Képzeljünk el egy világot optimizmus nélkül. Ha azt gondoljuk, ez úgyis itt van körülöttünk, induljunk útnak. Fedezzük fel a visszafogott japánok cseppet sem visszafogott optimizmus-rítusát, a Warai-kót, amelyben az egyre fokozódó nevetéssel idézik elő a jövő év bő termését. Majd látogassunk el a nyílt optimizmus kontinensére, Dél-Amerikába, s ne hagyjuk ki az optimizmus ma élő legnagyobb guruját sem. Számtalan aforizmájából mindenki magához veheti a napi betevő derűlátást. Akinek viszont ennél is nagyobb dózis kell, benevezhet olyan programokra, mint amilyen például az Új-Dél-Wales-i 3 napos optimizmus-szafari.

Az optimista elme időbeli korlátok közé szorítja a rosszat. Akkor is, ha az jelen van, mielőbb igyekszik a múltba száműzni. Nem egyszer rituálisan szabadul meg a múlttól, és idézi elő a remélt jövőt. Optimista rituálék zajlanak a pszichoterápiákon és családállításokon, az evangelizációkon, de leggyakrabban talán az óévbúcsúztató vagy télűző szertartások idején.

A középkorban egyfajta tabu övezte a nevetést, amelyet nem tartottak illő viselkedésnek. Így volt ez a keresztény Európában, de még inkább Japánban. Létezett ugyanakkor a nevetésnek egy kultikus, különleges alkalomra szánt módja. E nevetés az ún. Warai-ko újévi rítusban jelent meg, amelyet Dél-Japánban még ma is gyakorolnak. Hogyan is zajlik ez? Goh Abe antropológus (Kagawa Egyetem), a Humor Tanulmányok Nemzetközi Társaságának vezetőségi tagja a következőkről számol be.

A fesztivál vendégei először speciálisan elkészített ételek, szaké és sör fogyasztása közben beszélgetnek, de ezalatt igyekeznek ellazítani elméjüket és arcizmaikat. Mikorra már hasuk megtelt és jó sok alkoholt ittak, egy shinto pap kihirdeti a rítus kezdetét: a társaság egyik tagját felszólítja a nevetésre. A kiválasztott próbál hitelesen nevetni, de első nevetései általában még esetlenek. A rá következők azonban egyre hangosabbak, szívből jövőbbek.

Warai-Ko rítus

Mire szolgál e nevetés? A múlt évi aggodalmak elűzésére és a jövő évi jó termés meghozatalára. A résztvevők felváltva nevetnek, olykor kettesével. Egyvalaki a jelenlévők közül a bíráló szerepét tölti be. Ha a nevetés hangos és örömteli, ezt egy nagyobb fémtál aljának többszöri megütésével jelzi. Viszont ha a nevetés erőtlen és banális, csak egyet üt.

A rítus tetőfokán a Warai-ko tagok és a shinto papok közösen nevetik az utolsó nagy nevetést. Ez jelzi a fesztivál végét, amikor is a helyi istenség figurája átadásra kerül a rítus következő házigazdájának.

Mi e különös szokás eredete? Goh Abe szerint a 12. századi Japánban a legtöbb embert folyamatosan sújtották a természeti katasztrófák, a betegségek, az uralkodó osztályok könyörtelen törvényei és a háborúk. A Warai-ko tagjai ugyan segítették egymást, de a legtöbben így is ki voltak téve a kegyetlen valóság szeszélyeinek. Szerették volna hinni, hogy e valóságot valamiképpen befolyásolhatják. Elkezdték nevetéssel elűzni szorongásaikat, és ez a gyakorlat fejlődött rítussá.

A Warai-ko eredeti szelleme nem veszett el. Ugyanakkor, találkozva a modernitással, mára egy projekt részévé vált. A Japán Humort és Nevetést Tanulmányozó Társaság léte is mutatja, hogy a japánok minden formális komolyságuk ellenére, vagy éppen ezért, milyen különös becsben tartják a nevetést és vele az optimizmust.

Vannak ugyanakkor népek, amelyek eredendően boldogságra hangoltnak tűnnek, akármilyenek legyenek is körülményeik.

Optimista kontinens?

