tanítás, akkor megint látjuk a különbséget. Amikor valaki haza szeretne jönni, és azt olvassa az itthoni munkaköri leírásában, hogy neki 12 órát kellene tanítani, akkor könnyen lehet, hogy úgy dönt, mégse jön haza.

Hogyan fogadták Amerikában önt, mint magyar matematikust? Mit gondolnak az ottaniak Magyarországról, az itteni képzésről, a szakemberekről?

A magyar matematikát tisztelik Amerikában, és azt is hozzá kell tenni, hogy az amerikai népesség, legalábbis akikkel találkoztam, nagyon befogadó. Szó nincs arról, hogy te alávalóbb vagy attól, hogy nem itt születtél. Lehet, hogy valamilyen szinten van rasszizmus Amerikában, de az biztos, hogy egy európai bevándorlóval szemben ez nem létezik. Soha nem éreztem, hogy a szomszéd, az orvos, vagy bárki más lekezelően bánt volna velem. Ilyen szempontból Amerikában könnyű beilleszkedni.

Mi lesz azokkal a magyar matematikusokkal, akik itthon végeznek? Mindegyikük el tud helyezkedni?

Én úgy tudom, nincs ezzel gond. Ha valaki vállalja, hogy ő a matematika mellett beletanul valamiféle pénzügyi szakmába vagy programozásba is, vagy más munkát választ, amiben alkalmazni tudja a matematikai ismereteit, akkor jól el tud helyezkedni. És vannak egyetemek, kutatóintézetek is, ahol el lehet kezdeni a pályát.

Nyilván tisztában van azzal, hogy nagyon sok ember nem rajong a matematikáért. Talán ezért is tartja úgy a közhiedelem, hogy a matematikusok nagyon komoly, sokszor unalmas emberek lehetnek. Ön szerint így van ez?

Kétségtelen, előfordulhat egy matematikussal, hogy a gondolataiba temetkezik, mert valamilyen probléma izgatja. Ilyenkor megesik, hogy beszélgetés közben elréved, és a gondolatai ott járnak, amin esetleg egész nap gondolkodott. Ilyenkor biztosan nem ő lesz a társaság középpontja. De vannak nagyon kellemes, színes egyéniségek a matematikusok között, meg van néhány kellemetlen színes egyéniség.

Szokott társaságban vicceket, történeteket mesélni? Előfordul, hogy ön tartja szóval a többieket?

Persze, mesélek vicceket, történeteket, biztosan nem én vagyok a leghangosabb a társaságban, de nagyon remélem, hogy nem vagyok annyira unalmas, mint azt a közhiedelem tartja a matematikusokról. Talán még szórakoztató is vagyok néha. Nem tudom.

Miket szokott olvasni? Szépirodalmat, szakkönyveket?

Szépirodalmat olvasok. Sajnos eléggé lassan haladok a könyvekkel, mert leggyakrabban csak este, lefekvéskor van erre időm. Szakkönyvet is olvasok, persze, de azokat nem pihenésképpen forgatom. Aztán még ismeretterjesztő könyveket is szívesen forgatok.

Politizál? Úgy értem, hogy társaságban beszélget politikáról?

Társaságban igen, de nyilvános politikai szereplést soha nem vállaltam, nem is vállalnék. Erre én nem vagyok alkalmas, nem az én területem. Meg aztán, hogy is mondjam, nyilván mindig vannak napi dolgok, amik bosszantanak, amivel nem értek egyet, de úgy alapvetően a legjobban az bosszant, amikor azt látom, hogy milyenné teszi a politika az emberek egy részét. Mindkét oldalon találkozom olyanokkal, akikkel nem lehet beszélni. Az normális, hogy mindenkinek megvan a maga preferenciája, hogy melyik oldalra szavaz. De attól még nem kell egymás torkának ugrani. Magyarország egy kis ország, kevesen vagyunk. És ahhoz, hogy előre menjünk, mindenkire szükség van. Senkit nem szabadna a munkában arról megítélni, hogy éppen melyik pártra szavaz.

