Jakabffy Éva interjúja Mirnics Károly agykutatóval (Vanderbilt Egyetem, Nashville, Tenessee)

Nem vezethető vissza egyetlen génre, megjelenéséért nem felelősek a szülők: a szkizofrénia ennél jóval bonyolultabb mentális betegség. Okainak feltárásához egyre kifinomultabb eszközök állnak rendelkezésre. Mirnics Károly és kutatócsoportja DNS mikrocsipek segítségével vizsgálja az agy génjeit. Közelebb kerülhetünk-e egy valóban hatékony gyógymódhoz, milyen lesz a „genetika szép új világa"? Hogyan viszonyul az amerikai társadalom a tudományhoz, mik ennek előnyei és buktatói, illetve mi az, amit mentalitásukból nekünk is érdemes megfontolnunk? 

A szkizofrénia gyökerei

Jakabffy Éva: Valaha a szkizofrénia sokkal rejtélyesebb betegség volt, amelyet egyenlőnek tekintettek a „tébollyal”, és amelyet nem, vagy igen drasztikus módszerekkel tudtak csak befolyásolni. Ma viszont már léteznek hatékony terápiás eljárások, elsősorban gyógyszerek…

Mirnics Károly: Ám ezekkel a szkizofréniának csak egyes tünetei kezelhetők! A mai gyógyszerek főként az agy egyik fő hírvivőjének, a dopaminnak a rendszerén keresztül hatva szüntetik meg vagy csökkentik a „pozitív” tüneteket: a hallucinációkat és téveszméket – ám sajnos ezt sem mindenkinél. A negatív tünetek azonban, például az érzelmi elsivárosodás, ellenállnak jelenlegi szereinknek.

J. É.: Szinte kizárólag hírvivőkről és gyógyszerekről esik szó, miközben sokáig elterjedt nézet volt, hogy a szkizofréniában elsöprő szerepet játszik az anya nem megfelelő kommunikációja...

M. K.: Mi nem az anyai viselkedésminták vagy a stresszhatások feltételezett hatásából indultunk ki, hanem abból, amit a kórra jellemző idegrendszeri elváltozásokról tudni lehetett. Ugyanakkor ma úgy gondoljuk, hogy a szkizofréniában a genetikaiak mellett fejlődésbeli, táplálkozási és környezeti tényezők is szerepet játszanak. Az okok feltárásában új lehetőség a funkcionális genomika eszköztárának fejlődése. A szkizofrénia alapjellegzetessége az elülső homloklebeny működési zavara.

Mi azt vizsgáltuk posztmortem agyakban, mi a különbség szkizofrének és nem szkizofrének között az elülső homloklebeny génjeinek kifejeződése, vagyis fehérjemolekulákba való átírása terén. Kiderült, hogy a gátlósejtek működése szkizofréneknél nagymértékben megváltozott. A gátlósejteknek többféle populációja létezik. Mi először az egyikre, az ún. Y neuropeptidet tartalmazó (NPY+) populációra összpontosítottunk. E gátlósejtekben szelektíven hatástalanná tettük az ingerületátvivő anyag előállításáért felelős fehérjét, a glutaminsav dekarboxiláz-1 (GAD1) nevű enzimet, így az idegsejtek nem tudták többé ellátni feladatukat.

J. É.: Túlélhetnek-e egyáltalán az ilyen működésképtelen idegsejtek?

M. K.: Egy ideig megpróbálnak kompenzálni, például megváltoztatják receptoraik összetételét, végül aztán elpusztulnak.

J. É.: Tudjuk azonban, hogy a szkizofréniát messze nem csak egyetlen gén működési zavara okozza…

M. K.: A szkizofréniában egyidejűleg több enzim működése is hibás. A kór molekuláris patomechanizmusának még pontosabb modellezéséhez ezért több enzimet is hatástalanítani kell, éppen ebbe az irányba szeretnénk tovább haladni.

Az egyik új génmódosított egértörzsünk egyedeiben például egy másik gátló hírvivő, a GABA szintézisének egyik génjét (GAD67) lőttük ki. Olyan eredményt kaptunk, amilyet egyáltalán nem vártunk: az egerek agyában több lett az őssejt! Ez nagyon izgalmas – a kutatásban ez a szép –, csak hát nem erre számítottunk. Hanem arra – mivel ez a szkizofrénia genetikai modellje –, hogy ha bármi változik, akkor a „kevesebb” irányába.

