IPM 2015. április

Lehengerlő felettes, a jótékonyság bajnoka, társaságok lelke, mindenekelőtt pedig médiaszemélyiség a celeb-kultúrában, amely a modern nárcizmus kiteljesedése. Mi rejlik e sokféle álarc mögött? Milyen a lelkiviláguk azoknak, akik kivételesen jóban vannak önmagukkal?

A hibátlan és a tökéletes között mozgok – hallhattuk többször a celeb rosszfiútól, aki egy téren valóban tökéletes volt: abban, ahogy a narcisztikus karaktert napról napra hozta. Körülötte nem lehetett semmi sem átlagos, egyszerű, még normális sem, sokkal inkább szupernormális. Az emberek többsége nyíltan elítéli a hasonló figurákat, mégis egyre inkább belemerül a nézésükbe. Rajtuk keresztül belép egy másik világba, amelyben az alapértelmezett mindennapok helyszíne olyan, akár egy kalandpark. Itt zajlik, mégis más dimenzióban – ideális egyveleg a narkózishoz.

Min is alapul, közelebbről, a narcisztikus világ kábító hatása? Miért szippant be oly sokakat? Talán a luxus sportkocsik, az aranyrúd, a 10 milliós óra? Vagy a folyamatos kihívások, a jeges Dunától a bikaviadalon át az erdélyi pásztorkodásig? Hisz a legtöbb ember nem túlzottan vágyik ezekre, sokkal inkább tartalmas kapcsolatokra, amilyeneket a narcisztikus világban nemigen lát. Viszont ott lát valakit, akinek vágyai kifejezetten nagyratörők. A narcisztikus karakter mindenből a legjobbat akarja, mindenkinél több akar lenni, semmi rutin, csak látványos teljesítmények. Elvégre a mesék vagy filmek hősszerelmesei sem azzal tündökölnek, hogy milyen szorgalmasan viszik le a szemetet.

A néző nem kezd el automatikusan sóvárogni a luxus tartozékai iránt. De a szemébe néz, a fülébe duruzsol valaki, aki tud nagyra vágyni – méghozzá erősen és állandóan. S ez felülírhatja a néző eredeti, jóval mértékletesebb vágyéletét.

A narcisztikus karakter és környezete persze többé-kevésbé fikció. És nincs ez másként a való élet narcisztikusánál sem, akinek történeteiből szintén gyököt vonhatunk. A tekintélyes örökség, melynek várományosa, valójában igen szerény, és már rég elköltötte. A verda, melyben virít, a haverjáé. Híres rokonának pedig csak a neve ugyanaz. Miért hazudik ilyen könnyedén? Sokszor a puszta figyelemért, csodálatért. Máskor azért, hogy elérje a céljait, például megkapjon egy magas pozíciót. Kutatások igazolják, hogy a narcisztikusok ilyen esetben semmi lelkifurdalást nem éreznek hazugságaik, csalásaik miatt.

Önimádó agy

Szerepjáték, kordivatnak való megfelelés a nárcizmus, vagy ennél több? Utóbbira utal, ha az agyműködésben is tetten érhető. S valóban ez a helyzet. Az agy félelmetes pontossággal tükrözi az önközpontúságot és a mások iránti közömbösséget. 

Poszteromediális kéreg (lila színnel)

Az egyik érintett terület az agykéreg ún. poszteromediális része, amelyen Lisa Aziz-Zadeh (Dél-Kaliforniai Egyetem) eredményei szerint állandó, felfokozott aktivitás mutatkozik. Ezt tartják többek között az önmagunkról való gondolkodás székhelyének. Narcisztikusoknál akkor is erőteljesen dolgozik, amikor minden feladat nélkül, nyugalomban fekszenek. Vagyis azon kívül, amit mindannyian tudunk róluk, hogy legszívesebben mindig magukról beszélnének, odabent, csendben is ezt teszik. Önmagukról morfondíroznak. Például elmélyülten elemzik saját lelküket, sikereik emlékképeit hívják elő, vagy ábrándokat szőnek. Még különösebb, hogy a maguk iránt táplált érzelmeik kissé hasonlítanak a szerelemhez. A köztudott kritikátlanság, amely friss szerelmeseknél a párjukra irányul, a narcisztikusoknál saját magukat illeti meg.