Több felmérés készült már arról, hol laknak boldogabb, optimistább, pozitívabb emberek, és hol kevésbé. A Latin-amerikai országok általában jó helyen végeznek. A Gallup egyenesen azt állítja: a konfliktusok és zavarok ellenére, amelyek e kontinens nagy részén uralkodnak, az emberek több pozitív tapasztalatot élnek át, mint a világ bármely más területén. A Gallup adatai szerint Dánia kivételével a legpozitívabb 10 ország mindegyike Dél-Amerikában található. Az első helyen Paraguay áll, utána következik Panama, Guatemala, Nicaragua és Ecuador. A legkevesebb pozitív tapasztalatról jelenleg Szíriában, Csádban, Litvániában, Bosznia-Hercegovinában, Szerbiában, Nepálban és Belorussziában számoltak be.

Az optimizmus sztárja

A pozitív életfelfogás ugyanakkor a világ többi részén is terjed. Különösen a Paulo Coelho által közvetített változatra óriási az igény: százmilliók olvassák, még többen idézik. Életbölcsességeit előszeretettel szerepeltetik olyan oldalak, mint a „Napsugár: idézetek, napi lélekmelegítőd”, vagy a „Lélekápoló gondolatok”; a Nők Lapja Cafén pedig külön „Kérj egy Coelho idézetet” alkalmazás is működik. Sokan tehát éppúgy napi behangolásra használják Coelhót, mint a vallásgyakorlók az adott napra kijelölt bibliai igéket.

Coelho már igen korán arról álmodozott, hogy egyszer világhírű író lesz. Amikor megnyert egy iskolai fogalmazási pályázatot, büszkén vitte haza trófeáját. Anyjától azonban azt kellett hallania, hogy Brazíliában több ezer az író, de Jorge Amado kivételével nem tudnak megélni a könyveikből. Coelho több interjúban is vall fiatalkori szélsőséges hangulatváltozásairól és dühkitöréseiről, amelyek miatt szülei 17 éves korában elmegyógyintézetbe záratták. Miután skizofrénia diagnózist kapott, többek között elektrosokkal kezelték. Háromszori szökési kísérlet után 20 évesen engedtek ki. Ezután hippiként utazta be Dél- és Észak-Amerikát.

Coelho továbbra is mániákusan vágyott a hírnévre, hatalomra és gazdagságra, s úgy vélte, ha Isten ezt nem adta meg neki, akár az Ördöggel is hajlandó tárgyalni az ügyben. Az 1960-as években komolyan belemerült a sátánizmusba, egy rocksztárral szövetkezve mágikus dalt írtak, amelynek az volt a célja, hogy az egész világot térdre kényszerítse. Ehelyett a dalait rendszerellenesnek ítélő titkosrendőrség zárta börtönbe Coelhót első feleségével, Gisával együtt. A kínzásoktól való félelmében többször is megtagadta a nőt, amit később élete leggyávább tettének minősített.

Harmadik felesége, Christina Oiticica képzőművész szenvedélyes zarándokként szinte kényszerítette férjét, hogy járja végig az utat Santiago de Compostelába akkor, amikor ez még nem volt különösebben divat. Ennek igaz történetéből írta Coelho első sikerkönyvét.

Coelho már korai műveiben sajátos vallást ad az olvasóknak. Egyfelől a hagyományos vallásokból merít, másfelől mindezt a modern lelkialkathoz illeszti, amely individualistább és önmegvalósítóbb elődeinél. Amely szeretné hinni, hogy nem véletlenül született a világra, hanem rejtett küldetéssel, sőt, hogy ez nemcsak számára fontos, hanem az egész Univerzumnak.

A telhetetlen modern lélek azonban épp vágyainak ellentétével találkozik, ha a tudomány legújabb eredményeire tekint: óriási térbeli léptékekkel, amelyekben még galaxisunk is igen apró; elképzelhetetlen időtartamokkal, amelyekben a világtörténelem korszakai semmiségeknek tűnnek. Bár az emberi agy, a tudatosság és a társadalom egyedülállóan komplex voltukkal mindenképp csodálatra méltók, egyelőre semmi sem mutat arra, hogy a természet valamiféle céllal hozta volna létre őket. Életünket ugyan értelmessé tehetjük, akár úgy is, hogy minél értelmesebben hirdetjük az életnek, mint olyannak az értelmetlenségét, de hol van ez egy metafizikusan, tágabb összefüggésbe beágyazott értelemtől!