J. É.: Miért? Skizofréniában nem minden kevesebb, gondolok például a dopaminra.

M. K.: Igen, van, amiből több is van, mint kellene. De az agyi őssejtek terén inkább vártunk hiányt, mint túltermelést. Mi történhetett? Inaktiváltuk a gátló idegsejtek egy csoportját, így ezek nem működnek az egér agyában. Talán az agy jelzi, hogy elégtelen a gátló funkció, és hogy ezt a gátlást pótolja, új idegsejtek gyártását indítja be. Valahogy jelez az őssejteknek: gátló idegsejtekre van szükségünk, produkáljatok többet. Azt is tudjuk bizonyítani, hogy az új sejtek közül jó néhány tényleg azzá a sejtfajtává válik, amit eredetileg kilőttünk.

J. É.: Milyen pályákon kommunikálja az agy a hiányt?

M. K.: Ezt keressük. Ha a jelzés olyan génen keresztül történne, amely gyógyszerrel könnyen célba vehető, akkor depresszióban kellene kipróbálni. Sok adat utal arra, hogy depresszióban az őssejt-osztódás csökken. Egyes depresszió elleni szerek éppen ezt állítják helyre.

J. É.: Mi a helyzet az őssejt-osztódással szkizofréniában?

M. K.: Úgy tűnik, e betegség alapja nem a felnőttkori őssejtszám-csökkenés. Azt a folyamatot, amelynek során az őssejtekből új idegsejtek keletkeznek, hívjuk neurogenezisnek. Ezen belül fontos elkülöníteni a felnőttkori és a fejlődési neurogenezist. Szkizofréniában a fejlődési neurogenezissel van probléma: amikor eredetileg a szkizofrén agy felépül, a sejtek osztódásában és laminációjában – ahogy a saját helyüket megtalálják – történnek "tévedések".

J. É.: Akkor ennek már korábban is mutatkoznak jelei, mint hogy a szkizofréniát megállapítanák?

M. K.: Igen is, nem isA szkizofrénia nagyrészt genetikai eredetű, de külső behatások is komoly szerepet játszanak benne. A leggyakoribbak: a terhesség második harmadában történt vírusfertőzés; a városi környezet, mivel itt körülbelül kétszer nagyobb a betegség előfordulása; a születés közbeni oxigénhiány, és a serdülőkori marihuána-használat.

Ahhoz tehát, hogy a betegség kifejlődjön, kétszer kell sérülnie a rendszernek. Az egyik sérülés genetikai, a másik külső hatásból ered. A fejlődés során az agyban a szinapszisok száma igen gyorsan növekszik, egészen a serdülőkorig. Ettől kezdve azonban a szinapszisok majdnem fele – a normális fejlődés részeként – lassan elsorvad. Előbb tehát az agysejtek túl sok szinapszist fejlesztenek ki, majd visszavonják azokat, amelyekre nincs szükség. A szkizofrén tünetek hátterében a túl kevés szinapszis áll. Ez előállhat úgy, hogy az agysejtek csecsemőkortól kevesebb szinapszist létesítenek, és a serdülőkori szinapszis-sorvadás után a megmaradó szinapszisok száma lefelé eléri azt a szintet, ahol a betegség tünetei megjelennek. Másik lehetőség: az idegsejtek eredetileg normálisan fejlesztik ki a szinapszisokat, de külső hatásra a szinapszisok sorvadása meggyorsul. A végeredmény mindkét esetben kevesebb szinapszis; és valószínű az is, hogy szkizofréniában bizonyos szinapszisok másként működnek.

