A legtöbb ember érezte már a bőrén mások előítéletességét. A túlsúlyos és a hórihorgas, a boglyas hajú, a vidéki, az infantilis, az okostojás és a többiek mind megkapják a magukét, különösen gyerekkorban. A legtöbb ellenséges indulat talán azokra zúdul, akik jól láthatóan tartoznak valamely hátrányosan megkülönböztetett csoporthoz. Őket nemcsak a kisebbség sztereotip vonásaival ruházzák fel, hanem szinte bármivel, ami rossz – ha nem is tudatosan. Az ösztönös rasszizmus ott tanyázik a legtöbb agy mélyén, s következményei olykor végzetesek lehetnek.

Egyének és csoportok egyaránt szeretik tudni, kik is ők. E tudáshoz vezető legkönnyebb út pedig annak meghatározása, kik nem ők. Kik azok, akiket jóízűen le lehet nézni, akiknek hibáiba el lehet mélyülni, már csak azért is, mert azok épp a saját erényeik ellentettjei. A rasszizmus egyre több körben válik kínossá, de ettől még nem hal el rögtön, hanem egyfajta hallgatólagos rasszizmusként él tovább: nem mondják ki, de odabent mind ugyanarra gondolnak.

Vagy nem gondolnak. Egyre több ember önmeghatározásához nem az idegenektől való különbözés, hanem az idegenek elfogadása tartozik hozzá. A tolerancia alapja nemcsak a neveltetés és a közeg, hanem a személyiség nyitottsága is, amely nem kis részben veleszületett. A nyitott, elfogadó ember agyának működése, sőt szerkezete is tükrözi: képes felülírni azt az ösztönös félelmi és támadó reakciót, amelyet az idegennek tűnő emberek szoktak kiváltani. Mivel vágyik az újdonságra, a sokféleség, a kulturális különbségek inkább kíváncsivá teszik.

Ma a fehér emberek túlnyomó többsége ilyennek mondja magát, és csak úgy 20 százalékuk hangoztat nyíltan rasszista véleményeket. Vajon a sok-sok toleráns ember mind mentes az előítéletektől? Tudatosan talán. Csakhogy a pszichológusok tesztjei és az idegtudósok készülékei kimutatják azt, amit az emberek nemcsak mások, de maguk előtt is elrejtenek.

Elő az ítéletekkel!

Ha agyunkat nem is vizsgáltatjuk meg most rögtön, pszichénket mérlegre tehetjük, méghozzá a Harvard Egyetem oldalán. Itt találhatók a híres Implicit Asszociációs Tesztek (IAT) több nyelven, köztük magyarul is. Kipróbálhatjuk például, mennyire vagyunk előítéletesek a feketékkel vagy a romákkal szemben. A trükk a következő. Különféle szavakat, mint boldogság, ragyogó, öröm vagy borzasztó, bánat, félelem kell a jó vagy rossz kategóriába elhelyeznünk, minél gyorsabban. Ehhez a klaviatúra két kijelölt billentyűjét használjuk. A szavak egy-egy tipikusan roma, vagy tipikusan magyar név után villannak fel. A kutatók szerint, ha roma neveket követően lassabban kategorizáljuk a jó, és gyorsabban a rossz jelentésű szavakat, mint a magyar nevek után, akkor előnyben részesítjük a magyarokat a romákkal szemben. Kicsit vagy nagyon – a néhány perces teszt ezt is azonnal elárulja.

Meg azt is, hogy a legtöbben nagyon. Mindez hasonló ahhoz, amit fehér amerikaiak millióinál kaptak tipikus fehér és fekete nevekkel. 70 százalékuk bizonyult előítéletesnek. Ha ezt összevetjük a rasszista állításokkal nyíltan egyetértők 20 százalékos arányával, az eltérés óriási. Ennyire félreismernék magukat az emberek?

E ritka robusztus eredmények láttán úgy tűnik, a legtöbb ember kezeit az agyuk mélyén bujkáló rasszista homunculus irányítja. De mi a helyzet, ha a kezek ügyében nem billentyűk találhatók, hanem éppen fegyver?