Az elfogultság még az észlelést is torzíthatja. Miért kerül annyi kőkemény sütemény az asztalokra, miért özönlenek a tehetségkutatókra a fülsértő hangú emberek, s miért válnak a közösségi oldalak közhely-áradattá? Talán épp a nem kevés narcisztikus ember folytonos megnyilvánulási vágyának köszönhetően. Szomjazzák a figyelmet, ráadásul egy belső folyamat automatikusan az oké, remek, vagy tökéletes címkével lát el mindent, amit csak kimondanak, kiénekelnek, vagy ami kikerül a kezük közül. Íme, igen jó. És ami rosszabb: mindig lesznek, akik elhiszik nekik, hogy tényleg jó. Akik meggyőzéséhez elegendő a puszta magabiztosság. E szuggesztióra fogékony emberekből alakul ki a narcisztikusok kisebb-nagyobb közönsége; és tőlük kapnak jó ajánlólevelet, előléptetést, dicséretet és díjakat. Ha pedig egyszer divatba jönnek, s átlépik a hírnév vagy a hatalom küszöbét, egyre kevesebben kérdőjelezik meg különlegességüket. A világ kezdi azt hinni, amit ők hisznek magukról.

Narcisztikus rombolások

Tényleg ilyen birkák az emberek a narcisztikusok körül? A tudósok szerint igen! Hajlandóbbak például vásárolni tőlük, mint másoktól. Felületes ismeretség után pedig őket választják meg legszívesebben egy-egy csoport vezetőjének. A titkuk egyrészt, hogy belelkesednek saját hangjuk hallatán, s a lelkesedés ragályos. Másrészt mindent tudnak és mindenhez értenek, főleg ahhoz, hogy mások tudatlannak és hozzá nem értőnek tűnjenek körülöttük. Mintha fordított látcsövön át néznék az embereket, azokat a valóságosnál jóval kisebbnek látják. Sokakra ez a szuggesztió is hat: maguk is úgy érzik, mintha összezsugorodnának. A narcisztikus különösen azt szereti letiporni, aki tehetségesnek tűnik. Ráugrik minden apró hibájára, kioktatja olyasmiről, amit az már régen tud. Főnökök esetén ezt nevezik mikromenedzselésnek. Ennél is fontosabb, hogy a kiszemelttel érezteti: valami nem stimmel vele. Hogy mi, ő sem tudja pontosan. Talán hogy nincs képben. Valahogy nem ideillő. Minél megfoghatatlanabb a hiba, annál jobb. Az áldozat, ha besétál a csapdába, próbál változtatni. Néha még fizet is a narcisztikusnak tanácsokért, továbbképzésért, elismerésért. De utóbbiból nem lesz sok. Csak annyi, amennyi éppen fenntartja az áldozat igyekezetét. A folyamat végzetes lehet a tehetségre nézve. A reménytelen megfelelni akarás bénítóan hat rá, elveszi spontaneitását, merev és sablonos lesz. A narcisztikus hátradőlhet: riválisa többé nem fenyegeti azzal, hogy túlragyogja őt.

Az önbizalom-leépítés mellett a narcisztikusok az érzelmi éheztetést is gyakorolják. Különösen szerelmi partnereik és gyermekeik panaszkodnak erre. Ők sokszor évek, évtizedek után ébrednek rá arra, hogy párjuk, illetve szülőjük súlyos személyiségzavarban szenved. Eddigre azonban a rombolás már alig visszafordítható. A narcisztikus árnyékában töltött hosszú idő alatt a partner, vagy a gyermek agyába beleég az a mély meggyőződés, hogy méltatlan a szeretetre. A felismerés, hogy valójában a narcisztikus az, aki képtelen szeretni, óriási lépés, de önmagában nem elegendő. Az önbecsülés újraépítéséhez először is függetlenné kell válni a narcisztikustól. Már ez sem könnyű: balhék, megtorlások sora várható. Másodszor, saját lábra kell állni, sikerélményhez jutni.

Úgy hangzik mindez, mint amikor a nők új életet próbálnak kezdeni egy bántalmazó kapcsolat után? Nem véletlenül. A narcisztikus személyiségzavarban szenvedők háromnegyede férfi. Továbbá, ahogy Scott Keiller pszichológus (Tuscarawasi Kent Állami Egyetem, Új Philadelphia, Ohio) kimutatta: az önimádó férfiak agressziójának fő célpontjai a nők. A hagyományos férfiszerep jól jön nekik, erre hivatkozva vetik alá partnereiket. A narcisztikus férfi azt hiszi, az alacsony önbecsülésben és félelemben tartott nő nem meri majd megtagadni szolgálatait tőle, megcsalásról pedig nem is álmodik. De vajon kicsit sem zavarja, hogy a nő boldogtalan, sokszor egyenesen depressziós mellette? Nem hallja meg a zokogást a lakás egy távoli szegletéből?