ELTE ÁJK

Az ELTE-n belül érez ilyen megkülönböztetést?

Hála Istennek itt az ELTE-n belül nem érzem. Sem a karon, sem az intézetben. Sikerült elérni, hogy ezek politikamentes helyek legyenek. Nem lehet másképp dolgozni.

Régi mondás: csak az a miénk, amit megtanulunk. Mert az embertől mindent elvehetnek, csak a tudást nem. Így van ma is?

Igen. A gyerekeimnek azzal tudom a legtöbbet adni, ha biztosítom, hogy tanulhassanak. Ebbe az is beletartozik, hogy még akkor is segítsem őket, amikor pályakezdők, hogy ne kelljen anyagi okokból kompromisszumot kötniük, és valamilyen, a képzettségétől távol álló „gülü" munkát elvállalniuk. Rólam is így gondoskodott az apám.

Akkor nem híve annak, hogy a fiatalok alulról küzdjék föl magukat, ne kapjanak készen semmit?

Nem vagyok híve ennek a gondolkodásmódnak. Persze, ha a fiatal vállalkozó akar lenni, akkor arra az életpályára kell fölkészülni. Ott nem árt, ha az illető megismeri a kisvállalkozások lelkét, annak minden apró részletét. De annál, aki kutatónak készül, tudósnak, vagy más értelmiségi pályát választ, nem tartom szerencsésnek, hogy, például, órákat adjon középiskolásoknak azért, hogy megéljen.

A tudósokról sokan azt tartják, hogy alkalmatlanok a hétköznapi életre. Ahogy mondják, még egy villanykörtét sem tudnak kicserélni. Önre igaz ez az előítélet?

Biztosan vannak ilyen tudósok. Sőt van olyan, aki erre rá is játszik. Arra nem volt szükségem az életem során, nem is próbáltam, hogy kétkezi munkával állítsak elő valamit, és azt megpróbáljam eladni. Mindig megéltem a szakmámból. De otthon, ha szükség volt rá, nekiálltam villanyt szerelni, vagy más, hasonló munkát elvégezni. Bár mostanában kevésbé teszem, mert nem jut rá elég időm.

Gondol arra, hogy egyszer majd nyugdíjba megy? Egyáltalán, mitől függ, hogy mikor hagyja abba a munkát, és kezdi a pihenést?

Gondolok rá, persze. És hogy mitől függ? Nyilván az egészségi állapotomtól, meg a körülményektől, például attól, hogy milyen munkája van az embernek.

Talál magának valamilyen elfoglaltságot?

Van néhány félig, negyedig, tizedig megírt könyv a számítógépemben.

Miről szólnak a könyvek? Csak nem matematikáról?

Persze, hogy arról. Monográfiák, ismeretterjesztő könyvek a matematika világából, ezek mind összefüggnek a kutatásaimmal. Egy-kettőt közülük, remélem, egyszer majd megírok. Aztán ott lesz a lehetőség, hogy megírjak olyan ismeretterjesztő cikkeket, amik megírására most nincs időm. Nagyon fontosak ezek a cikkek, fontos elmagyarázni, hogy mi is folyik a matematika egyes területein olyasvalakiknek, akik egyébként nem foglalkoznak matematikával.

Akkor tehát soha nem válik meg a matematikától.

Soha. Én erre tettem fel az életemet.

Jó érzés tudni, hogy minden bizonnyal száz év múltán is ismerni fogják a nevét? Hogy nyomot hagy maga után.

Nem tudom, valóban tudják-e majd száz év múlva a nevemet. Nehéz megmondani. De azt remélem, hogy van néhány eredményem, ami hosszabb ideig fennmarad. És ez jó érzés.

Forrás: Kun Zsuzsa: A világhírű magyar agy - Beszélgetések Bolyai-díjas tudósainkkal, Cser Kiadó, 2014

Kun Zuzsa újabb, Info rádiós interjúja a már MTA elnökké választott Lovász Lászlóval