Elsütik. Legalábbis inkább sütik el akkor, ha a célpont színes bőrű, mint ha fehér. Több tragikus történetet is olvashattunk már, különösen fegyvertelen feketékre lövő fehér amerikai rendőrökről. A talán legmegrázóbb eset helyszíne azonban Németország. Egy drogproblémákkal küszködő német fiatalember nekitámadt egy várandós egyiptomi hölgynek, és megsebesítette. Az ügyet bíróságra vitték. A tárgyalás előtt azonban a férfi több késszúrással a nyílt utcán gyilkolta meg a nőt. Utóbbinak férje próbált segíteni. De ahogy a földön fekvő nő fölé hajolt, lövések érték. A rendőr ugyanis nem a támadóra lőtt rá, hanem az egyiptomi férjre. Nem lévén sok ideje a döntésre, agya automatikusan úgy fordíthatta le magának a helyzetet, hogy nem a világos, hanem a sötét bőrű férfi a tettes. A rosszat az idegen rasszhoz társította, csakúgy, mint az IAT tesztek kitöltőinek 80 százaléka.

A rejtett rasszizmus kritikus helyzetekben akár gyilkossághoz is vezethet. Ennek passzív formája, amikor valaki elmulasztja az életmentő segítségnyújtást, különösen, ha ez munkaköri kötelessége volna. Egy 2007-es kísérlet felkavaró eredménye, hogy az orvosok előtt sem vagyunk egyenlők. Az orvosok fekete, vagy fehér páciensek kórtörténetét kapták meg, amelyben mellkasi fájdalom és más, az infarktus veszélyére utaló tünetek szerepeltek. A fehér páciensek számára valószínűbben írták elő a vérrögképződés elleni, életmentő kezelést, mint a feketéknek. Ez a faji megkülönböztetés annál inkább volt jellemző, minél előítéletesebbnek mutatkoztak az orvosok az IAT-teszten.

A világbékítő

Az IAT és hasonló módszerek már a kezében vannak, a megoldást részben még keresi Emile Bruneau (Massachusetts Technológiai Intézet). E világutazó azokat a területeket látogatja meg, amelyeket különös mértékben sújtanak a faji ellentétek. Egy évet töltött önkéntesként Dél-Afrikában akkor, amikor az apartheidet felváltotta a demokrácia. Megjárta Srí Lankát a tamil tigrisek legnagyobb támadása idején. A magyarországi romák helyzetére egy magyar diákja hívta fel a figyelmét. 2015-ben Budapesten vizsgálta tanárok és más emberek előítéleteit a romákkal szemben.

Emile Bruneau

A 43 éves, fiatalos tudós fesztelen, fél kezét zsebében tartó előadói stílusa többet árul el kaliforniai hippi származásáról, mint arról, milyen nagyra törő célt tűzött ki: az egyetemes testvériséget. Persze ezt sokan megtették már; az ő megközelítése mégis különleges. Talán mert nem társadalom-, hanem természettudósnak tanult. A szinaptikus képlékenységben szerepet játszó proteinek molekuláris dinamikájából szerezett doktorátust. Ma is agykutatóként közelít a társadalmi kérdésekhez: vizsgálódásait fMRI képalkotással egészíti ki. Így egyfajta politikai idegtudományt művel.

De miért kezdenek valakit az emberi konfliktusok foglalkoztatni, miközben egészen másra készül? – ilyen és hasonló kérdéseket Bruneau is gyakran föltesz az előítéletek elleni aktivistáknak. Legtöbbjük valamely kulcsélményét idézi fel. Bruneau esetében ez 24 éves korára esett. Az Észak-írországi konfliktusok idején más önkéntesekkel együtt protestáns és katolikus ír iskolásfiúkat táboroztatott Belfastban azzal a céllal, hogy a két ellenséges csoportot összehozzák. Részt vett ebben freskófestő, zeneterapeuta és más lelkes művészek. Mind huszonéves volt és mind improvizált. Úgy tűnt, sikerrel: a fiúk között sorra köttettek a vegyes barátságok. Mígnem egyszer összeverekedett egy katolikus fiú egy protestánssal. És az indulat gyorsan terjedt át a többiekre, mind a 250 gyerekre: katolikusok a protestánsok ellen, és viszont. Bruneau ledöbbent. A konfliktust kirobbantó fiúkat kedvesnek, segítőkésznek, együtt érzőnek ismerte meg.

