A háziorvosi rendelőben, hogy végre ne csak a saját nyavalyáimat soroljam, a barátom különös betegségét hozom szóba. A kezelésekre nem reagáló epilepsziát. Ennek kapcsán az agyról, az agykutatásról kezdünk diskurálni jótevőmmel, Sütő Lászlóval. A beszélgetés egy pontján az orvos egykori gimnáziumi osztálytársát, az USA-ban élő Buzsáki Györgyöt említi.

– A diagnózist illetően nagyon komoly előrehaladás lehet az ő tudományos műhelyében fölállított elmélet – mondja. – Na, látja, vele csinálhatna egyszer egy interjút! Kérdezze ki pontosan az epilepszia gyógymódját segítő eljárásról is – teszi még hozzá.

Mintha az csak úgy menne… Csekély a valószínűsége, hogy a közeli években bekopognék a Buzsaki Lab New York-i ajtaján. Azt kell tehát majd lesnem, hogy a laboratórium névadója mikor jön egy kicsit közelebb. Az életrajzi adatokat mindenesetre összegereblyézem, fölkészülök, aztán majd meglátjuk…

Szóval, a magyar–amerikai állampolgár Buzsáki György 1949. november 24-én született Kaposvárott. 1974-ben végzett a Pécsi Orvostudományi Egyetemen, és már egyetemi évei alatt az Élettani Intézetben dolgozott. Rövid kitérő után ide is tért vissza, majdhogynem ez lett az első munkahelye. Hogy miért volt szükség a kitérőre, azt majd megpróbáljuk tisztázni vele. Posztdoktori kutatásainak helyszínei a University of Texas (San Antonio) és a University of Western Ontario voltak. Ezután nevezték ki az Élettani Intézet adjunktusává, Pécsett, ahonnan 1988-ban, ösztöndíjjal a University of Californiára (San Diego) távozott. Pályafutásának következő állomása a Newark-i Rutgers Egyetem Molekulárisés Viselkedés-Idegtudományi Központja volt az Egyesült Államok New Jersey Államában. 2012-től ő az idegtudományok professzora a New York-i Egyetemen. A világ egyik legidézettebb agykutatója, munkássága a Thomson Reuters idézettségi adatbázisa (Thomson ISI Highly Cited) szerint a leginkább hivatkozott egy százalékba tartozik.

Buzsáki György az Amerikai Tudományos Akadémia rendes, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. A professzor új, saját maga által fejlesztett módszerekkel vizsgálja éber és viselkedő kísérleti állatok idegsejtjeinek működését. Kiemelten jelentősek az agy működésének ritmikus aktivitásaival kapcsolatos közvetlen megfigyelései és ezek elméleti modelljei, valamint annak leírása, ahogyan az agykérgi hálózatok dinamikus jellemzői hozzájárulnak egyes kognitív funkciók, tudati működések megjelenéséhez. Bár egyes kötelezettségeit korábban lemondta, jelenleg is tíz szerkesztőség vallja munkatársának. A legismertebb ezek közül nyilvánvalóan a Science, ahol az ellenőrző szerkesztők között találjuk a nevét. Buzsáki György nős, két lány édesapja.

Amikor megtudom, hogy a professzor szűk két hetet Európában tölt, minden általam ismert csatornán igyekszem elérni, hogy kihasználhassam az alkalmat, és interjút készítsek vele. A beszélgetés lehetséges helyszíneként két főváros, Koppenhága és Párizs jöhet szóba, valamint egy hozzánk viszonylag közelebbi, tóparti üdülőhely, ahol négynapos pihenésébe rondítok bele. Szabadkozom is, bár aligha zavarom meg a napozást. Az idő elég rút arcával fordul felénk: a hideg szél az északi ablaknak szorítja az esőt.