Valójában a narcisztikus nagyon is jól lát és hall, remekül érzékeli az érzelmeket. De agya nem úgy reagál ezekre, mint az átlagos embereké, sőt emberszabású majmoké és más, együttérzésre képes állatoké. Stefan Röpke (Charité Pszichiátriai Osztály, Berlin) agyi képalkotó eljárással készült vizsgálata igazolta, hogy az empátiáért felelős agyterület, a bal oldali elülső insula kóros narcisztikusok esetében kevesebb szürkeállományt tartalmaz a szokásosnál: ez lehet az oka a spontán érzelmi ráhangolódás hiányának. A sírást hisztinek, önsajnálatnak címkézik, ha nem éppen nárcizmusnak. Ugyanis a narcisztikusok előszeretettel leplezik le másokban azt, ami valójában őket jellemzi.

Tanítható-e az együttérzés?

A nárcizmusban és a pszichopátiában közös a hideg empátia: átlagon felüli érzelemolvasás, együttérzés nélkül. De az is közös, hogy valójában képesek az együttérzésre, feltéve, hogy megfelelő felszólítást kapnak rá.

A tipikus erre irányuló kísérletben az alanyok egy nő bántalmazásáról szóló filmet néznek. Az átlagemberek átérzik a szenvedést, a pszichopaták, illetve narcisztikusok nem. De ha azt az utasítást kapják, hogy éljék bele magukat a nő helyzetébe, akkor egy varázsütésre megjelenik agyukban az érzelmi válasz. Vagyis esetükben az empátia szunnyadó képesség, amelyet teljesen háttérbe szorít a túltengő egoizmus. Nincs idejük a fájdalomra, főleg nem a másokéra.

Richard Davidson híres neurobiológus szerző (Wisconsin-Madison Egyetem) különös utakon jutott el ahhoz, hogy az együttérzést kutassa. Először arra volt kíváncsi, milyen hatással lehet a meditáció az agyműködésre. Egyenesen Dharamszalába, a Dalai Lámához zarándokolt el. Alig mert elébe járulni kérésével, de a Láma lelkesedése, tudomány iránti érdeklődése gyorsan eloszlatta kételyeit. A meditáló szerzeteseknél már nem aratott ekkora sikert: tartottak attól, hogy agyukat vizsgálják, vagy nem látták értelmét. Az elkeseredett tudós visszatért a Dalai Lámához, aki búcsúzóul azt kérdezte: miért nem foglalkozik a tudomány az együttérzéssel?

Davidson elhatározta: változtat ezen. De kitartott amellett is, hogy meditáló szerzetesek agyát kutassa. Első alanya a francia származású Matthieu Ricard lett, aki több évtizedig élt a Himalájában buddhista szerzetesként, de mint korábbi mikrobiológus, támogatta a tudományos kutatásokat. A többi meditáló hosszú évek alatt gyűlt össze.

Matthieu Ricard

A buddhista meditáció egyik típusa az együttérzésre irányul. A meditáló először egy szeretett lény képét vetíti maga elé, majd arra összpontosít, hogy a legjobbat kívánja neki, vagy épp megszüntesse a szenvedését. Amint átjárja az együttérzés, a meditáló fokozatosan kiterjeszti azt minden érző lényre. Évtizedes gyakorlás után a meditáció áthangolja az agyhullámokat: fokozódik a gamma-aktivitás, a rendkívül magas fokú éberség jeleként. Az empátiáért felelős insulán kívül a mások érzelmi állapotának észleléséért és a célvezérelt viselkedésért felelős számos agyterület is aktívabbá válik, ennek megfelelően a meditáló hamar felismeri a szenvedést és kész habozás nélkül segíteni. Kevésbé aktiválódik viszont az amygdala, miáltal mások szenvedése már nem okoz akkora stresszt, mint korábban. Ez főként azoknál érdekes, akik eredendően túl empatikusak, s annyira a bőrükön érzik mások kínjait, hogy inkább menekülnek, mint hogy segítséget nyújtsanak.

Az empátia-skála másik végén lévő narcisztikusok és pszichopaták viszont nagyon is képesek lennének erre, de őket meg nem érdekli. Ha gyakorolnák a mások szemszögéből nézést, vagy az együttérzés-meditációt, talán az empátia szokásukká válhatna. Csakhogy ők nemigen gyakorolnak olyasmit, aminek ilyen kevés a látszata, s szinte semmi jutalma nincs. Hacsak nem divatból.

Minden szentnek?

Ha meditálni menő, akkor a narcisztikusok lesznek a meditáció legharsányabb hirdetői, egyben legcsendesebb gyakorlói. A jótékonysági trendeknek köszönhetően e született önzők sorra öntik magukra a jeges vizet, vagy rendeznek gyűjtést egy beteg gyermek operációjára. És a magamutogatástól ösztönzött segítség is lehet hathatós. Sőt, az egót megcélzó kampányok a lehető legsikeresebbek. Legyen divat a zöld – s a narcisztikusok a Föld szégyeneiből a Föld megmentőivé emelkednek. Legyen szégyen a túlfogyasztás – és a narcisztikusok példás szerénységben élnek majd. Egyetlen feltétellel: hogy ezt mások észrevételezik. Gondoskodnak arról, hogy még elvonulásuk is látványosság legyen.