Ez az ellentmondás feszítette bentről továbbra is, mikor hazájába visszatérve idegtudományi doktoriját készítette. Végül úgy döntött, összeköti azt, ami foglalkoztatja, azzal, amin dolgozik. A MIT kognitív idegtudományi intézetébe jelentkezett, hogy a csoportközi ellentétek agyi hátterét kutassa.

Empátiahézag

Most látta csak, hogy módszerek százait dolgozták már ki az előítéletek csökkentésére és a csoportok összebékítésére. A legtöbbnél azonban a kutatók nem ellenőrizték, hogy céljaik teljesültek-e. Még nagyobb baj volt Bruneau szerint, hogy sokszor nem is a megfelelő célt tűzték ki. Szinte mindannyian úgy gondolták, hogy az empátiás képességet kellene fokozniuk.

Bruneau elméjébe bevillantak az ír fiúkkal kapcsolatos emlékei. Akik miatt a balhé kitört, cseppet sem voltak híján az együttérzésnek, ahogy sokan mások sem. Mégis vadul nekiestek az ellenségnek. Miért? A csoportazonosság és a győzni akarás ösztönei törtek föl bennük, elnémítva az empátia agyi jelzéseit. Máskor az idegen rasszal kapcsolatos hiedelmek és félelmek hatnak ugyanígy.

Mindebből az a merész állásfoglalás is levezethető, hogy az ellenséget irgalom nélkül lekaszaboló harcosok, akárcsak az ádáz idegengyűlölők amúgy segítőkész és együtt érző emberek lehetnek – a saját csoportbeliekkel. Mintha két teljesen más énjük volna. Bruneau előszeretettel hivatkozik Wafa Idrisre, aki önkéntes mentősként dolgozott a második intifáda idején. Ő lett azután az első palesztin női öngyilkos merénylő.

A tipikus kirekesztő szívélyes énjét persze leginkább a hozzá hasonlóknak, a többi kirekesztőnek tartogatja. A köztük zajló interakciók során megerősítik egymásban, hogy az ellenségre vagy a kisebbségre nem kell tekintettel lenni. Nem érdemlik meg. A nacionalista és különösen a faji előítéleteket a morális megbélyegzés betonozza be. Ez a viszonylag enyhe „náluk sosem lehet tudni”-tól a ravaszon, majd hazugon át a naplopóig, tolvajig, végül a gyilkosig terjed. Carol Dweck pszichológus professzor (Stanford Egyetem) szerint minél inkább a genetikának tulajdonítják a kirekesztők a feltételezett rossz vonásokat, annál kevésbé tartják azokat megváltoztathatónak, s ez fokozza bennük az ellenséges érzéseket.

Ahogy a csoporttagok egyre elszántabban szidják vagy akár üldözik a kívülállókat, úgy erősödnek a köztük lévő kötelékek. A közös ellenség összeköt. Bruneau szerint azonban az ok és okozat felcserélhető: az együttérzés, kötődés erősítése is fokozhatja a kívülállók kirekesztését. Óvatosan tehát a csapatépítéssel!

Bruneau szerint az elmében, mikor az ellenségre gondol, empátiahézag támad. Az agy letükrözi ugyan a másik szenvedését, de az nem szomorúságot kelt benne, sokkal inkább kárörömet. A másik öröme pedig irigységet. A kutató úgy gondolja: még a legmélyebben együtt érző emberben is létrejöhet ez a fajta váltás. Nem is kell hozzá elmérgesedett konfliktus. Elegendő a sima versenyhelyzet is.