J. É.: Minden szkizofrénnél egyaránt?

M. K.: Többé-kevésbé. A szkizofrénia valójában egy spektrum, melynek két végén a tünetek annyira különbözők, hogy nem is tudni, igazán egyazon betegségről van-e szó. A pszichiátriában azonban egyelőre nincs jobb lehetőségünk, mint beskatulyázni. Valahogy meg kell állapítani a diagnózist. Heves vitákat folytattunk arról, hogy ebben milyen szerepet játszhatnak biológiai mérések, például genetika, vérelemzés stb.; mondhatjuk-e, ha valakinek ilyen vagy olyan genetikai polimorfizmusa van, hogy ilyen vagy olyan fajta szkizofréniában szenved? A végén be kellett látnunk: biológiai tudásunkat egyelőre még nem tudjuk diagnózis felállítására használni. Bár a szkizofrénia nem jó diagnózis, egyelőre nincs jobb. Felmerült ugyan, hogy alkalmazzunk inkább leírást: „hallucinációs betegség affektív komponenssel és kognitív defekttel”. Ám ez túlkomplikálná a diagnosztikát, nem szólva a terápiáról. Hiszen ma, ha azt mondjuk, szkizofrénia, rendelkezésre áll egy elfogadott kezelési módszer.

J. É.: Akkor egyelőre utópia, hogy a gyógyszerelésnél vegyük figyelembe a genetikát is?

M. K.: Nem egészen. Egy tanulmány például bemutatja, hogy az RGS4 genetikájától függően egyes szkizofrének bizonyos gyógyszereket nem képesek tolerálni. Ha afrikai származású betegeket Ziprasidone-nal kezelnek, és van egy bizonyos RGS4 polimorfizmusuk, tüneteik egyenesen rosszabbodnak! Egy napon valószínűleg tudni fogjuk, hogy a genetikai kód alapján melyik gyógymód a leghatékonyabb. Ez az orvostudomány jövője: a személyre szabott gyógykezelés.

J. É.: A magyarországi szkizofrénia-kutatással kapcsolatban milyen tapasztalatai vannak?

M. K.: A Tihanyban rendezett Magyar Neuropszichofarmakológiai Kongresszuson remek összefoglalókat hallhattam: a diagnosztika és terápia nem marad el a világszínvonaltól. Viszont a tudomány, a kutatás nem kap kellő anyagi támogatást; egyelőre még elképzelhetetlen, hogy egyetlen kísérlet 70 ezer dollárba kerüljön.

J. É.: Önt Magyarországon csak ritkán, például e konferenciákon láthatjuk. Mi a háttere annak, hogy ez így alakult?

M. K.: 1986-ban diplomáztam az újvidéki Orvostudományi Egyetemen. Miután az évfolyam egyik legjobbjaként gyógyszerkutatási kísérletekben is részt vettem, és már publikációim is voltak, mindenki azt várta, hogy a Farmakológiai Tanszékre kerülök asszisztensnek. Ám keményen közbeszólt a politika. Még orvosi állást sem kaptam, hiába kilincseltem. Másfél év próbálkozás után végül szétküldtem 50–60 levelet, melyekben kutatónak jelentkeztem, Ausztráliától és Új-Zélandtól kezdve Amerikáig.

J. É.: Magyarországra nem?

M. K.: De, csakhogy nem jött válasz. Amerikából viszont 15-20 helyről kaptam visszajelzést, és 4 helyre föl is vettek. Mindez közvetlenül a délszláv háború előtt történt. Először az Iowa State Egyetemre mentem egy horvátországi szerbhez. Úgy gondoltam, nála könnyebb lesz az átállás. Ám hamar kiderült, hogy professzorom a nagyszerb politika befolyása alá került, és tanszékéről lassan eltávolított mindenkit, aki nem volt szerb, vagy nem lelkesedett a „szerb ügyért”. Azt mondta: ha éhen halunk az utcán, nem nagy kár értünk.

Szerencsére az intézetben az egyetemi tanárok észrevették, hogy valami szokatlan történik, s nekünk, elbocsátottaknak titokban ajánlóleveleket adtak. Így 1991 januárjától sikerült kapnom fél ösztöndíjat a Pittsburghi Egyetemen. Ebből éltünk ketten a későbbi feleségemmel. Nehéz 6 hónap következett, néha ennünk is alig volt mit. Azután bizonyítottunk, és elindultunk a pályán. 15 évet töltöttünk Pittsburghben, évekig napi 16 órát dolgoztunk, a hétvégéket is beleértve.