Mi lenne azonban, ha egy időre átköltöznénk egy olyan világba, amelyben személyes életünk kitüntetett értelemmel bír? Mondjuk egy Coelho-történet erejéig. Ha nagyon vágyjuk ezt az illúziót, itt fokozatosan adagolva hozzájuthatunk. Miközben a főhős Személyes Története bontakozik ki lelki szemeink előtt, a sajátunk is elkezdhet derengeni. Honnan is tudhatjuk, miben áll a Személyes Történetünk, mit mond életünk céljáról az Univerzum Nagykönyve? Nem máshonnan, mint hogy valami iránt rendkívüli lelkesedést érzünk, vagy éreztünk fiatal korunkban. S ha vesszük a bátorságot arra, hogy vágyainkat valóra váltsuk, az univerzum is mellénk szegődik majd: „Bármely álom lehetséges, ha megtesszük az első lépést. Ha akarsz valamit, az egész univerzum összefog azért, hogy megkapd. De meg kell tenned a lépést az álmaid felé. Azután már vezetve leszel.”

Egyszóval a coelhói univerzum tökéletes ellentéte a tudomány hűvös, hatalmas és irántunk közönyös világegyetemének. Coelho azt is elhiteti, hogy mindenkinek megvan a maga Személyes Története, így mindenki lehet különleges. Sőt bármely pillanat is azzá válhat:

„Isten mindennap ad nekünk egy pillanatot, amikor megváltoztathatunk mindent, ami boldogtalanná tesz. S mi mindennap úgy teszünk, mintha nem vennénk észre ezt a pillanatot, mintha nem is létezne, mintha a ma ugyanolyan lenne, mint a tegnap, és semmiben sem különbözne a holnaptól. De aki résen van, az észre fogja venni a mágikus pillanatot. Bármikor meglephet minket: reggel, amikor bedugjuk a kulcsot a zárba, vagy az ebéd utáni csöndben, és a nap bármelyik percében, amelyik nem látszik különbözőnek a többitől. Mert ez a pillanat létezik, és ebben a pillanatban a csillagok minden ereje belénk száll, és segítségükkel csodákra leszünk képesek.”

Paródiák és pesszimizmus-bonbonok

A coelhói és hasonló idézetek elképesztő népszerűsége a kívülállókból általában lenézést, ingerültséget vagy értetlenséget vált ki. Egyesek viszont meglátják benne a kreatív lehetőségeket. Például azok, akik rájöttek: az efféle bölcsességek kitalálásához nem is kell ember. Gépek is legyárthatják őket. A New Age Bullshit Generator nem töpreng sokat, mielőtt előáll nagy igazságaival, csupán New Age szerzők által előszeretettel használt kifejezéseket és fordulatokat rak össze véletlenszerűen, de a mondattani szabályoknak megfelelően.

Úgymint: Semmi sem lehetetlen, a vágy és az átalakulás keresztútján állunk; vagy: A galaxis rezonancia-kaszkádon keresztül hív téged. Meghallod?

A New Age-szerzők által előszeretettel használt kifejezéseket rakja össze véletlenszerűen a Bullshit Generator

Vajon elegendő néhány mély értelmű szó az emberek megtévesztésére? Egy kanadai kutatócsoport Gordon Pennycook kognitív pszichológus (Waterloo Egyetem) vezetésével erre volt kíváncsi. 300 egyetemistával végzett, 2015-ös kutatásának címe: A mélynek látszó bullshit befogadásáról és azonosításáról. A résztvevőknek a bullshit program által alkotott mondatokat kellett értékelniük, mennyire találják azokat mélynek. Ezután valódi idézeteket is véleményezniük kellett, például olyanokat, mint „A szeretet ereje mindenhol jelen van, és hidd el, a te életedben is rendet és békét hoz létre”. Végül a hallgatók a világnézetükkel kapcsolatos kérdőívet is kitöltöttek.

A résztvevők több mint negyede ötfokú skálán átlagosan 3-ra („meglehetősen mély”) vagy ennél is jobbra osztályozta a program által összetákolt bölcsességeket, és ugyanők magasabbra értékelték a valódi idézeteket is. E megtéveszthető emberekről kiderült, hogy a paranormális jelenségekben is hajlamosabbak hinni. Túlzottan bíznak első benyomásaikban, intuíciójukban, ezért nem érzik szükségesnek, hogy használják elemző, kritikai gondolkodásukat.

