J.É.: Kacskaringós, vagy inkább egyenes volt-e az eddigi szakmai pályája?

R.T.A.: Volt benne egy-két kanyar… Ezek azok, amelyeket az embernek vennie kell. Az első kanyar, amikor az egyetemre kerültem, 1950 volt. 1950-51-52 volt a magyar felsőoktatás legsötétebb 3 éve. Mikor én bekerültem az egyetemre, nagy nehezen, akkor beérkeztem egy olyan bölcsészkarra, ahol gyakorlatilag azok a tanárok, akik az akkori magyar szellemi élet vezetőinek számítottak, már nem voltak ott. Én például rögtön Horváth Jánost kerestem – eltávolították. Idősebb hallgatóktól érdeklődve, hogy ki van itt még jó tanár, azt a választ kaptam: van még két „öreg”, nagyszerű tanár. Az akkor 48 éves Ligeti Lajos, és a 60 éves Németh Gyula. Számomra akkor ők olyan öregnek tűntek, hogy hihetetlen. Én elmentem hozzájuk; Ligeti Lajos végül nagy nehezen ráállt, hogy levizsgáztasson külön, mivel nem volt megelégedve az akkori felvételi rendszerrel. Kiderült, hogy tudok nyelveket, és általános műveltségi kérdésekre is jól válaszoltam – közölte, hogy tibetit fogok tanulni. Nekem eszem ágában nem volt tibetit tanulni; én néprajzot, a magyarság eredetét akartam tanulmányozni. De hát úgy meg voltam szeppenve… Így lettem tibetista. Mellette elvégeztem a néprajz szakot, mert úgy gondoltam, ebből talán majd meg tudok élni. Fő témám lett a csuvas nyelv vizsgálata, ezt Németh Gyulánál kezdtem el tanulni. A magyar néprajz nekem nagyon hasznos volt később is. Már 1951-52-ben jártam a vidéket és gyűjtöttem néprajzot. Megtanultam, milyen az, amikor az ember terepmunkát végez kutatóként.

1955-ben megkaptam az akkori „vörös diplomámat”. Azt hittem, befejeztem az egyetemet, de rájöttem, hogy még ezután is mennyit kell tanulnom. Pár hónapig állás nélkül voltam. Aztán megtudtam, hogy most indul a Magyar Enciklopédia, Gerő Ernő irányításával. Ha a Szovjetuniónak van egy Balsaja Szovjetszkaja Enciklopédiája, akkor Magyarországnak is kell. Az Enciklopédia szerkesztőségében éppen kerestek szellemi segédmunkásokat. Beajánlottak, de először hallani sem akartak rólam. Végül mégis befogadtak orvosi szerkesztőnek. Egy darabig ott voltam az Enciklopédiánál, mint segéd-alszerkesztő. Aztán jött az 1956-os forradalom…

Közben még történt valami. Az Akadémián volt egy Fogarasi Béla nevű marxista filozófus. Valószínűleg a marxista stimmelt, a filozófus kevésbé. Ő rájött, hogy neki szüksége van tudományos segéderőre, magyarán szellemi rabszolgára. Mire lezajlottak a forradalmi események, ezt az állást megkaptam.

Ezután jött a következő kanyar. Barátaimnak volt egy nagyon kiváló mongol ismerőse, a mongol tudomány egyik nagy alakja; úgy hívták, hogy Rincsen (tibetiül „drágakő”). 1956. tavaszán járt Magyarországon, itt védte meg a nagydoktori disszertációját. Bizottságának én voltam a titkára. Ő volt az első mongol, akit megismertem. Kara Györggyel, Kőhalmi Katalinnal körülvettük őt, hogy minél több ismeretet kihúzzunk belőle. Megvédte a disszertációját és hazament. Mikor értesültek Ulánbátorban, hogy itt nem túl jó a helyzet fiatal tudósok számára, elintézte a Mongol Tudományos Tanácsnál (ez volt a Mongol Akadémia), hogy meghívjanak minket. Így 3 mongolista elindult Mongóliába terepmunkára. Mongólia ugyanúgy szovjet katonai megszállás alatt lévő népköztársaság volt, mint Magyarország. Féltek a külföldiektől, 1957. előtt nem volt Mongólia tudományos kutatás céljára nyitott. Ez egy óriási lehetőség volt. 3 hónapot voltunk kint, életem meghatározó élménye volt, hogy ott helyben tanulmányozhattam a nomád életformát – amely egyben a honfoglaló magyarok életformája is volt. – Ez volt a következő kanyar.

