Amikor a gyerekei tanácsot kérnek Öntől, fel szokta használni a kutatási eredményeit?

Nap mint nap. Például a nagyfiam egy évvel ezelőtt pályázott arra, hogy hol írja a doktorátusát. Mindennap konzultáltunk, hogy milyen interjúkat fogadjon el, milyen időpontban menjen stb. A Harvardon kötött ki.

Mondta neki, hogy utolsónak menjen? A legutóbbi könyvében ismerteti azt az eredményét ugye, hogy nehezen mérhető területek azonos teljesítménnyel rendelkező pályázói közül a legjobb eséllyel az nyer, aki utoljára megy be…

Többek között ezt is mondtam, igen. 

Ki szokta magán is próbálni, hogy saját magára milyen eredményt hozna ki az algoritmusa?

Persze. A laborban minden egyes új mérési eredményt először rajtam keresztül tesztelünk, mert legalább értem, hogy van-e értelme. Azonnal tudom, ha valami nem működik, mert az értelmetlen lesz a saját kontextusomban. 

Melyik volt a legnagyobb tévedése?

Mondjuk, a legköltségesebb az volt, amikor el kellett döntenünk, hogy a nagyfiunk ingyenes vagy fizetős magániskolába menjen-e. Körülbelül egy évvel később tudtam kimutatni A képlet című könyvemhez végzett kutatásaim nyomán, hogy az ingyenesre kellett volna küldeni.

Akkor mindegy, hogy az ember hová megy iskolába?

Én úgy gondolom, hogy el lehet rontani a gyereket azáltal, hogy nem megfelelő gimnáziumba küldjük, de akármennyire igyekszem, nincs adat arról, hogy melyik a jobb. Sőt, az adatok azt mutatják, hogy két gyerek, az egyik az elitgimnáziumból, a másik egy átlagosból kijőve – ha ugyanolyanok a felvételi jegyeik – éppolyan sikeresek lesznek hosszú távon. Nincsen semmilyen plusz, amit az elitiskolák adnának hozzá. Nem ugyanazok a diákok mennek az állami iskolába, mint a magániskolába, tehát a sikerüket nem az magyarázza, hogy az iskola olyan sokat tesz hozzá, hanem többnyire jobb helyzetből indulnak. Ami számít, hogy honnan jön a gyerek, milyen a háttere, milyen jegyeket hozott már eleve. Úgyhogy a fiunkat adhattuk volna arra az egyetemre, ahol én tanítok, és ahol számára ingyenes lett volna az oktatás. Kb. 200 000 dollárba került nekem ez a rossz döntés. 

De lett belőle egy jó esettanulmány.

Hát, nem tudom, hogy visszahozza-e az árát… (nevet) Nem mindig vannak szinkronban a tudományos eredmények az én személyes igényeimmel és szükségleteimmel. De most már hozzászoktam, hogy ha ilyen típusú kérdéseim vannak, akkor lefuttatok egy adatalapú keresést. Amúgy én nem az a típus vagyok, aki nyalogatja a sebeit, és azt mondja, hogy ezt másként kellett volna. Szeretem analizálni a helyzetet, utána pedig azt gondolom, hogy na jó, akkor legközelebb máshogy csináljuk. Nem ragadnak meg bennem a nagy kudarcok.

Saját magán melyik törvény változtatott a legtöbbet?

Az a felismerés, hogy a teljesítmény korlátos, és hogy nem tudok jelentős változást elérni egy szinten túl azért, hogy a teljesítményemet növeljem. A kérdés az, hogy hol használom fel jobban az időmet: ha arra törekszem, hogy még jobb fizikussá váljak, vagy inkább próbáljam meg a megfelelő kontextusba helyezni, amit csinálok, hogy érthető legyen a világnak.

Ez az, amit úgy hívunk, hogy önmenedzselés?

Nem, inkább úgy, hogy kommunikáció. Leírhatom a felfedezésemet egy fél oldalban matematikai képletekkel fizikusoknak azzal, hogy itt van, használjátok. Avagy rászánhatok még két napot arra, hogy megmagyarázzam, miért csináltam, hogyan néz ki, és hol alkalmazható ez az egész. Rengeteg szakcikk van a szaktársadalomban, amit a közönség nem értett meg, mert egyszerűen el volt dugva az eredmény egy képletben, és sose szállt le az illető a piedesztálról azért, hogy megmagyarázza, mit fedezett fel. A kérdés az, hogy hajlandóak vagyunk-e megfelelően kommunikálni a közönséggel. Hajlandó vagyok-e elmenni, megtartani egy előadást, ahol elmagyarázom, mi az, amit csináltam, hogyan csináltam, és miért.