Coelhói aforizmák nemcsak generálhatók, hanem parodizálhatók is. Sepsi László (József Attila Kör) szerint, ha olvasás közben kilépünk abból a tanítványi szerepből, amelyet Coelho ránk osztott, s nem fogadjuk el, hogy itt ő a mester, akkor igen könnyű röhögni rajta. A legismertebb magyar Coelho-paródia Urbán Bálint esztéta (Camões Intézet, ELTE) Anti-Coelho nevű blogja, amely azt hirdeti, hogy itt „a világ éjszakájának nyomasztó közhelyeivel” találkozhatunk, vagyis coelhói tömörségű bölcsességekkel, amelyek úgy hirdetik a lét kilátástalanságát, ahogy a brazil írópápa a szeretet erejét.

„Nem hiszem, hogy megbotlottam és elestem. Inkább úgy gondolom, hogy megint ki kell állnom egy próbát, ami megtanít a következő lépésre.” – írja Coelho. Erre rímelő Anti-Coelho: „Amikor századjára sem adom fel, nem lehet, hogy épp a kudarcot gyakorlom?” Coelho mondja: „Az élet mindig kivárja a válságot, hogy aztán a legcsodálatosabb oldaláról mutatkozzon meg.” Anti-Coelho: „Az élet csodás dolgokat tartogat. Ahelyett, hogy odaadná.”

Létezik azonban egy sokat idézett mondat, amely nem szerepel a blogon: „Egy szép napon rájövök, hogy az élet már csak ilyen: nincs értelme és nem változik. És belenyugszom.” Talán azért nem szerepel, mert ezt az Anti-Coelhót maga Coelho írta.

Anti-realizmus

Cinikus és nihilista emberek olykor büszkék éleslátásukra, és lenézik az optimistákat. Lehet azonban, hogy nincs mire büszkének lenniük, mert világnézetük csupán az alacsonyabb energiaszint következménye. Azok, akik pontosan mérik fel a valóságot, bele is betonozzák magukat. A pszichológiában ismert tény, hogy a legjobb realitásérzékkel nem a lelkileg egészséges emberek rendelkeznek, hanem az enyhén depressziósak. Ezt az állapotot tipikusan az aktivitás és energia csökkenése jellemzi.

Az optimisták kevésbé hűek a valósághoz, mint a realisták. A valóság mégis jobban szereti őket: sokszor egy kicsit hajlandó olyanná válni, amilyennek az optimista látja. Az embernek legnagyobb hatása a másik emberre kétségkívül szülőként lehet. Az optimista szülő felfedezi a gyerekében az isteni szikrát, vagy talán csak belevetíti, de mivel a gyermeki agy még a felnőtténél is képlékenyebb, messze nem lehetetlen, hogy végül megvalósítson valamit a merész szülői álmokból. Neveléskutatók szerint viszont nagyon nem mindegy, hogyan fogalmaz a szülő vagy akár a tanár: a legjobb, ha nem a gyerek tehetségét dicséri, hanem inkább az erőfeszítését, vagy az önmagához képesti fejlődését! Különösen fontos ez az adott téren nagyon kiemelkedőknél, nehogy elszálljanak, és az átlagnál gyengébb képességűeknél, hogy ők se váljanak szárnyaszegetté.

Amilyen életbevágó a szülői, pedagógusi optimizmus, olyan nehéz néha fenntartani. Egyrészt a nevelés rendkívül energiaigényes, és mivel az energia az optimizmus üzemanyaga, fogyatkozásával a derűlátás is oda lehet. Másrészt a médiában sosem volt ennyi tehetségkutató műsor, mint ma. Az újabb és újabb virtuózok, kismenők, mini konyhafőnökök motiválóak lehetnek, de egyre gyakoribb láthatóságuk azt a zavaró illúziót keltheti, mintha a messze átlag feletti, szupercuki, ugyanakkor már 5 évesen rendkívül szorgalmas és frappánsan nyilatkozó gyerek lenne az átlagos és természetes. Hogy ellenálljunk az óhatatlan összehasonlításnak, ahhoz ismét csak szellemi energiára van szükségünk. De honnan merítsünk időről időre ennyi energiát?