1960-ban elért azért a Belügyminisztérium keze, és úgy látták, hogy valamilyen államellenes tevékenység miatt le kell engem tartóztatni. Veszélyeztetem a magyar állam biztonságát. Behívtak, kihallgattak, elengedtek. Végül is szerencsém volt: csak az állásomat vesztettem el, nem csuktak le, mint annyi barátomat, köztük közelieket is, akiket ugyanebben a hullámban 2-3 évre kivontak a forgalomból. Hogy minek volt ez köszönhető? A mai napig nem tudom. Nem volt logikája, ahogy annak sem, hogy behívtak.

Kikerültem a tudományból, de bekerültem a Széchenyi Könyvtárba. 1961-68. közt én bizony könyvtári tisztviselőként dolgoztam. Az OSZK párttitkára, a főnököm, aki látta, hogy többet tudok, mint amire használnak, ki akart neveztetni osztályvezetőnek a központi katalógus osztály élére. Újra följelentettek, de ezt most tegyük zárójelbe.

Az osztályt 6 évig vezettem: rendbe raktam a központi katalógust, sok mindent csináltam. 1967-ben érkezett el az ideje, hogy vissza tudtam valahogy szivárogni a tudományba. Közben elkészítettem 1100 oldalas nagydoktorimat.

Majd lementem Szegedre. Az egyetem nem fogadott engem, nem akartak állást adni egy ilyen alaknak, aki tibetivel, mongollal, törökkel foglalkozik. Mint annyiszor, az Akadémia segített nekem: adott egy segédkutatói állást, amely ki volt helyezve az Egyetemre. Az ottani főnököm közölte, hogy az én kutatási területeimből egy darab könyv sincs Szegeden. Mondtam neki: majd megoldjuk. Ez volt a kezdet, óriási kihívás volt.

J.É.: Hogy szerezték be annak idején a szakkönyveket?

R.T.A.: A könyv megszerzésének 12 módja van, a 12., hogy megveszi az ember. Erre nekünk nem volt lehetőségünk. De a szerencse az volt, hogy az én tanáraim, akik támogattak, Németh Gyula és Ligeti Lajos, a Szegedi Egyetemre hagyták a könyvtárukat. Azóta több nagy tudós is követte ezt a példát. Ezen kívül csereakciók is voltak. Így mára a szegedi lett Közép-Európa legjobb könyvtára.

Emellett be kellett vezetni mindhárom szakot: a turkológiát, a mongolisztikát és a tibetisztikát. Mindháromból vannak tanítványaim, akik ismert nevekké váltak. 3 tanszékvezető van a tanítványaim közt, a negyedik is már egyetemi docens – és persze jönnek föl a fiatalabbak.

J.É.: Vannak-e még homályos pontok abban, amit kutat, van-e sok olyasmi, amire még választ szeretne kapni a jövőben?

R.T.A.: Ha az ember választ talál a kérdésekre, azok újabb kérdéseket jelentenek. Tisztázni kellett a magyar nyelv történetét, erről készült egy munkám, amely a magyar nyelv történetéről szól az ugor kortól az ómagyar korig. A Kis magyar őstörténet című könyvben pedig igyekeztem a nagyobb közönség számára a magyarság eredetét népszerű formában bemutatni.

J.É.: Felveheti-e a versenyt a tudomány hiteles, de népszerűsítő kommunikációja az áltudományok kommunikációjával?