Ezt bizonyítja Bruneau a laboratóriumban. Kísérleti alanyait két csoportba osztja, mindkét csoport kap színt és logót, majd online játékot játszanak egymás ellen. Ezután történeteket olvasnak valamely másik résztvevő jó- avagy balszerencséjéről. Kivel éreznek jobban együtt? Azzal, akivel a kísérletvezető random módon egy csoportba osztotta be őket! Egy szín, egy logó és némi versengés elegendő ahhoz, hogy a másik csoport tagjaival szemben elkezdjen kiépülni az empátiahézag. Amelynek nagysága nem függ össze azzal, hogy valaki mennyire érző szívű vagy érzéketlen egyébként.

Híd a szakadékon át

Ha már a véletlenszerű besorolásnál is kialakul az empátiahézag, idült ellenségeskedésnél valóságos szakadékká mélyülhet. Régi riválisok agyában már egymás puszta említésére is tüzelni kezd az amygdala: mintha csak idegrendszeri szinten tüzet nyitnának a másikra.

De az amygdala nem csak az ellenségre ugrik, hanem bárkire, akit veszélyesnek, potenciális támadónak vagy egyszerűen rendellenesnek vél. Ráadásul az amygdala válasza gyors. Hozzá képest a tudatos gondolkodás mindig csak másodikként érhet be a célba. Az ősi agy harcos évmilliók alatt formálódott reakciói azonban nem illenek bele mai, békeszerető világképünkbe. Nagyon úgy tűnik, hogy az emberek többsége előítéletes – de ez nem jelenti azt, hogy előítéletes is szeretne lenni. Ha tehetné, a következő pillanatban már nem lenne az. S hogy mit tehet ez ügyben?

Az egyik kísérlet során az emberek kerekesszékkel közlekednek, vagy egy kerekesszékest kísérnek egy napon át – ez csökkenti a fogyatékkal élőkkel szembeni fenntartásaikat. Nehezebb azonban a kutatók dolga, ha olyan csoportról van szó, amelynek tagjai a társadalom szemében jórészt maguk tehetnek rossz sorsukról. Ilyenek a hajléktalanok. Hogy jobban elfogadtassa őket, egy volt hajléktalan Németországban létrehozta a Hajléktalan gyorstalpalót. Számosan, köztük celebek és politikusok is kipróbálták már a 24 órás utcalakó létet. Sokuk beszámolt arról, milyen hamar elillant az önbecsülésük, miután felöltötték a hajléktalan ruházatot, és megpillantották az emberek arcára kiülő undort, vagy a leereszkedő jóindulatot, amikor pénzt adtak nekik az újságért. Az utcák pedig egyszeriben vadászterületté alakultak át. E nézőpont-felvételi gyakorlatot tovább mélyítheti az, aki kijárja a szintén németországi Koldusakadémiát. Az egy éves tanfolyamon már komoly vizsgákat is le kell tenni, s világossá válik, milyen nehéz szakmáról is van szó.

Bruneau is a nézőpont-felvételt helyezi módszerének középpontjába, de visz bele egy csavart. Ugyanis szerinte csak akkor hatékony, ha a többségiek veszik fel a kisebbségiek vagy hátrányos helyzetűek nézőpontját. A fordítottja nemigen működik. A kisebbség számára csak további frusztrációt jelenthet, ha belülről tapasztalja meg, milyen is azoknak, akik jártukban-keltükben nem gyanakvó, hanem elfogadó tekintetekkel találkoznak; vagy milyen lehet a napi betevőért vívott harc helyett azon vívódni, hogyan osszuk meg a befektetéseket a kötvények és részvények között.

Mi csökkentheti akkor a kisebbségiek ellenérzéseit? E célra Bruneau a nézőpont felvételének módszerét kiegészítette a nézőpont átadásával. Két kisebbségi helyzetben lévő csoportnál is igazolta ennek hatékonyságát: mexikói bevándorlóknál az arizonai határ mentén, és palesztinoknál a Közel-Keleten. A mexikóiak és a palesztinok egyszerűen megoszthatták saját történetüket a többségi fehér amerikaiakkal, illetve izraeliekkel, akiknek figyelmesen kellett hallgatniuk. Ez kölcsönösen csökkentette az ellenérzéseket. A lényeg tehát: nézőpont-átadás a kisebbség, nézőpont-felvétel a többség részéről.