– Most nézze meg, ez a nyaram – mutatja Buzsáki György az üvegtábla mellett beszivárgó vizet. A hangjában mégsem érzek bosszúságot, inkább derűs beletörődést. Láthatóan otthon érzi magát. Egyébként valószínűleg a világ bármely kultúrhelyén otthon érezné magát. Feleségével együtt nagyon barátságosan fogadnak. Mintha régi ismerősök lennénk. Ez az első benyomásom, meg aztán az, hogy milyen szerény emberrel van dolgom. A szerénység mögött azonban nincs bizonytalanság. Nem, a professzor nagyon is tisztában van az értékeivel, határozottan, de tényszerűen, minden kivagyiság nélkül beszél azokról. Pedig harmadmagával „milliomos”, mégpedig euróban. Az Agy-díj, amit hat évvel ezelőtt Freund Tamással és Somogyi Péterrel a memória-folyamatokban kulcsszerepet játszó agyi ideghálózatok feltárásáért vehetett át, ekkora összdíjazású ugyanis.

Agy-díj átadása, Koppenhága, 2011

Az agykutatók Nobel-díjaként is emlegetett kitüntetést amúgy ők kapták elsőként. Láttam egy filmet az átadóról: egy illuzionista a gondolatátvitel lehetséges formáját épp a tudósokon igyekezett bizonyítani. Égő öngyújtót tartott Buzsáki György kinyújtott keze alá, de Freund Tamás csuklóját csípte meg a láng. Esztendőkön át vártam rá, hogy egyszer megkérdezhessem: az agytudós hogyan vélekedik a látottakról, tapasztaltakról? Vajon hogyan magyarázza a dolgot?

Buzsáki György: – Természetesen trükk, zseniális trükk. És, mint minden szenzációs mutatvány, elég triviális. Magam is el szoktam kápráztatni vele a tanítványaimat. Fölteszek kettőjükre egy-egy, drótokkal összekötött sisakot, sőt, darab idő után a drótokat is elvágom, bizonyítandó, hogy működik a telepátia. Amikor az átadó volt, a bűvész jobbra-balra állítgatott minket, s közben Tamás csuklójára fölrakott egy kis foszfort. A hőtermelő kémiai reakció megindult, eltelt húsz-harminc másodperc, addigra a mágus hozzám ért az öngyújtójával, mintha engem pörkölne. A többit már láthatta a filmen. Persze, ismerek olyan mutatványt, amelyre még nem tudom a magyarázatot. Feleségem pszichiáter, és egy kongresszusukra ugyancsak meghívtak egy illuzionistát. Elkérte valakinek a karóráját, és kitette maga mellé, egy asztalkára. Igazolhatom: olyasvalakivel elegyedett szóba, akit korábban nem ismert, akivel nem beszéltek össze. Megkérdezte az illetőtől, hogy emlékszik-e az első randevújára? Igen. Napra pontosan? Igen. Gondoljon erősen rá, délelőtt volt vagy délután? Délután, két óra körül. Koncentráljon! Egész pontosan mikor? Ja, igen, kicsit késett a barátnőm, kettő huszonkettőkor ért oda. Jó, akkor én most már nem nyúlok hozzá, vegye föl az óráját. És az érintett fölvette, és az óra kettő huszonkettőt mutatott. Csodálatos volt. Mondom, még nem tudom, mi a dolog nyitja, de szemfényvesztés, abban bizonyos vagyok.

Sz. Koncz István: – Professzor úr, kérem, segítsen bemutatni az utat, ami elvitte addig a díszes teremig, az elismerésig! Talán kezdjük egy tavalyi eseménnyel: 2016 elején kapta meg a kaposvári egyetem díszdoktori címét. Gondolom, ebben az is közrejátszhatott, hogy ön a város szülötte.

– Nyilván volt némi jelentősége, bár a gyermekéveimet egészen tizenkét éves koromig jobbára Siófokon töltöttem. Egy szép kis utcában laktunk, velünk szemben a Balaton. Jobb oldalon a Rákosi Mátyás Művek üdülőépületei álltak. Óriási nádassal, fenyőerdővel keretezve. Ideális terep volt a gyermekkor számára.

– Miért hagyták ott Kaposvárt?

