IPM 2015. április

Agresszív, birtokló vagy épp nemtörődöm szülők gyermekei gyakran eltökélik, hogy ők teljesen másként nevelik majd gyermekeiket. Nem is sejtik, mennyi minden esküdött össze azért, hogy ez ne így legyen.

Darwin és Freud belépnek egy bárba. Két alkoholista egér, anya és fia, ül a bárszékeken, gint szürcsölgetve egy-egy gyűszűből. Az anya egér felnéz a tudósokra:

• Hé, ti zsenik, mondjátok meg, hogyan került a fiam ebbe a szánalmas állapotba?
• A rossz örökség – mondja Darwin.
• A rossz bánásmód – mondja Freud.

Az ő idejükben még sok tudós hihetett az öröklés, vagy a nevelés mindenhatóságában. Ha pedig most azt a kérdést szegeznék nekünk, miért maradnak fenn egyes viselkedések nemzedékeken át, ösztönösen magunk is hajlanánk az egyik oldal felé. Valamiért egyikünk a génekben hisz inkább, másikunk a példák átadásában. S hogy maga ez a hitünk veleszületett-e, vagy tanult, szinte kibogozhatatlan kérdés.

Mi okozza az egyedek közti különbségeket? Hogy mi az, ami születéskor, sőt bőven előtte rögzítésre kerül, és mi az, ami a környezettől függ, olyan kérdés, amelyről századok óta veszekednek a filozófusok. A vita egészen a 20. századig csak bizonytalan körvonalú fogalmakra támaszkodott. Így például az, hogy a vér lehet nemes, évszázadokon át nem volt kétség tárgya; azt azonban kerülték, hogy meg kelljen mondani, valójában mi adódott át az arisztokrata szülők testéből a gyermekekébe. Továbbá, a 19. században úgy gondolták, hogy az alkoholizmus és az olyan betegségek, mint a tüdőbaj, „a vér útján” öröklődnek. Vajon az egyének alá vannak vetve egy olyan sorsszerűségnek, amellyel szemben tehetetlenek, s amelyet tovább fognak adni gyermekeiknek?

Hogy a DNS dönt szemünk vagy bőrünk színéről, ez hamar elfogadottá vált. De mi a helyzet mondjuk a túlsúllyal, az intellektuális és művészi képességekkel vagy éppen a nevelési stílussal? A legádázabb csörték akkor dúltak, amikor egy-egy kijelentésnek konkrét politikai fordításai is lehettek.

Az 1950-es években a náci és más rasszista rémtettek még frissen élő emléke miatt senki nem mert nyíltan olyasmit állítani, hogy az intelligencia, a nyelvi vagy a zenei érzék ott rejlik a génekben. De az idő eltörli a lelkiismeret-furdalást. Amikor egy 1965-os Nature-cikk korrelációt közölt az egyes férfiaknál meglévő fölösleges Y kromoszóma és a lobbanékony vérmérséklet között, a mérleg nyelve a vele született felé billent. Négy évvel később egy másik felmérés azt hozta ki, hogy az Egyesült Államokban a feketék és a fehérek közti IQ-különbség genetikai tényezők következménye, s ebből olyan politikai következtetést vontak le, hogy a fekete gyermekekbe kevesebb közpénzt kell fektetni.

Forradalmi felismerések

Sokáig úgy tűnt, a gének az egyik irányból jönnek, a körülmények pedig a másikból, és a kettő viszonya, meg erőviszonya dönti el a végeredményt. Mígnem 1992-ben két fiatal tudós, Moshe Szyf genetikus és Michael Meaney agykutató a McGill Egyetemről (Montréal) – Freud és Darwin lábnyomát követve – maguk is beléptek egy bárba. S mire néhány sör után kijöttek, új, forradalmi nézőpont született. A lényege: neveltetésünk, élettapasztalataink közvetlenül befolyásolhatják génjeinket! Sőt, az is, amit szüleink, nagyszüleink, dédszüleink stb. átéltek.

Moshe Szyf

Michael Meaney

Ez a bár Madridban található; itt tartott akkoriban nemzetközi találkozót Spanyolország legrégebbi idegtudományi központja, a Cajal Intézet.

A tudósok lelkes párbeszédbe merültek a genetika forró területéről: az epigenetikai változásokról. Ezek során maguk a DNS-szakaszok nem módosulnak, azok átírása viszont igen. S ez messzemenő hatással lehet az egyed egészségére, vagy viselkedésére.