2006-ban költöztünk Nashville-be. A Vanderbilt-i kutatóközpont a 10 legjobb közé tartozik az Államokban, és ma már az intézet alapkutatásért felelős aligazgatója vagyok.

Ezzel együtt még mindig ugyanannak a kíváncsi 28 évesnek érzem magam, aki egy kofferral és 400 márkával nekivágott Amerikának. Alig várom, hogy reggelenként bemenjek a laborba. Nem estem abba a csapdába, hogy magamat nagynak és jelentősnek tartsam – aki ezt hiszi, az lélekben megöregszik.

Nagyon fontos, hogy a társadalmat, amelyben élünk, a magunkénak érezzük, higgyük, hogy jóléte tőlünk is függ, s ne csak kapni akarjunk tőle, hanem adjunk is hozzá valamit. Az amerikaiak 89 százaléka adományoz arra az ügyre, amelyben hisz. Sokan csupán 5 dollárt, de ez is számít! A többség nemes célra, például orvosi kutatásra juttat. Magyarországon még nem látom ehhez hasonló adományozási kultusz kialakulását.

J. É.: Nálunk mi hiányzik ehhez?

M. K.: Az emberek itt sajnos nem mindig lehetnek biztosak abban, hogy pénzüket a megfelelő célra fordítják, és nem csak beolvasztják valahová. Gyakran nem kapnak információt arról, mire fordították az összeget – Amerikában ezt az adományozók nagy része elvárja.

J. É.: A gyakorlatban ez hogy valósul meg?

M. K.: Erre legjobb példa a Vanderbilt Kennedy Center adományozó társaságának, a Hobbs Alapítványnak évi közgyűlése. Felejtse el a klasszikus, merev közgyűléseket! Ez egy jó hangulatú vacsora, ahová 300 vagyonos embert is meghívunk. Röviden bemutatjuk, mi történt az elmúlt évben, melyik fiatal kapta a támogatást, ki nyert ennek köszönhetően nagyobb összeget a Nemzeti Kutatóintézettől. Ezután kezdődik a tánc, és közben az asztalon hagyjuk az adományt váró borítékot. Zömmel 1000 dollár fölött adakoznak, így automatikusan a Hobbs Alapítvány tagjai lesznek. A következő évben ismét meghívjuk őket, bemutatjuk új eredményeinket: ezáltal kutatásunkat a magukénak is érezhetik. Ha még többet akarnak tudni, ellátogathatnak a laborunkba. Az angol kifejezés erre, hogy partnership: partnerek vagyunk a társadalomban, az életben, a kutatásban egyaránt.

J. É.: Ez a fajta mentalitás eleve jellemzi Amerikát, vagy a tudósok oltották be vele?

M. K.: Noblesse oblige! De mivel Amerika nem a nemesek országa, ezt úgy parafrazeálhatjuk: a jólét kötelez. Az amerikai, főleg a gazdag amerikai, az elmúlt pár száz évben mindig adományozott. A társadalmat ezek a nagyon gazdag emberek építették. Például a híres, régi Carnegie család több mint 2500 könyvtárat, múzeumot, képtárat, hangverseny-termet és parkot létesített Amerika-szerte a saját vagyonából. De az adományozás gyakorlata túllép a gazdagok körén: mindenki belead a társadalomba annyit, amennyit tud. És ez a lényeg: ha 1 dollár, hát 1 dollár, az is szép gesztus!

J. É.: Az elején mennyire volt könnyű ezzel a felfogással azonosulnia?

M. K.: Ezt a szemléletet könnyen átvettem, de magát az amerikai stílust már nehezebben. Amikor az európai megérkezik, könnyen az lehet az első benyomása, hogy az amerikaiak érthetetlenek, megszokhatatlanok, civilizálatlanok. Ennek oka, hogy hihetetlenül lezserek, közvetlenek, fesztelenek; hiányoznak az Európában megszokott formaságok, mivel a társadalom kevésbé hierarchikus. Engem például a hallgatóim Károlynak szólítanak, nem professzor Mirnicsnek, vagy doktor Mirnicsnek, egyszerűen Károlynak. Én a dékánt Jeffnek szólítom. Mi is megadjuk a tiszteletet, de az a tudásnak, az elvégzett munkának szól, nem a formának.