R.T.A.: Komoly kérdés, örülök, hogy föltette. Tele vagyunk áltudománnyal. Az áltudománnyal az a probléma, hogy ha valaki kutatásra adja a fejét, el kell döntenie, a tudomány módszertanát követi-e és az ésszerűség elveit, vagy a hangulatát, az érzelmeit és az érdekeit. Ez egy nehéz választás. Az igazi tudomány ugyanis hallatlanul hosszú, alázatos aprómunkából áll. Sokkal könnyebb 5-6 kézikönyv alapján hangzatos eredményeket produkálni, hatodszorra felfedezett dolgokat felmelegíteni. Mindenütt vannak dilettánsok. Sokan korábban tisztességesen dolgoztak, jó tudományos munkát tettek le az asztalra; de megunták, hogy komolyan dolgozzanak, kis folyóiratba írjanak aprólékos munkát. A tudományos- és a szólásszabadság szempontjából, ami nekem fontos, ez rendben is lenne, de közpénzt ilyenre fordítani – bűn. Ezek a tudósok sokkal kártékonyabbak, mint a laikus társaságok. Például Angliában a mai napig van egy csoport, melybe csak az léphet be, aki hiszi, hogy a Föld lapos. Miért ne csinálná? Amíg nem ártalmas, amíg nincs politikai vetülete, rendben is van. Sajnos a magyar őstörténetbe kezdettől a mai napig politikai felhangok vegyülnek. Ezek úgy hangzanak, hogy aki nem az én véleményemet vallja, az a magyar nép ellensége. Én is megkaptam ezt. Ezeket tudomásul kell venni, ezek le kell, hogy peregjenek az emberről.

J.É.: Nem bánta-e meg, hogy ezt a hivatást választotta? Egyikét azoknak a területeknek, amelyekhez mindenki ért, illetve érteni vél… és olykor vérre menően közügy?

R.T.A.: Az „érteni vél” a lényeg. Az egészségügyhöz és a magyar futballhoz is mindenki ért. Aki ennek szentelte az egész életét, annak számára nevetségesen hangzik az, hogy ő a magyar nép ellensége. Annak idején Semmelweis Ignácot, és számos más nagy tudóst is meghurcoltak.

Számunkra igazából a nemzetközi megítélés a lényeg. Ha olyanok, akiknek semmiképp nem áll érdekében, hogy valamely itthoni irányzatot támogassák – hisz azt sem tudják, milyenek léteznek nálunk –, elismerik a szakmai teljesítményt, akkor az értékelés!

Nekem élő kapcsolatom van a külföldiekkel. Annak idején már az első cikkemből 50 példányt szétküldtem az akkori legnevesebb kollégáknak. Nagyon szoros kapcsolatban voltam a maga korának legnagyobb mongolistájával – pedig alapdolgokban nem értettünk egyet. Ő azt állította: a mongol és a török nyelvek genetikusan rokonok. Szerintem ez egyáltalán nem bizonyított. Ugyanakkor izgalommal olvastam a cikkeit. Volt olyan, hogy cikket írt az én cikkemről; rögtön írtam neki, hogy ebben a kérdésben igaza van. A szakma minden jelentős személyiségével kapcsolatom volt. Levelezésem nagy része tudományos. Annak idején a BM minden levelemet felbontotta, azóta ezeket meg is kaptam – mit törhették a fejüket, hogy a sok nyelvészeti anyag milyen titkos összeesküvéseket rejthet…

J.É.: Színészektől obligát kérdés, legemlékezetesebb bakija… Mi volt az Ön legnagyobb kutatói bakija? Volt-e valami, amit revideálnia kellett?

R.T.A.: Ez egy természetes folyamat, saját magát revideálja az ember. Ezt nem tartom problémának.

J.É.: És maga a tudomány módszertana mennyiben változott meg, mondjuk az utóbbi 30-40-50 év alatt?

R.T.A.: Változott… Annak idején, a 75. születésnapom alkalmából Csebokszariban szerveztek ünnepi tudományos ülést. Előadást tartottak a tudományos tevékenységemről, címe: Róna-Tas olyan történész, aki nyelvi forrásokkal dolgozik. Ez így van. Ezt a fajta metodikát ki kellett alakítani, ebben sok új elem van. A genetika is ide tartozik. A genetikát most túlértékelik történeti szempontból. A nagy genetikai eredmények után túl hamar vonnak le történeti következtetéseket. De ettől függetlenül előbb-utóbb óriási eredmények lesznek. Nemcsak figyelem, tanulom is a genetikát: beletartozik a kutatási területem szélébe. Van tehát új módszer; és van hihetetlen sok új anyag. A professzoraimnak rendelkezésére állt anyagnak ma a többszöröse létezik, és sokkal könnyebben hozzáférhető.

J.É.: A nyelvtudományban is jellemző az egyetemek közti együttműködés?