Gének feletti színeváltozás

Az 1970-es évek óta ismert, hogy a DNS szorosan feltekert kettős spiráljának minden egyes sejtmagban szüksége van valami extrára, ami pontosan megmondja neki, mely gének kerüljenek átírásra – legyen szó szív-, máj- vagy agysejtekről. Ilyen extra tényező például a metil-csoport, a szerves molekulák egyik alkotórésze. A metil-csoportok minden sejtben a DNS mellett találhatók, és csak azokat a géneket engedik átírni, amelyek az adott sejt számára szükségesek. A gének átírása ezen kívül időben is változik, például attól függően, mennyit aludtunk, stresszesek vagyunk-e, vagy esetleg betegek. A görög epi előtag valaminek a felszíni, felületes módosulatát jelenti. Az epigenetikai módosulás olyan DNS-szerkezetváltozást jelent, amely nem jár a genetikai kódot meghatározó bázisszakasz változásával. A metilált szakasz csupán inaktívvá válik.

Kezdetben úgy tűnt, epigenetikai változások csak a magzati fejlődés alatt történnek. Majd sorra születtek a meglepő eredmények, melyek igazolták, hogy ezek a molekuláris kiegészítők felnőtt korban is csatlakozhatnak a DNS-hez: akár új étrend, vagy valamely vegyi anyag hatására is. Még nagyobb volt a döbbenet, amikor kiderült, hogy az epigenetikai változások át is adódhatnak a szülőtől a gyermeknek, tőle pedig a következő generációknak.

Randy Jirtle (Duke Egyetem) sokat idézett és látványos kísérletében agouti gén sárga változatát hordozó, nagydarab nőstény egereket várandósságuk alatt metilgazdag táppal etetett, vagyis sok folsavat, B12 vitamint, betaint és kolint adott nekik. E nőstények leszármazottai barna színűek lettek, s anyjukkal szemben nem voltak hajlamosak a hízásra és a cukorbetegségre. A sok metilcsoport kikapcsolta a gént. S ez a jelleg úgy öröklődött tovább, akárcsak egy génmutáció!

Születés utáni öröklődés

Szyf és Meaney a madridi bárban merész következtetésre ragadtatták magukat, amely abban a pillanatban igen valószínűtlennek tűnt. Ha ételek és vegyi anyagok epigenetikai változásokat idézhetnek elő, nem lehet, hogy a szülők szerfüggősége, hanyagsága vagy más, lelki stresszhatások is módosíthatják a DNS-t az agy sejtjeiben? E felvetés alapozta meg a viselkedési epigenetikát, s vele az agy gyógyításának új útjait.

A korai és a családi traumák hosszú távú hatása igen sokáig csak erős feltételezés volt. Ma már tudományos tény, hogy a magunk és elődeink egyes tapasztalatai akkor sem tűnnek el, amikor már rég feledésbe merültek. Részeinkké válnak, molekuláris maradványokká, amelyek gyorsan ráépülnek genetikai állványzatunkra. Egy ember nemcsak göcsörtös térdeit örökölheti a nagyapjától, hanem depresszióra való hajlamát is, amely azért alakult ki, mert kora gyermekkorában nem volt, aki törődjön vele.

Ha viszont e nagyapát szerető nevelőszülők vették magukhoz, mi is élvezhetjük azt a segítséget, amelyben általuk részesült! Epigenetikusan nemcsak gyengeségeket kaphatunk, hanem erősségeket, ellenálló képességet is. Azoknak pedig, akik hordozzák felmenőik nyomorúságos tapasztalatainak nyomait, egyre több szer vagy terápiás módszer siethet a segítségére. Ezek maguk is előidézhetnek epigenetikus változásokat agyunkban. Ahogy a nagymama báli ruháját, epigenomunkat is viselhetjük, avagy lecserélhetjük. A genomról régóta tudjuk, hogy az élet tervrajza. Az epigenom viszont az élet firkatáblája: ha úgy döntünk, a családi átok letörölhető róla.

De mit is okoz pontosan a szülői szeretet, avagy elhanyagolás az agyban, ami aztán továbbadódik a következő nemzedékeknek? Rágcsálóknál, mivel gyorsabban váltakoznak a generációk, mindez könnyebben megfigyelhető.