De egy rendes tudós annál tudósabb, minél érthetetlenebb, nem? Így szoktuk meg.

Ez manapság nem igaz. Nagyon sok fantasztikus tudós remekül tud kommunikálni. Különösen nem igaz ez az amerikai tudományos világra. Nagyon sok Nobel-díjast ismerek, akik olyan előadásokat tudnak tartani, hogy mindenkinek tátva marad a szája. Én mindig úgy fogtam fel az életemet, hogy én nemcsak tudós vagyok, de értelmiségi is. Ez az erdélyi környezetből származik, ahol kicsit többet várnak az embertől, mint szakbarbárságot. Úgy érzem, hogy kötelességem más szinten is kommunikálni azt, amit csinálok.

Amikor cégeknek ad elő, hogyan tudja a kutatási eredményeit az adott cég működésére lefordítani?

Sehogy, nem is próbálom. Én nem azért adok elő ilyen helyeken, hogy megmondjam, hogyan csinálják a saját üzletmenetüket, vagy hogyan építsék a saját egyetemüket.

De azért ilyen helyekről is kap felkéréseket…

Persze, de mindig megmondom nagyon becsületesen, hogy én nem a te cégedről fogok beszélni, hanem azokról a törvényszerűségekről, amelyek leírják az adott folyamatot. Találd ki te, hogyan tudod ezt magadra alkalmazni. Amit például a hálózatelméletről írtam, azt nagyon másképp olvasta egy orvos, egy közgazdász vagy egy cégvezető.

Melyik hogyan?

Az orvos egyből azt látta meg, hogy hogyan gondolkodunk a betegségekről, mondjuk, hogy hogyan befolyásolja az egészségünket az, hogy nemcsak génjeink vannak, de ezek a gének egymással kölcsönhatásban is állnak. A közgazdász pedig azt látta, hogy igazából nem a piaccal vagyunk kölcsönhatásban, hanem egymással, és ez a kétoldalú kapcsolat nagyon fontos a gazdaság számára. Az üzletember pedig láthatta azt, hogy mennyit számít a cége belső struktúrája, illetve hogy hogyan építi ez a kommunikációs stratégiáját, nem csak maga a termék. Nagyon sokféleképpen lehetett olvasni. Nem az én feladatom megmondani, hogy például az elektromos műveknél hogy kell ezt a tudást alkalmazni.

Ki használta fel a legkreatívabb módon az Önök eredményeit?

Az egész LinkedIn a Behálózva című könyvemből nőtt ki. Én sose gondoltam volna, hogy valaki le fog ülni, elolvassa a könyvemet, és utána csinál egy ilyen LinkedIn-szerű céget. Pedig ők maguk is megmondták, hogy ebből született az ötlet. Sajnos nem kaptam százalékot (nevet). Egyszer meg felhívtak azt állítva, hogy megduplázták a Rolls-Royce-eladásokat annak alapján, amit a könyvemből tanultak.

Mit tanultak belőle?

Rájöttek, hogy a Rolls-Royce-t nem úgy kell eladni, hogy reklámozzuk a megfelelő helyeken, hanem úgy, hogy fel kell hívni a Rolls-Royce-tulajdonosokat, és meg kell tőlük kérdezni, hogy melyik barátjuknak kell egy Rolls-Royce. Mert azok a barátok valószínűleg olyan társadalmi kategóriába tartoznak, akik meg tudják engedni maguknak, míg a reklámok célcsoportjának nagy része nem. A hölgy szerint, aki felhívott, ennek segítségével dupláztak.

Tényleg van olyan algoritmusuk, amelyik megjósolja, hogy ki kapja a Nobel-díjat?

Nem, nincs. Azt viszont meg tudjuk mondani, hogy adott témakörben ki kapja majd a Nobel-díjat. Ez nagyon jól működik. De azt nem tudjuk megmondani, hogy mi lesz a téma. 

Tulajdonképpen akkor fogadóirodát kellene üzemeltetnie, nem? Vagy tanácsadói irodát. Ehhez képest könyvet ír a felfedezéseiről, amelyeket aztán mások is szabadon használnak.