Amerikából jöttem…

Reménykeltő eredményekkel és újvilági optimizmussal érkezett Bruneau Budapestre, hogy segítse a civil szervezeteket és az iskolákat a sikeresebb integrációs programok tervezésében. Ennek alapja, hogy a társadalmi beavatkozást meg kell előznie a pszichológiainak.

A magyarok mindezt kételyekkel fogadják. S nemcsak a honi pesszimizmus miatt. Kende Anna szociálpszichológus (ELTE, Budapest) például arra hívja fel a figyelmet, hogy a romák közösségeit három generáció óta beárnyékolja a munkanélküliség és az ebből fakadó mélyszegénység. Kende kutatásai rávilágítanak: a roma telepeken élő gyerekek megértik ugyan a társadalmi mobilitás mechanizmusait, és tudják, hogy a jobb életszínvonal eléréséhez a továbbtanuláson és a magasabb pozíciókon át vezet az út; de azt is megértik, hogy ez az út előttük nagy valószínűséggel zárva marad. Amikor a kutatónő megkérdezi tőlük, hogyan tehetnének szert szép családi házra, olyan feleleteket kap, hogy egy baleset után begyűjtenék a biztosítási összeget, vagy hogy nagyot nyernének a pókeren.

Kende Anna

A telepekről elmenekülő romák gyakran levetkőzik etnikai identitásukat. Őket ugyan elfogadja a többség, de ettől a romákról alkotott véleményük nem sokat javul. Inkább úgy gondolják, az ilyen emberek nem is igazi romák. Mert a roma szó továbbra is a ’piszkos, lusta, tolvaj’ rövidítése marad. Ez a vélekedés annyira elterjedt, hogy még a romák is magukévá tették. Jól látható ez a telepeken, ahol a lakosok nyíltan beszélnek a lusta és bűnöző egyének kiűzéséről. A telep egyik lakosa így nyilatkozik: nem védhetjük meg az embereket csak azért, mert ők is romák; ki kell dobnunk a rossz elemeket.

Két NGO (nem kormányzati szervezet) aktivista szintén hangot ad kételyeinek. Daróczi Gábor, a roma diákokat támogató Romaversitas Alapítvány vezérigazgatója szerint olykor a legjobb kutatás is csak ront az ügyön. Ha valaki felhívja az emberek figyelmét, hogy rasszisták és változtatniuk kellene, ezzel csak tovább fokozhatja elutasításukat.

Daróczi Gábor

Magyar Kornéliát, a Progresszív Intézet igazgatóját az nyugtalanítja, mi lehet a következő lépés. Ha egyszer megméred, hogyan változtatsz rajta? – kérdezi Bruneau-tól, aki azonban nem jön zavarba. Azt mondja: a válasz épp az olyan nem roma aktivistákban rejlik, amilyen te vagy.

Majd rákérdez: mi késztet egy képzett, fehér nőt a roma ügy támogatására? Magyar Kornélia egy pillanatra magába mélyed. Majd elmeséli, hogy egy, az ausztriai határhoz közeli városban nőtt fel. Amikor családjával átkeltek a határon, és vásárolni mentek, mindig úgy érezte, kinézik őket onnan. Ezt Daróczi is megerősíti: a magyarok főként azért lépték át a határt, hogy alapvető árucikkeket vegyenek. A boltok falán magyar nyelven figyelmeztették őket: Magyarok, ne lopjatok! 

Szégyenletes volt, teszi hozzá bólogatva Magyar Kornélia, akinek története egyenesen felvillanyozza az amerikai kutatót: nem azért, mert még nem hallott ilyet, ellenkezőleg, azért, mert más aktivisták is hasonlókat meséltek. És mert itt is egyfajta nézőpontfelvételről van szó, csak éppen spontán módon. A kirekesztetté válás átmeneti élménye is elegendő, hogy az emberről leolvadjon a mindenkori többségiek fölényes maszkja, s létrejöjjön a rezonancia a mindenkori kisebbségiekkel.

Jakabffy Éva