Első benyomásom tehát az ellenérzés volt. Amikor először megjelentem az előadáson nyakkendőben és fehér ingben, a mellettem ülő egyetemista meg az előadás alatt föltette a lábát a székre, itta a kávéját és falatozott, azt mondtam magamban: ez tényleg a kulturálatlanság netovábbja; de engem nem érdekel, élek a magam kultúrája szerint. Aztán elmúlt néhány hónap. Jó, jó, csinálják, ahogy akarják – gondoltam –, én még mindig a saját világomban élek. Újabb pár hónap kellett, hogy meglássam: az ő életük egyszerűbb, de még mindig úgy éreztem, részt venni ebben azért nem akarnék. A következő szint pedig, amikor felmerül: ezt az egészen másféle hozzáállást miért nem próbálom ki magam is? És abban a pillanatban az egész társadalom megnyílik előttünk. Olyannyira, hogy ma már viselkedésben és szemléletemben inkább amerikai vagyok – úgy mondanám: európai származású amerikai.

A genetika szép új világa

M. K.: Reményeink szerint a génkutatás eredményei mielőbb megoldják a mai emberiséget leginkább sújtó idegrendszeri betegségekben, például az Alzheimer- és Parkinson-kórban szenvedők problémáját. Ám eközben veszélyes tudásra is szert tehetünk. Mi történik, ha esetleg megtaláljuk azt a 15-20 gént, amelyek összjátéka komolyan kihat az emberi intelligenciára? Lesznek olyanok, akik a magzatvízi elemzés alapján meg akarják majd ismerni mondjuk az intelligencia-mutatókat, és ennek alapján döntenek a magzat sorsáról. Ez elborzasztó mennyiségű abortuszhoz vezethet! 

Eközben a genetika folyamatosan fejlődik tovább. 40-50 év múlva Joe felkeres, mondván: születendő gyermekének az IQ-ja valószínűleg 80 körül lenne. Segítsek már rajta, lőjünk be pár gént, hogy majdani intelligenciáját megjavítsuk. Így is teszünk. Ám megjelenik Jack is: Az én gyerekem IQ-ja 110 lesz, de szeretném feljavítani. Van rá lehetőség? – Nincs, mert normális a gyerek, minek avatkozzunk be? – De Joe gyerekét feljavítottad, az ő IQ-ja most 130, pedig visszamaradottnak kellett volna lennie! Nekem meg nem akarsz segíteni?

Az elmúlt 20 évben a kutatók több gént is felfedeztek, amelyek az agy kialakulását, fejlődését szabályozzák – de nem hatnak a többi szervre. Ha e géneket magzati állapotban kilőjük, az egész test normálisan formálódik, ám nem lesz rendesen működő agya. Ha aztán ezeket az agy nélkül született klónokat elkezdjük növeszteni szervátültetés céljából, akkor már semmilyen etikai dilemma nem marad. A klónozás esetében ugyanis az etikai kérdést a klón joga jelenti. Ha úgy fejlesztjük ki, hogy nincs agya – nincs túlélési lehetőség, nincs ember, nincs jog, s nincs probléma a szervátültetéssel.

J. É.: Az agy nélküli ember nem ember?

M. K.: Nem az, mivel nem tud funkcionálni. De a szerve felhasználható. Ezek a jövő nagy etikai kérdései, amelyeket a tudósoknak meg kell válaszolniuk.

Valószínű, hogy a következő  10 évben eljutunk oda, hogy egyetlen vércseppből kiolvashatjuk egy személy teljes genetikai kódját, és tudjuk értelmezni is: megállapíthatjuk, hogy az illetőnek milyen betegséghajlamai vannak. Azután jön egy biztosító cég: neked genetikai szemeted van, te fizess ötször többet a biztosításért. Vagy: téged nem biztosítalak, túl sokat leszel beteg, túl sokba kerülnél.