Ha az eredendően luxust és pompát kedvelő narcisztikus mindenről lemond, komoly oka van erre: úgy érzi, ezzel tud hatást gyakorolni. Vállalásai végletesek: böjtöl, hallgat, zarándokol vagy épp egy oszlopra áll, együtt él a hontalanokkal és kitaszítottakkal. Látszólag teljesen igénytelen, de ez egy mélyen sürgető vágyat takar: látva lássák, ismerjék el, tüntessék ki, építsenek neki templomot, mauzóleumot, és soha ne merüljön feledésbe a neve.

Nárciszok háborúja

Mindazonáltal nem a szentek körében számíthatunk a legnagyobb merítésre, ha hálónkat abban a reményben vetjük ki, hogy narcisztikusokat fogjunk. Annál inkább kereshetünk a nagy halak között: a gazdaság és a politika világában, ahol a legtöbb elismeréssel járó helyeket a narcisztikusok úgyszólván egymás között osztják ki.

No nem békésen. Ha nincsenek is tüskéik, attól még a nárciszok háborúznak. Dominic Johnson (Princeton Egyetem, New Jersey) és munkatársai virtuális játék kísérletükhöz 200 főt toboroztak. Mindannyian egy kitalált ország vezetői lettek, amely konfliktusban állt a szomszédos országgal egy hatalmas gyémántmező, vagy vitatott határ miatt. Kaptak egy virtuális összeget, 100 millió dollárt, amelyet költhettek a hadseregükre, az ipari infrastruktúrára, vagy akár tartalékolhattak is. A férfiak ötször gyakrabban támadtak, mint a nők. A magasabb tesztoszteron-szintű férfiak, szemben a várakozással, nem vezettek több háborút. Ami összefüggött a háborúskodással, az kifejezetten a magas fokú nárcizmus volt. Grandiózus vágyak és kicsinyes irigység tökéletes párost alkotnak a narcisztikusok lelkében ahhoz, hogy a békét ne soká tűrjék. A tetejében pedig nem jól mérik fel az erőviszonyokat: szinte mindig biztosak a gyors győzelemben. S az egyenleg? Általában leforrázó vereség.

Kultúránkban, amely oly nagyra értékeli az önbecsülést és magabiztosságot, különösen hangzik, hogy e tulajdonságok vissza is üthetnek. Ha egyszer valaki rátermettebb, intelligensebb, életrevalóbb másoknál, miért kellene szerénykednie? Így gondolkodnak a narcisztikusok. Akik olyannyira büszkék magukra, hogy még saját nárcizmusukkal is elégedettek. Ha megkérdezik tőlük, hogy ők mennyire tartják magukat narcisztikusnak, kivételes őszinteséggel válaszolnak.

Épp ezen alapul egy meglepő kutatási eredmény. 2200 ember vizsgálata alapján kiderült, hogy ez az egyetlen kérdés felér a nárcizmus 40 kérdést tartalmazó, régóta érvényes tesztjével! A kettő annyira korrelál egymással, hogy a teszt helyett állítólag elegendő, ha megkérdezzük:

Mennyire ért egyet az állítással: narcisztikus vagyok (a narcisztikus jelentése: egoista, önközpontú, hiú)?

Ezt kell 1 (egyáltalán nem igaz rám) és 7 (nagyon igaz rám) között bejelölni. A tesztből az is kiderül, hogy az emberek átlagos válasza a 3. Aki a 4-est jelöli be, az narcisztikusabb az emberek 80 százalékánál. Kb. 30 százalék egyáltalán nem tartja magát narcisztikusnak, vagyis 1-est ír.

A tanulmány egyik szerzője, Brad Bushman (Ohio Állami Egyetem) azt is megválaszolja, szerinte mi a baj a túlzott önbecsüléssel: aki úgy érzi, eleve kiváló, azt semmi nem sarkallja a fejlődésre.

Szerencsére a nárcizmus azért nem ennyire egysíkú. A narcisztikus agy például igen képlékeny abban, ahogy a trendeket követi. Vagy a celebeket, akik közt egyesek végletekig feszítik képességeik határait. Ők nem is annyira mai önmagukba szerelmesek, mint inkább abba, akivé egy napon válhatnak.

Jakabffy Éva

További, a témát érintő cikk: Párválasztási X-faktor