R.T.A.: Elsősorban a diákok képzésében. Minden tanítványomat elküldtem mindkét irányba fél évre. Keleten fél évet tölthettek azzal a csoporttal, amelyet kutattak, ez alapozta meg hitelességüket. És elküldtem őket nyugatra, más tanárhoz. A csőlátás ellen, amely elkerülhetetlen, amikor valaki egy tanártól tanul.

Kaptam például egy kiváló, nemzetközi rangú folyóirattól egy cikket, hogy lektoráljam. Nem tudtam, kié. Elolvastam. Azt mondtam: „az illető hölgy Krakkóban tanult, és még nem lépett ki tanára árnyékából”. Azt, hogy nő, honnan tudtam? A fogalmazásból, a tematikából. A lényeg, hogy a tanárt meg lehetett állapítani.

Az, hogy kaptam egy Humboldt-díjat, az egy dolog. A Humboldt-alapítvánnyal való kapcsolat a fontos: minden tanítványom járt már külföldön ezzel az ösztöndíjjal. 

J.É.: Kiből lesz a jó nyelvész? Vagy helyesebben, kiből lesz rossz nyelvész?

R.T.A.: Ez összekapcsolódik azzal a kérdésével, hogy milyen hibát csináltam. Bizony, egy csomó esetben rosszul ítéltem meg embereket. Végül is 8-9 tanítványom van, akik a tudományban nemzetközi mércével jelentősen teljesítenek; tanítani meg tanítottam vagy 100-at. Sok volt tehetséges úgy, hogy aztán mégsem lett belőle semmi. Nemcsak a natúr tehetség számít, hanem rengeteg egyéni körülmény is, amely vagy ráerősít a tehetségre, vagy elnyomja azt.

J.É.: Mégis, milyen alkat kell a nyelvészet műveléséhez?

R.T.A.: Az első egy negatívum. Nem kell nyelvtehetség. A kivétel csak erősíti a szabályt. Kell viszont nyelvismeret. Különböző szerkezetű nyelveket kell ismerni. Nekem két nyelv jelentett óriási segítséget: a tibeti és a latin. A jó nyelvész a nyelv rendszerét, struktúráját, funkcióját érzi, érti.

Engem mindig izgatott a szavak eredete. A fiam, amikor mondtam, hogy most már hagyjon dolgozni, tudta: egy kis etimológiával mindig el lehet csábítani, és ha ilyet kérdez, azzal el tudja érni, hogy továbbra is vele foglalkozzam. Egy-egy szó történetében ugyanis maga a történelem tükröződik vissza.

Róna-Tas Ákos

A jó nyelvész ismeri a nyelvészeti irányokat, ha nem is követi mindet. És még egy fontos dolog: általános, filozófiai szempontból is tudja a nyelvet vizsgálni. Különben mint sajtban a kukac, elvész a rengeteg anyagban. Kell egy általános rálátás a nyelvre. A nyelvészeti eredményt azon lehet lemérni, hogy túlmutat-e önmagán? Ezt két irányba teheti: történeti, vagy filozófiai irányba.

J.É.: Egy helyütt azt írja, a legérdekesebb kérdések egyike, hogy miért változnak a nyelvek. Változott-e az ezzel kapcsolatos elképzelése?

R.T.A.: Itt mindig az a kérdés, hogy a véletlennek milyen teret engedünk. A nyelv változik, belső szerkezeti szükségszerűségek miatt is. Vannak általános változási szabályok. Például minden nyelv arra törekszik, hogy gazdaságosan fejezze ki magát. Ezért a két szótagú szavak a leggyakoribbak. A Pál becézése Pali, a Bertalané Berci: mindkettő két szótagú. A belső változási rendszer mellett vannak véletlenek. Korábban a véletlennek kevesebb jelentőséget tulajdonítottam. Azóta születtek általános elméletek, mint a káoszelmélet. Egy pillangó szárnya meg tudja változtatni a légköri viszonyokat. A nyelvben is van néhány olyan véletlen, amely „végzetessé” válhat.

Végül: ma igényesebbek vagyunk. Mestereinknek elég volt 3 példa egy nyelvi változásra. Ma a teljes korpusz (szókincs) anyagán kell bizonyítani valamit: kérem 100-ból 98 esetben így van, 2-ben nem, és ezt magyarázhatjuk.