Ha ismerjük valakinek a génkódját, azt is tudjuk, mely enzimjei működnek jól, melyek nem. Hárman isznak ugyanabból a palack borból, amelybe valaki beletett egy enzimmérget. A három ember közül csak egynek a szekvenciájában van egy bizonyos polimorfizmus, kettőnek nincs; a kettő nyugodtan iszik, a harmadik holtan fordul le a székről. Tökéletes gyilkosság? Az ember teljesen kiszolgáltatottá válik azáltal, hogy valaki megismerheti az összes létező genetikai gyengeségét és betegséghajlamát.

A genetikai kódot sok mindenre lehet használni, jóra és rosszra egyaránt. Sajnos, sokkal egyszerűbb rosszra használni, mint jóra. Mert megjavítani valamit jóval nehezebb, mint kihasználni a gyengeségét.

J. É.: A nem szervátültetés céljából végzett klónozás hol tart?

M. K.: Néhány kiváló  tudós, aki klónozással is foglalkozik, nem tartja kizártnak, hogy az első emberi klónok már néhány évesek lehetnek. Sokan hisznek is ebben. Nem abban, hogy Amerikában csinálták meg őket, hanem jóval inkább valamelyik kis szigeten, mondjuk egy magáncég, vagy egy totalitárius rezsim. Miután ugyanis létrehozták Dollyt, világossá vált: technikailag semmivel sem nehezebb „elkészíteni” az embert, mint a birkát.

Minderről most kellene beszélni, még mielőtt az összes probléma a nyakunkba zúdul. Mert amikor az emberi klónozás napvilágra kerül, mindenki azt követeli majd, hogy azonnal tegyünk valamit. S ha nem lesz idő átgondolni, mi a jó és a rossz törvény, szemellenzősen azt mondjuk majd, hogy ilyenfajta genetikával többé nem lehet foglalkozni. Ez pedig végletes hozzáállás! Még idejében fel kellene mérni a lehetséges következményeket, hogy ha szembesülünk a ténnyel, ne indulataink diktálják majd a törvényeket, hanem az ész.

J. É.: Nem alakul erre bizottság, amely a tudomány és az etika közti párbeszédet elősegítené?

M. K.: Az amerikai kongresszusban tudósok egy-egy csoportja már kezdeményezte ezt. Ennek eredménye a 2008-as törvény, amely a biztosítóknak és munkaadóknak megtiltja, hogy genetikai információ alapján diszkrimináljanak. De hiányzik egy olyan törvény, amely kimondaná, hogy a genetikai információ teljes mértékben magánjellegű. Pedig ez lenne a járható út: a gyermek születésekor a véréből megállapítanák teljes génállományát; ezt azonban csakis neki, vagy még a szüleinek állna jogában ismernie. Azt is ki kellene mondania a törvénynek, hogy a genetikai kód lopása gyilkossági kísérlettel ekvivalens.

J. É.: Nyilván a gyermek orvosa is láthatná a génállományt.

M. K.: A magam részéről ezt sem engedném. Persze az érintett megmutathatja a kódot az orvosnak, hogy megtudja: van-e benne olyasmi, ami miatt bizonyos dolgokat ki kell kerülnie, hogy egészséges maradjon. Ám ha valaki élete végéig nem akarja megtudni, hogy génjei mit rejtenek, akkor ne ismerje meg. Ez az ő döntése, joga. 

J. É.: És mi történik a családtervezésben?

M. K.: Talán a fiatalok arra való tekintettel választanak majd párt, hogy milyen lesz ideálisan a jövendő gyermekük genetikája. Ha ismerik az összes genetikai tényezőt – intelligencia, fizikai kinézet, képességek stb. –, akkor kiszámítható az összes kombináció, és csak elégszer meg kell próbálni, és elégszer elabortálni azt, ami esetleg nem jó, hogy eljussanak a célhoz. Ha belegondolunk, ez rettenetes, hiszen ha így lehet párokat összehozni, új fajt is ki lehet tenyészteni. Kinyitottuk Pandora szelencéjét, de nem vagyunk rá fölkészülve, mi szabadul ki belőle. Sajnos, amivel vissza lehet élni, azzal eddig minden társadalomban visszaéltek.