– Édesapámat, aki egy fuvarozási vállalatnál dolgozott, gyakran vezényelték új telephelyekre. Míg felnőttem, több alkalommal költöztünk. Még Siófokon, az utcán belül is áthelyeztek bennünket az elejéről a végére. Szüleim egyszerű, de számomra rendkívüli emberek voltak. Édesanyám karrierje csúcspontján a dékáni titkárságig vitte a pécsi jogi egyetemen. Ugyanis, amikor már lehetett, amikor már választhattunk, ő szorgalmazta, hogy költözzünk a Mecsekaljára. Onnan származott, ifjúkorát ott töltötte. Kívánni sem lehetett volna jobbat: felhőtlen gyermekkor a nádasban, a vízparton, a fenyvesben, a tó jegén; gimnáziumi évek egy egyetemváros vonzásában. Mire Pécsre kerültünk, kialakult a technika iránti érdeklődésem, ebből a szempontból is szerencsés volt, hogy megismerhettem egy kicsivel nagyobb világot.

Dísztoktorrá avatás, Pécs, 2017

– A technika hogy fért össze az orvosegyetemmel?

– Más időket éltünk, mondhatnám ezt a nem túl magvas bölcsességet. Bár az egyetemeket ingyenesnek mondták, mégsem akármilyen anyagi háttér kellett az elvégzésükhöz. Elképzelhetetlen lett volna, hogy a gimnázium után Budapesten tanuljak tovább, és fizessék a szüleim a kollégiumot, az étkezést, az utazást. Édesanyám, ha már úgyis ott dolgozott, erősen ajánlotta a jogi egyetemet. Na, az aztán tényleg nem érdekelt. A gimnáziumban matematika-fizika szakra jártam, lelkes voltam, komolyan rádióamatőrködtem, mindez nem nagyon fért össze a joggal. Rengeteg antennát építettem, és kirajzolódott életem fő célja, ahogy az lenni szokott minden tizenéves életében. Hogy tudniillik létrehozom az első Föld-Hold-Föld összeköttetést. Barátságba keveredtem jó néhány, hozzám hasonlóan lelkes rádióamatőrrel, műegyetemistával, de a cél nem valósult meg. Maradt az orvosegyetem, ami az első évben szörnyűségesnek bizonyult. Mindenféle csontok véget nem érő részeinek latin neveit kellett megtanulni az anatómián.

De másodévben összetalálkoztam a Grastyán Endre vezette élettanász-csapattal. Bementem az intézetbe, és megláttam egy oszcilloszkópot. Tudtam, hogy hazaértem. Grastyán épp akkor ment el Amerikába, így először Karmos Györgyhöz kerültem. Nagyszerű technikai kiképzés volt, fantasztikus volt vele dolgozni. Hanem, Karmos is tovább állt, tanulmányútra, Chicagóba.

Grastyán Endre agykutató

– És kinevezte önt, negyed- vagy tán ötödéves létére, laborfőnöknek.

– Nem egyéb meggondolásból, mintsem nehogy szétszedjék a laboratóriumát. A továbbiak megértéséhez tudni kell, hogy amikor orosz nyelvterületen, szovjet kutatók munkájában találtunk említésre méltót, és érdeklődtünk az eredmények iránt, a kutató helyett mindig küldtek egy párttitkárt. Hanem, egyszer érkezett egy örmény elvtárs, Baklavadzsán, aki érdekes módon még értett is az élettanhoz, ráadásul kiváló sebésznek bizonyult. Lissák Kálmán intézetvezető hozzám irányította, hogy dolgozzunk a Karmoslaborban. Hihetetlenül bonyolult kísérletbe kezdtünk, rengeteg műtéttel. Elég az hozzá, hogy megtanultam mellette operálni. Nagyon jó lecke volt. Közben rájöttem, hogy oroszul is jobban kellene tudni, mert valamilyen módon mégiscsak kommunikálnunk kellett. Egy éven át hajtottuk ezt a bizonyos kísérletet. Utólag bevallhatom: nem ért semmit. Ugyan írtunk belőle valami cikket, de csak azért, mert kötelező volt. Életem első publikációja így orosz nyelven született. Soha, senki nem idézte.

Azért tartom fontosnak elmesélni mindezt, mert mostanában mintha tapasztalnék némi idegességet. Nekem cikk kell, mondják sokan, főleg a pályakezdők közül. Nekünk ez eszünkbe sem jutott. Azért kísérletezgettünk, hogy megtudjunk valamit.