J.É.: A nyelvek változásában mekkora hányad az, amely jó eséllyel bejósolható, becsülhető? 

R.T.A.: Bizonyos rendszerszerű dolgok bejósolhatók. A mai magyar nyelvet nézve, a ban-ben, ba-be helyragok „szembenállása” kezd megszűnni. Ezt már 10-20-30 éve meg lehetett mondani, hogy így lesz. Rengeteg ilyet ismerünk. Például a 20. század elején egyes helyeken sört, másutt sert ittak. Ma már nevetségesen hangzana, ha valaki azt mondaná, megyek serezni. A fölmegyek és felmegyek közt viszont semmi különbség nincs. – A jelenlegi, szinkron rendszerben is látjuk a történeti tendenciát: két egyenértékű alakból az egyik megmarad, a másik visszaszorul.

Én nem hiszek a nyelvhalálban, abban, hogy a magyar nyelvet tönkreteszik. Sokan félnek attól, hogy rengeteg idegen szó áramlik be. Ám a nyelv egységes belső egyensúlyára lehet építeni. A nyelv – élő szervezet. Aki beavatkozik, kárt okoz. Azt látom, akik féltik a nyelvet az idegen szavaktól, más szabályokat viszont nem tartanak be: például a világos mondatszerkesztést. Holott a világos gondolkodás a kifejezés világosságában nyilvánul meg. Ezzel együtt én kerülöm az idegen szavakat.

J.É.: Nos hát, mi is a rokonság kritériuma? Lehetne például az is, hogy egy házban lakunk? De lehet, hogy ez még azt sem illusztrálja jól, hogy mi nem a rokonság. Tehát, hányféle „rokonság” létezik? Ezek közt van-e átfedés? Nem lehet elégszer tisztázni ezt…

R.T.A.: Azzal kell kezdeni, hogy a sógornőm a rokonom? A rokon nem pusztán vérrokont, hanem szerzett rokonságot is jelent. Kétféle módon használjuk, és ez megtévesztő. Csak az elsőről lehet szó a nyelvrokonságnál. Alapja, hogy a múltban egy közösség többé-kevésbé egységes nyelvet beszélt, majd szétszéledt több irányba. Nagyon hangsúlyozom: a nyelv eredete és a nép eredete nem ugyanaz. A „finnugor rokonságunk” kifejezésben már ott az elcsúszás. Én a finnugor nyelvek rokonságáról beszélek, és nem azonosságról.

J.É.: Nyelvében vagy génjeiben él a nemzet?

R.T.A.: A nyelv a kultúra lényeges része, ilyen értelemben a nyelvében.

J.É.: A kisebbségek identitásában milyen szerepet játszhat a nyelv?

R.T.A.: Óriási szerepet játszik, a kulturális folytonosságot biztosítja.

J.É.: Károsak-e a nyelvrokonsággal kapcsolatos téveszmék, vagy csak “jóindulatú hülyeségek”?

R.T.A.: A pokolba vezető út jóindulattal van kikövezve, a kettő nem zárja ki egymást. Van persze rosszindulat is: üzlet, hatalom… Legtöbbje azonban nem ilyen. Őket sajnálom, annyi időt elvesz a tudománytalan megközelítés. De azért ez kárt okoz, függetlenül a szándéktól. A BTK-ban is szerepel a gondatlanságból okozott kár. Mondhatjuk ennek analógiájára: a magyar nemzettel, nemzettudattal szemben gondatlanságból okozott kár.

J.É.: Ez egy hungarikum, vagy ellenkezőleg, szinte minden nép önmagáról való gondolkodásának egyfajta „betegsége”? Minden népnek ennyire fontos a leszármazás kérdése, hogy milyen presztízsű csoportból jött?

R.T.A.: Nem hungarikum, hanem koreszme. Ott van Dél-Franciaországban a provanszál reneszánsz; vagy a skótok, walesiek, akik most vissza akarnak találni eredeti azonosságtudatukhoz. De Kelet-Európa nem esett át az első ilyen lázon, a nemzeti büszkeség, érzékenység nem ment végig a maga belső fejlődési rendjén. Trianon és a rossz körülmények miatt a magyar nemzeti tudat kialakulása, tisztulása lelassult. Aztán következett a tudat elnyomása 40 év alatt. Természetesen minden tűz, amelyet elnyomnak, megpróbál lángra kapni. Nyugat-Európában persze büszkék arra, hogy szászok, provanszálok vagy katalánok, de eszükbe nem jut háborút indítani – hacsak nem a futballban, például a Barcelona-Madrid mérkőzéseken, utoljára Szicíliában.