Még az 1950-es évekből származott egy különös felismerés. A kutatók által minden nap 15 percre kézbe vett patkánykölykök felnőve nyugodtabbak és stressztűrőbbek lettek, mint társaik. De mi állhat e mögött? Meaney arra jött rá, hogy az előnyt egyáltalán nem a kézbe vétel jelentette. Hanem hogy az anyaállat, mivel el akarta tüntetni az ember keze nyomát kölykéről, többet nyalogatta azt. Vagyis többet törődött vele.

Meaney 1997-es Science cikkében megmutatta: a kölyökkori törődés közvetlen hatást gyakorol a stresszhormonok, például a kortikoszteron génjeinek kifejeződésére felnőtt korban. Minél többet nyalogatja az anya a kölykét, annál alacsonyabb lesz később e stresszhormon szintje. Az anyai gondoskodás tehát hatással van bizonyos génekre, vonta le Meaney. Csak azt nem tudta még, hogyan.

Vudu genetika

Moshe Szyf az 1980-as évek végétől kezdve kutatott a McGill Egyetemen az epigenetikus változások szakértőjeként. Azt azonban Meaney-vel való találkozása előtt soha senkitől nem hallotta, hogy ilyen változások pusztán az anyai gondoskodás hatására is bekövetkezhetnek az agyban.

Ez először kissé vudunak hangzott, vallja be Szyf. Egy molekuláris biológus számára az, ahol nem látja világosan a molekuláris útvonalakat, nem komoly tudomány. Lassan azonban megvilágosodott előtte, hogy az anyai gondoskodás igenis okozhat epigenetikai változásokat, bármilyen őrülten hangozzék is ez.

Végül a két tudós úgy döntött, hogy közös kísérletezésbe kezdenek. Patkány anyáknál a tisztogató magatartás mutatja, hogy mennyire jó szülők. A kutatók ennek alapján kiválasztottak néhány rendkívül gondoskodó anyát, majd néhány gondatlant is. Amint a kölykök felnőttek, megvizsgálták a hippokampuszukat: ez az agyterület alapvető szerepet játszik a stresszválaszban. Az elhanyagolt utódoknál erősen metilálódtak az egyik stresszhormon receptorának génjei, a lelkiismeretesen nevelt kölyköknél viszont alig. Utóbbiak sokkal jobban tűrték a stresszt.

Tartós, de visszafordítható károk

Második kísérletükben a tudósok azt akarták kimutatni, hogy ez csakis az anyai viselkedésnek volt köszönhető, nem pedig a géneknek. Kicserélték hát a kölyköket: a figyelmetlen anya gyermekeit adták a gondoskodó anyának, és viszont. A rossz anyával felnövő gyerekek hippokampuszában kevés lett a receptor, és idegesen viselkedtek. A jó anya által nevelt kölykökből nyugodt és bátor felnőttek váltak, sok receptorral.

Fennmaradt még a kérdés, hogy visszafordíthatóak-e ezek a változások? A kutatók újabb patkányokat neveltettek fel alkalmatlan anyákkal. Miután a szokásos kár létrejött, az utódok agyába trichostatin A infúziót adtak: ezzel a szerrel a metilcsoportok elmozdíthatók. Ezek az állatok nem mutattak olyan viselkedésproblémákat, mint a rossz anyák kölykei általában, és agyukban sem voltak kimutathatók az epigenetikus változások.

Embernél az első adatok arra utalnak, hogy a gyermekkori bántalmazás hatására komoly epigenetikai változások következnek be, amelyek a felnőtt agyban is kimutathatók. Szyf harminc férfi agyát vizsgálta haláluk után. 18-an öngyilkosságot követtek el, gyerekkorukban pedig bántalmazták vagy elhanyagolták őket, 12 férfi hirtelen halálát viszont más okozta, és gyermekként nem szenvedek el különösebb bántalmazást. A kutató mind a 18 öngyilkos hippokampuszában talált epigenetikai módosulásokat, a másik 12 férfinál nem.

Mivel élő emberektől agyminták nemigen vehetők, Szyf vérmintákban vizsgálja az epigenetikai elváltozások jegyeit. Kérdés azonban, hogy az ilyen elváltozások visszafordíthatók-e. Eric Nestler, a Texasi Egyetem orvosi karának munkatársa úgy véli, az agyban történt, káros epigenetikai változások egy része gyógyszerekkel, sőt pszichoterápiával is eltüntethető.