– Volt az említetthez hasonló kudarcuk?

– Vakvágányokra tévedtünk, elég gyakran, persze. Csordás Gábor jó barátommal (aki utóbb a Jelenkor főszerkesztőjeként dolgozott – A szerk.) kitaláltuk, hogy építsünk az állatkísérletekhez labirintusokat. Újítani próbáltam, már kaphatók voltak vörös számkijelzők, a horizontális vonalak a bal irányt jelezték, a vízszintesek a jobbot, így adtak utasítást a patkányoknak. Vagy két hónapot vacakoltam vele, mire a készülék működőképes lett. Igen ám, de az eredmények csak nem jöttek! Tanítottuk az állatokat éjjel-nappal, hosszú heteken át, de a világ minden kincséért sem mentek arra, amerre szerettük volna. Ugyanis nem tudtuk, hogy a patkány nem lát vöröset… Pedig ezt már előttünk többen felfedezték. Csak olvasnunk kellett volna az idevágó irodalmat.

– Térjünk ki a végzés utáni időszakra is, professzor úr! Igaz az, hogy ilyen előzmények után nem kapott Pécsett állást?

– Általában úgy szokott alakulni, ha valakinek van egy embere, elmegy a rektorhoz, megbeszéli az illető felvételét, aztán kész. Azokban az években legfeljebb még egyeztetni kellett a párttitkárral. Grastyán elballagott tehát Tigyi József akkori rektorhoz, agyba-főbe dicsért bennünket, Csordás Gábort és engem, majd közölte: jó lenne, ha mindketten odakerülhetnénk.

– De, ha jól értem, nem maradhatott.

– Sem Gábor nem került státuszba, sem én. Augusztus végén nem volt hova mennem dolgozni. Kétségbeesésemben két utat láttam magam előtt: az egyik Balf volt, ahol fürdőorvosként gyógyíthattam volna a fizető osztrák vendégeket, a másik a Gyógyszerkutató Intézet, Budapesten. Az utóbbi mellett döntöttem, ott is sok jó dolgot tanultam. Mégis, minden hétvégén hazajártam Pécsre, folytatni a kísérleteket az akkor már visszatért Grastyán Endrével. Péntek esténként elengedtek, ne felejtsük, még nem volt szabad szombat, és hétfőre vártak vissza. Sejtették, hogy megszállott vagyok. El is utaztam minden pénzemet. Jószerével újságot sem tudtam venni. Hanem, egyszer csak egy kollégánk, ahogy akkoriban mondták, disszidált, magam pedig odakerülhettem a helyére.

– Grastyán professzor úrral hogy alakult a viszonyuk?

– Gyakorlatilag átvette apám szerepét. Reggeltől estig össze voltunk zárva, együtt dolgoztunk, kísérleteztünk, még a lányokkal kialakított viszonyaimban is a tanácsát kértem. Nemcsak fantasztikus tudósnak és embernek tartottam Grastyánt, de az erkölcsi integritás bástyája is volt számomra. Egyszer meghívták Párizsba, egy nagy kongresszusra. Az ilyen meghívásokat mindig kis pánik kíséri, hogy az ember mit adjon elő. Grastyán mester akkor már a motivációkutatás tudósaként volt ismert, de ilyen nagy előadásokra mindig új dologgal illik előállni.

Az agyban, nagyon leegyszerűsítve, úgy rendeződnek a dolgok, hogy a jutalom és a büntetés reprezentációi gyakran egymás mellett vannak. Az ízérzékeléstől kezdve az emóciókig mindenhol. A szerveződés a hipotalamuszban is így működik. Ha A helyre rak a kísérletező ingerlő elektródot az állat agyába, akkor kellemetlen lesz számára, ha B helyre rakja, akkor kellemes.