J.É.: Egy olasz professzor, Mario Alinei szerint az etruszk rokonunk. Mások úgy vélik, a sumér, kínai, vagy japán rokonság sem kizárt. Tud licitálni valami még meredekebbel? Vagy netán meglepni azzal, hogy mindezekben mégis lehet valami?

R.T.A.: Nem, nincs bennük semmi. Az említettek közül az etruszk rokonságról szóló könyvből van egy dedikált példányom, ugyanis írója személyes ismerősöm. Ő azt állítja: az etruszkok magyar eredetűek. Ennek semmi alapja nincs. Az olasz kolléga Hollandiában volt professzor, majd Olaszországba vonult vissza. Az emberek szeretnek nehezen megoldható dolgokkal foglalkozni; nehezen nyugszanak bele, hogy vannak rokontalan nyelvek, mint a baszk, a sumér.

Voltam Bagdadban, ott élnek sumér kutatók. Kértem: mondjanak egy nyelvet, amellyel nem rokonították a sumért! – Nincs ilyen, jött a válasz. Még a tibetivel is rokonították. Vannak ilyen „őslények”, amelyeknek kihalt a rokonságuk, az etruszk is ilyen. Másrészt, az etruszk írás első látásra hasonlít a székely rovásírásra – vagy bármely másikra. Harmadrészt, az etruszkot még nem fejtették meg. Halad, de alig áll rendelkezésre szöveg. Legfeljebb csak a sok kétnyelvű – etruszk-latin – sírfelirat segít. Az a gond, hogy nincs olyan mai nyelv, mint például a latinnál, görögnél vagy az egyiptominál, amely segítene a megfejtésben. A sumérnál sincs, de azt megfejtették, mert voltak kétnyelvű szövegek.

Rettenetesen sok a találgatás. Olyan, mint a lottó: minden héten több százezer ember próbálja eltalálni.

J.É.: Mégis, lehetségesnek tartja-e, hogy mindazzal együtt, amit ma tudunk, egyszer fény derül egy valószínűtlennek tűnő rokonságra?

R.T.A.: Igen. Hogy a magyarokról kiderül: Zeusz valamely utódától származnak; vagy magáról kiderül, hogy a szingapúri miniszterelnök titkos leánya.

Azt, hogy mi nem rokon, nem lehet logikai úton bizonyítani; csak azt lehet mondani, hogy a valószínűsége nagyon kicsi.

Rektori székfoglaló, József Attila Tudományegyetem, Szeged, 1991

J.É.: Ha a hantik és manysik a legközelebbi nyelvrokonaink, miért vagyunk olyan közömbösek a sorsuk iránt? Nem paradox-e az a helyzet, hogy a valódi rokonságainkat általában nem éljük meg érzelmileg, sokan viszont a képzelt rokonságokat annál inkább?

R.T.A.: Egy tanítványom, Szalontai Judit, épp a Hanti-manysi Egyetemen tanít magyart. Férjhez ment egy csuvas mérnökhöz. Nagy fellendülés van náluk: olajat találtak, új egyetemet hoztak létre. Sajnos azonban azt kell mondanom, hogy tényleg nem törődünk kellően a rokon nyelvet beszélő közösségekkel. Sokkal több ösztöndíjat kellene biztosítani mindkét irányba. Ez lenne az igazi segítség. 6-8 ösztöndíj tehetséges hanti-manysi fiataloknak, amellyel majd hazamehetnek.

Egyébként a magyar rokonságra ők hihetetlenül büszkék. Moszkvában találkoztam az utcán egy vogullal, teljesen véletlenül; talán azt kérdezte meg, merre kell mennie. Beültünk egy kocsmába. Mint tanító, tisztában volt a rokonsággal, és mindketten soroltuk a rokon szavakat… életének nagy eseménye volt ez a találkozás, ahogy az enyémé is.

J.É.: Most egy másik jelentős találkozásról ha hallhatnánk… A Dalai Lámával miről folyt a diskurzus?