J. É.: Előbb arról volt szó, hogy az amerikai társadalom milyen erősen épít a kölcsönös bizalomra!

M. K.: Igen, ám az amerikai hihetetlenül célirányos, goal-driven. A „cél szentesíti az eszközt” elve rengeteg baj forrása. Mivel az amerikai hajlandó befektetni abba, amiben hisz, rossz emberek rossz célokba fektetnek be. Nem állítom, hogy a társadalom rosszra akarja használni a klónozást, de egyesek, akik örökké, legalábbis igen sokáig akarnak élni, bizonyosan mindent megtesznek a klónozásért, mivel szervekre lesz szükségük: új szívre, májra, vesére.

J. É.: Miért nem az őssejtek irányában gondolkoznak?

M. K.: Épp azokat fejlesztenék ki szervekké! Őssejtből klónt csinálni technikailag egyszerűbb, mint szívet vagy májat növeszteni. Ez csak akkor merülne fel, ha hozzájuthatnánk az őssejthez, vagyis, ha a felnőtt szervezetben lenne igazi őssejt. Ma felnőtt szervezetből igazi őssejtet nyerni valószínűleg lehetetlen. Ám 20-30 év múlva talán a csontvelősejtből vissza tudjuk majd „állítani” az őssejtet, amely aztán például agysejtként is használható lesz.

J. É.: Addig is, az agyi őssejtek nem használhatók a degeneratív idegrendszeri betegségek gyógyításában?

M. K.: Próbálkozások vannak. Ám sajnos, ha az Alzheimer-kóros beteg agyába belövünk őssejteket, nem lehet ellenőrizni a közeget, amelybe ezek bekerülnek. Márpedig a közegnek – a különféle idegi hírvivőknek, molekuláknak – óriási a szerepük. Nem követhető nyomon, hogy amikor az őssejtet belövik a hanyatló agyba, hogyan válik annak részévé, és sikerül-e pótolnia azt, amit az agy elveszített.

J. É.: Talán ha a károsodás körülhatároltabb, mint a Parkinson-kórban?

M. K.: Itt a dopamintermelő sejtek károsodnak. Ezek nyúlványai egészséges agyban távoli struktúrákba nőnek be, s ott ellenőrzik a mozgató funkciókat. Ennek az útnak a hossza a sejt méretének több százszorosa! Ha a sejtek elpusztulnak, és a helyükre belövik az újakat, utóbbiaknak valahogy „meg kellene mondani”, hogy mely utakon növesszenek nyúlványokat az agy többi része felé, és hogy épp azokkal a sejtekkel kapcsolódjanak össze, amelyekkel a betegség előtt az eredeti, mára elhalt sejtek kapcsolódtak. Ez az, amit egyelőre nem tudunk megoldani, mert ez az egyedfejlődés folyamán alakul ki, amikor is minden mindennel hihetetlenül bonyolult módon együttműködik. Magát a sejtet behelyezni, az csak az első probléma, de utána ott a második: mi lesz belőle, hová nő majd? Túlél-e egy beteg agyban, vagy egyszerűen elpusztul…

J. É.: Visszakanyarodva a szkizofréniához, ebben közelebb vagyunk a hatékony terápiához?

M. K.: Ígéretes beavatkozás lehet az inaktív, de még élő idegsejtek működőképességének visszaállítása, például úgy, hogy az idegsejtek receptorait mesterségesen aktiváljuk. Ezzel talán elejét lehet venni a sejtek pusztulásának, és végül is az egész patológiás folyamatot az ellentétes irányba lehet fordítani.

A szkizofrénia számos génátírási hálózat együttes diszfunkciójával jár együtt. Bízunk abban, hogy adatainkra támaszkodva e megzavart működésű hálózatokon belül azonosítani tudjuk a „betegséggel összefüggő molekuláris csomópontokat”. Ezek pedig, mint új gyógyszercélpontok, egyre kedvezőbb hatásprofilú szerek előállításához nyithatnak utat. 

***

Welcome to the Mirnics "Bistro"

We are a productive, NIH-funded laboratory at the Department of Psychiatry and Kennedy Center for Research on Human Development at Vanderbilt University. We believe that the successful researcher should work hard, be smart, plan ahead, be honest, play by the rules, respect co-workers and have a happy and fulfilling private life outside the work environment. We improve our menu on the daily bases and we are happy to cater for you, so drop in often. And, BON APPÉTIT !