Én kutató vagyok, és abban szocializálódtam, hogy amit csinálunk, az nyilvános. Ez nem azt jelenti, hogy nem visszük piacra azt, amit csinálunk. Nemrég hoztunk létre magyar befektetőkkel egy céget, amely most kapott egy 8 és fél millió dolláros befektetést Amerikában arra, hogy alkalmazza a sejtbiológiában a hálózatkutatás során eddig elért eredményeinket. Valószínűleg tudnánk betegséget is diagnosztizálni, de a piaci igény nagyobb arra, hogy megmondjuk, az egyének pozitívan fognak-e válaszolni egy bizonyos típusú orvosságra. Ami nagyon drága orvosság, kb. évi 100 000 dollárba kerül a kezelés, és rengeteg mellékhatása van. A páciensek felénél hat, a másik felénél nem. Óriási erkölcsi, biológiai és anyagi vonzata van, ha már a kezelés előtt meg tudjuk mondani, hogy számodra ez az orvosság működik-e, vagy sem. Erre dolgoztunk ki egy hálózatalapú módszert, amellyel ezt 98 százalékos pontossággal meg tudjuk mondani. Én nem szégyellem, hogy kivigyem a piacra azokat a dolgokat, amelyek piacra érettek. De nem tartunk vissza semmilyen kutatási eredményt.

Érezte már úgy, hogy az Önök kutatási eredményei rossz kezekbe kerültek?

Például, amikor az emberi mozgásokról szóló eredményeinket hárombetűs intézmények használják… hát nem feltétlenül örülök neki.

Mármint annak, hogy különféle titkosszolgálati szervek használják őket követésre, megfigyelésre?

Igen. Már sokszor végiggondoltam, hogy mi a tudós felelőssége. Én úgy látom, hogy a tudományt megállítani nem lehet. Minden tudományos felfedezésnek vannak pozitív, de mindig vannak negatív hatásai is. Az atomenergia nagyon jó nekünk, az atombomba nem annyira. A génsebészet nagyon jó nekünk, de a genetikailag módosított őslények már nem annyira. A tudósnak az a kötelessége, hogy a várható negatív hatásokra felhívja a közönség figyelmét, és megadjuk a lehetőséget a társadalomnak arra, hogy lépjenek, valamilyen módon állítsák meg a visszaélést.

Ha legközelebb a fizikai Nobel-díjat hálózatkutatás témakörben fogják odaadni, a számításaik szerint milyen esélye lenne arra, hogy Ön kapja?

Az én kutatási módszerem nem az, hogy létező, nehéz problémákat megoldjak, amelyekben a közönség már megegyezett, hogy azok nagyon nehéz problémák, mint mondjuk a Fermat-sejtés. Én nem vagyok senkinél sem okosabb, nem fogok tudni megoldani egy olyan problémát, amelybe másnak a bicskája már beletörött. Ezért mindig olyan területeket próbálok keresni, amelyek még nem részei a tudománynak, de már megértek a tudományos elemzésre. Ilyen volt a hálózatelmélet. Már abban sem ért mindenki egyet velem, hogy a hálózatkutatás a fizika része – én úgy gondolom, hogy az. Ha ezért valaha díjat adnak, akkor eléggé megkerülhetetlenek leszünk, de egyáltalán nem biztos, hogy a hálózatelméletért Nobel-díjat fognak adni. Nem fogok rosszul aludni, ha nem. De amit biztosan tudunk, hogy ez még nagyon korai kérdés. Pillanatnyilag a Nobel-díjat a felfedezés után átlag negyven évvel szokták odaadni az egész életműért. Ha tehát én reménykedem a Nobel-díjban, akkor a legfontosabb teendőm az, hogy a következő húsz-harminc évben ne üttessem el magam egy autóval, sokat teniszezzek, és egészségesen éljek.

Melyik volt az a kísérleti eredménye, amelyik a leginkább meglepte?

Jó néhány volt. Ami a saját kutatásainkat illeti, talán a legmeglepőbb az volt, hogy nincs korhoz kötve a kreativitás. A produktivitás, vagyis a termelékenység korfüggő, de amennyiben meg tudjuk tartani a produktivitásunkat, a kreativitásunk nem csökken.

Kézai Kriszta újságíró

http://hrpwr.hu/future/cikk/miert_vegyunk_lottoszelvenyt_eletunk_vegeig