R.T.A.: Többször találkoztam vele, és sok mindenről beszéltünk, mindennapi kérdésekről is. Nagy érdeklődésre tarthat számot az, amit a vallásról mondott. A buddhizmusnak ugyanis van egy külső köre, számos rítussal. A Láma ezt felülről, filozófiai szempontból is nézi. Angolul beszéltünk, mert nem tudok úgy tibetiül, hogy egy beszélgetést végigvigyek. Azt mondta: az a buddhizmus, amelyet a magáénak vall, materialista. – Eltátottam a számat. – A világnak egy természete van, nem duális a világ; nem testi és lelki, fizikai és metafizikai.

J.É.: Nem monizmus ez inkább, mint materializmus?

R.T.A.: A Láma ismeri az angol filozófiai nyelvet. Amikor a Harvardon tart előadást, azt angolul kezdi. Tehát nem volt véletlen, hogy ezt a terminust használta. Bennem „keletről”, a szocialista régióból jött embert látott, és hangsúlyozni akarta: az ő világa nem is annyira idegen a miénktől. Tisztáztam, hogy nézetét én is monizmusnak hívom. Azt állította, nem az… Mondtam neki, vigyázzon, ha mifelénk „keletre” jön, mert nyugaton ezt értik, de itt félreérthetik. Ő mosolygott.

J.É.: Ön szerint a Dalai Láma hisz a lélekvándorlásban?

R.T.A.: Igen. Szerinte a lélek is anyagi, emanációja az anyagnak. Azt mondta, ha Kínában születik újjá, az probléma; ha Tibetben, az jó, akkor lehet következő láma. De komolyan foglalkozott egy időben azzal is, hogy nem akar újjászületni, hogy talán véget kellene vetnie az ő születései láncolatának. Ebbe a kérdésbe nem akartam belemenni – ez már intim szféra.

Beszéltünk a demokráciáról. Nehéz egy tekintélyuralmi, teokratikus rendszerben bevezetni a demokrácia elemeit. Ő létrehozta a tibeti parlamentet, amely egyelőre küldöttekből áll. Ezt még kevesen tudják, pedig ez is nagyon fontos.

Őnála felvilágosultabb embert ma a világon alig-alig tudnék mondani. Gandhi nagyságrendű; Gandhit az tette nagyobbá, hogy nagyobb közösség tagja volt. A Láma személyiségének varázsát az adja, hogy hihetetlenül sugárzik belőle a humánum, a kedvesség, az empátia. Lenyűgöző. Vidám ember, humora van. Mondok egy konkrét példát. Előadást tartott nálunk Budapesten a Közgazdasági Egyetem földszinti nagy aulájában. A termet úgy rendezték be, hogy egyik oldalon Marx Károly mellszobra, a másikon ő foglaljon helyet. Amikor a Láma elkezdte az előadást, egyszer csak észrevette, hogy ott a Marx Károly szobor. Az előadás kellős közepén felnevetett: Nézzék, nézzék, nézzék, ott van! Mások hasonló helyzetben provokációról beszéltek volna – hogy azonnal tüntessék el a szobrot, vagy hasonló. Sok ilyen volt. Ő azt mondta: milyen jó, Marxnak – illetve az ő szellemének – is elmondja, hogy mit gondol a világról.

Megérttettem a Lámával, a tibetisztika olyan tudomány, amely akkor is őket segíti, ha a vallási résszel nem azonosul. Erről aztán tartott is egy kis fejtágítót. Ma is emailezünk, nemrég kaptam üzenetet Dharamsalából – ha nem is közvetlenül tőle, hanem az ezzel megbízott személytől.

J.É.: Van-e még valami, amit fontosnak tart elmondani, vagy hangsúlyozni?

R.T.A.: Kalauz volt az apósom. Én ott laktam egy időben náluk. A feleségét megkérdezte: Mondd, ez (mármint én) mikor dolgozik? – Ő ugyanis nem ismerte föl, hogy az is munka, ha valaki a fejével dolgozik. Amit az emberek nem értenek meg, hogy a tudomány ugyanolyan munka, mint bárki másé, csak ahogy Poirot mondja: a „szürke celláinkkal” végezzük.

-

Róna-Tas András tudományünnepi előadása a székely rovásírásról a Magyar Tudomány Ünnepén az MTA Székház Dísztermében