Például energikus emberektől, ahogy ezt az energiavámpírok oly ügyesen gyakorolják. Ennél tisztességesebb, ha energiazabáló szokásainkat fokozatosan energianövelőkre cseréljük. Például a neten töltött éjszakákat aktív kora hajnalokra. Ez az első tanács, amelyet a 3 napos Jó Hangulat Szafari résztvevői is megkaptak: töltődjünk fel a kelő nap üdvözlésével!

Pszichoturizmus

„A Jó Hangulat Szafari egy Wollongong-i North Beachen töltött hajnallal kezdődik. – meséli egy résztvevő lány, aki magát pesszimizmusra hajlamosnak tartja. – Kapok egy stopperórát, hogy azzal 20 percen át gyalogoljak észak felé. Az óceán szépsége hamar elűzi rosszkedvemet. Magasan jár a hajnalcsillag, a halászok összehajtható székeiken alszanak. Így kezdenék minden napot, ha tökéletes világban élnék.

Visszaérve, a szafari túravezető-nője kérdezi, hogy érzem magam. Fantasztikusan, mondom. Azt feleli: a kora reggeli fény ereje csodálatos. Lecsökkenti a vérben keringő melatonin szintjét, helyreállítja 24 órás napi ritmusunkat, pozitív hangulatot kelt. A túravezető azt tanácsolja, végezzek valamilyen kora reggeli, kinti testmozgást a természetes fényben. Ezzel az egészséges életnek egyszerre két alappillérét sajátítom el.

Majd következik a reggeli. Szállodánk, A Novotel Northbeach bőséges büfével szolgál. Ülünk a napon a verandán, figyeljük, ahogy az úszók és a szörfözők belegázolnak a vízbe.”

Az outdoor pozitív pszichológiai tréningek és szafarik alapelvével csak egyetérthetünk: elménk pozitív áthangolását megkönnyíti a közös aktív meditáció, például mozgás vagy zenélés formájában, a természet szépségeinek hátterén. A Szafari útravalói egyébként nem tűnnek sokkal többnek a közkedvelt aforizmáknál. A résztvevők a déli félteke legnagyobb buddhista templomában, a Nan Tienben találkoznak Miao You tisztelendő asszonnyal, az egykori Sidney-i könyvelővel. Megkongathatják a templom harangját, majd meghallgathatják You-tól a szép élet titkait: meditáció, tai chi és türelem, hiszen „minden nehézségből szépség születik”. A második napra is jut vallási üzenet, ezúttal a bencés szerzetesnő, Teréz testvér meséli el, miként hagyta ott férjét és három gyermekét, s vonult be a Jamberoo apátságba, amelyet azóta sem hagyhat el. Állítólag úgy érezte, hívást kapott, hogy Isten munkáját végezze. A gyermeknevelés helyett végeláthatatlan imádkozásba merülő Teréz nővér a karácsonyokat azért nehezen viseli.

Ha mindettől nem töltött volna el az emberi természettel kapcsolatos derűlátás, még szert tehetünk életünket jobbá tevő készségekre a Wollongong-i Egyetem pszichológiatanára, Lindsay Oades által tartott optimizmus-workshopon. Az előadóterem az óceánra néz, ez hivatott mélységet adni annak az amúgy eléggé felületes kognitív trükknek, hogy zavaró gondolatainknak próbáljunk meg visszaválaszolni. A pszichológus szerint ettől igazoltan javul a hangulatunk.

A programot közös dobolás zárja Jeremy Prangnellel, akit a munkanélkülisége és válása miatti mély depresszióból gyógyított ki a zene és a buddhista meditáció.

A több ezer dolláros elvonulás ráadásaként minden résztvevő felírja egy levélre az általa kitűzött célt. A megvalósítást képzett pszichológusok követik nyomon rendszeresen a rákövetkező 1 évben.

Rítusok, zarándoklatok, pszichoturizmus – közös vonásuk, hogy elhitetik velünk: mostantól valami gyökeresen új és jobb, vagy még az eddiginél is jobb élet kezdődik. Még régi, elnyűtt optimizmusunkat is lecserélhetjük az optimizmus haladóbb formáira, úgymint racionális optimizmus, az idegrendszer fejlődőképességén alapuló neurooptimizmus és az ember fejlődőképességén alapuló transzhumanizmus – ezekről szólunk a folytatásban.

Jakabffy Éva