Újragondolni a nevelést

Korai élettapasztalataink, szerencsénkre vagy sem, beépültek a testünkbe és az agyunkba. A korai krónikus stressz nemcsak a gyermek értelmi és érzelmi fejlődését veti vissza, hanem azokat a speciális képességeit is, amelyek majdan a következő nemzedék neveléséhez szükségesek lesznek.

Korai elhanyagolás vagy bántalmazás valószínűbben rontja le a homloklebenyi működést. A rossz bánásmódnak kitett gyerekből a legjobb elhatározásai ellenére is olyan szülő válhat, aki a stresszre dühkitöréssel reagál, vagy azonnali megnyugvást keres, ennek következménye lehet túlzott alkoholfogyasztás, egyéb szerhasználat, falási rohamok. A tartós korai stressz az agynak nemcsak a működését, hanem szerkezetét is befolyásolja. Különösen veszélyeztetett a hippokampusz, mivel ennek fejlődése főként az első két életévre esik. Az ekkor elszenvedett pszichés károsodás révén a hippokampusz térfogata kisebb lesz, ami gyengébb emlékezőképességben is megnyilvánul. Ezen felül az egész agykéregben kevesebb lesz az idegsejt-kapcsolat, ami majdan fogékonyabbá tehet a pszichiátriai betegségekre.

Darlene Francis (Kalifornia Egyetem, Berkeley) bizonyította, hogy az anyai viselkedés nemcsak az utód stresszre adott válaszát programozza be, hanem a nőstény utódok anyai viselkedését is. Az anyai viselkedés minősége nem kis részben epigenetikus úton adódik át egyik nemzedéktől a másiknak. Úgy nevelünk, ahogy minket neveltek? Legalábbis hajlamosak vagyunk rá.

Egy Meaney-tanítvány, Frances Champagne (Columbia Egyetem, New York), az anyai hatás egyik vezető kutatója által irányított kísérlet megmutatta, hogy a figyelmetlen anyák kölykeinél az ösztrogén nemi hormon receptorai is metilálódtak az agyban. Amikor e kölykök felnőttek, a kevesebb ösztrogén receptor miatt ők is kevésbé voltak figyelmesek saját utódaikkal.

Frances Champagne

Champagne saját munkásságából levont fő következtetése, hogy a stressz erősen elnyomja az anyai viselkedést, legyen szó állatokról vagy emberekről. A kutatónő ezért azt tanácsolja az anyáknak, ne aggódjanak folyton amiatt, hogy jól teszik-e a dolgukat. A legfontosabb, hogy alacsony szinten tartsák a stesszt. És az érintés, amely elősegíti az agy fejlődését. Az érintés hiánya a korai években alulfejletté teszi a szerotonin, a belső opiát és az oxitocin receptorokat. E hírvivők szükségesek a nyugalom, a boldogság érzéséhez, az oxitocin ezen felül az anyai és a szerelmi kötődésben is alapvető.

A babázás megjósolhatja a nevelési stílust

Néha szinte lehetetlen eltalálni, milyen szülő válik valakiből. De egy tanulmány szerint ez mégis megjósolható, méghozzá abból, ahogy a jövendő apa és anya egy babával játszik. Az Ohioi Állami Egyetem kutatói levideóztak 200 gyermeket váró párt babázás közben. Megmondták nekik, hogy a játékbaba születendő gyermeküket képviseli.

A szülés után ismét lefilmezték a párt a gyerekkel, és összehasonlították a két felvételt. A hasonlóság döbbenetes volt. A babázás során egymást bátorító, együttműködő párok ugyanígy tettek, mikor saját gyermekük lett. Akik a babázáskor olyanokat mondtak, mint „ugye, az igazi gyerekedet nem így fogod majd”, és hasonlók, azok később a gyerekük feje fölött is vitatkoztak.

Az egyik kutatót nagyon meglepték ezek a hasonlóságok. Azt jelenti ez, hogy az apa és anya szülői viselkedése jóval a gyerek születése előtt kialakul, és már 5 perces játék is meg tudja jósolni a majdani viselkedést. Ahol szükséges, korai terápia segíthet a pároknak, hogy gyermekükkel biztonságos kötődést alakítsanak ki.

© Jakabffy Éva

A blog tartalma szerzői jogi védelem alatt áll, vagyis NEM MÁSOLHATÓ