A mozgásminták, illetve a megélt érzések között összefüggés mutatható ki. Ez volt Grastyán egyik legalapvetőbb és mai napig fontosnak tartott felfedezése. Ezért is tud egy jó pszichiáter már a beteg mozgásának megfigyelésével közelebb kerülni a diagnózishoz. Leegyszerűsítve: az állatot az egyik pontban, például a jobb hipotalamuszban ingereljük; ha az állat ettől jobbra megy, az kellemetlen, ha balra, azaz az ingerelt féltekével ellentétes irányban, az kellemes emócióval jár. Izgalmas kérdésnek tűnt, hogy mi történik, ha a két féltekében hasonló emócióval járó pontokat ingerlünk? Egy csomó elektródát ültettünk a macska agyába, és figyeltük, hogy mi lesz az eredmény. Nagyon szép dolgokat láttunk. Az egyiket el is neveztük mágnes-reakciónak. Ha a macska elé odaraktunk egy pingponglabdát, követte, amíg ingereltük, feltéve, hogy a két ingerlési pont külön-külön a féltekével ellenoldali mozgást váltott ki. Ha a féltekével azonos irányt kiváltó pontokat ingereltük, akkor a cica hátrált.

Meggyőző eredményeket kaptunk, magam pedig borzasztó büszke voltam, hogy Grastyán az én munkámról beszél majd Párizsban. Csakhogy… Szeptember végén volt a kongresszus. A professzor, úgy augusztus közepe táján, föltelefonált valahová az Akadémiára, hogy szeretne utazni. Valami hárpia vette föl a kagylót, és elkezdte kioktatni Grastyán Endrét. Hogy mit képzel, hogy ilyenkor kell-e jelentkezni, miközben öt hónappal előre illik megkérni az útlevelet etcetera, etcetera. És mondta, és mondta. Úgy beszélt, ahogy az ilyen helyeken a hivatalnokok szoktak, akik amúgy soha nem utaznak sehova. De nem jó embernek mondta. A prof hallgatta egy darabig, hogy mit beszél a hivatalnok, majd letette a telefont, és kijelentette, hogy nem megy el Párizsba. Miközben a feleségemtől már több megrovást kaptam.

– Miért?

– Mert ritkán látott a hétvégeken, és nem kapcsolódtam be a családi nyaralásba sem. Egész nyáron dolgoztam, hogy föl tudjuk mutatni azokat az eredményeket, amelyek végül nemhogy Franciaországig nem jutottak el, de jószerével az íróasztal fiókjáig sem. Soha nem publikáltuk ezeket az eredményeket.

– Hú, ez bosszantó lehetett!

– Sok energiánk ment rá mindkettőnknek. Viszont megint csak tanultam az érdekes kísérletekből. Grastyán legnagyobb lelki megpróbáltatására egyébként a nagydoktori disszertáció írásának idejéből emlékszem. Valaki kitalálta azt az ostobaságot, hogy egy arra egyébként érdemesnek talált tudós csak úgy lehet intézetvezető professzor, ha megírja és megvédi a nagydoktori disszertációt. Az ő eredményei alapján ez kétheti munka kellett volna, hogy legyen, amiben összefoglalta volna angolul megjelent, jó hírű dolgozatait. Ő viszont tökéletes művet akart produkálni. Valószínűleg a büszkesége, illetve az állandó tökéletességre való törekvése vitte rá. Vagy egy évig dolgozott rajta, és láthatólag komoly fizikai megterhelés volt számára. És szerintem még megalázó is volt, hiszen tudott dolog, hogy az ilyen nagydoktori dolgozatokat az opponenseken kívül senki sem olvassa, és nem is idézik. Idézések nélkül pedig egy munka valójában nem létezik. Egyetlen ember profitált belőle: én. Jó sok publikáción kellett végigrágnom magam, sokat kellett segítenem, és rengeteg mindent tanultam az alkotás folyamatából. Hogy is fejezzem ki magam? Bekerültem a professzor agyába. Megismertem a gondolkodásmódját. Ez volt a legjobb, ami történhetett velem.

Később volt még egy komoly próbatétel. Az akadémiai székfoglaló, ez már kedvenc témájából, a játék neurobiológiájából íródott. Itt is hasonló munkára volt szükség, amiben szerencsémre segédkezhettem. A gondolkodás, a kritika, a nagyobb területek átlátása az, amit mesteremtől ezen évek alatt tanultam. Vagyis a legjobb végén álltam a dolognak.

A folytatás itt olvasható.