IPM 2015. március

Ha amúgy értelmes emberek naphosszat a kezüket sikálják, számtalanszor ellenőrzik a zárakat, vagy minden tárgyat párba állítanak, azt hisszük, szabad elhatározásból tesznek így, embertársaik bosszantására, netán szórakoztatására. De nem. Mindent a fejükben lévő, rosszindulatú program diktál, amely egy kikapcsolhatatlan áramkörön fut folyamatosan. Elérhető-e, hogy a kényszeres agyban egyszer csend támadjon?

Leonardo di Caprio az Aviatorban, a híres amerikai milliomos és repülőgép-tervező Howard Hughes szerepében. Hughes élete utolsó éveiben egyre jobban belebonyolódott rítusaiba. 

A Fájdalomherceg

Nincs értelmetlenebb, mint a kényszercselekvés, vagyis az a belső parancs, amely ostoba mozgások végeláthatatlan ismételgetését követeli áldozatától, s elvonja minden magasabb rendű tevékenységtől – írta Benedek István pszichiáter az Aranyketrecben. Különös tehetetlenséggel élhette meg mindezt egy nagy tehetség, Karinthy Frigyes első fia, Karinthy Gábor költő esetén. Én, Fájdalomherceg – ezzel a címmel jelentek meg a költő korai versei. Mi fáj annyira a hercegnek, akinek mindene megvan, s akivel oly kivételezetten bánnak? A pszichiáter szerint, hogy tudatában van annak, mennyire hiábavaló rítusok tartják rabságban. Melyek kiszorítanak minden mást: barátkozást, olvasást, költészetet, nem ritkán még az étkezést is.

Karinthy Gábor édesanyjával, Judik Etellel

A költő – írja Benedek ­– az intézet legelfoglaltabb emberének tartja magát, noha nem hajlandó semmit dolgozni.

A költő életképtelen. Napját ácsorgással és topogással tölti. Szebb szóval szemlélődésnek is lehet nevezni, pedig nem az. Órákon keresztül áll az ágya mellett vagy a folyosó egy sötét zugában, áll és nem csinál semmit. Aztán elővesz egy csomag toalettpapírt, azzal törölgeti az ágyát, ruháját, ceruzáit, még írópapirosait is. Órákig mosdik, de teljesen felöltözötten, télen még a felöltője is rajta; ruháját locsolja és pacsmagolja vízzel, szertartásosan. Megvetett ágyát másfél órán át készíti lefekvéshez. Étkezésről elkésik. Elkésik! – ez nem jó kifejezés. Reggelihez nem kel fel, odaviszik az ágya mellé, de nem nyúl hozzá. Mire az öltözködéssel elkészül, dél van. Akkor megissza a hideg kávét, de ebédelni nem megy le, mert lelkileg még nem készült el. Szerencsére az ápolók szeretik, szobájába viszik az ebédet is, vagy félrerakják az ebédlőben. Késő délután eszi meg, hidegen. Közben csak áll az ágya mellett és toporog. Ha megkérdjük, mit csinál, ezt a szabatos választ adja: „El vagyok foglalva”.

Karinthy Ferenc és Karinthy Gábor

Költészete nemcsak végeérhetetlen rituáléinak esik áldozatul, hanem a kényszeresekre oly jellemző tökéletességre való törekvésnek is: Rendkívül nehezen alkotott, hetekig hordta magával a verset, amíg végre annyira kicizellálta, hogy leírásra méltónak tartsa. De akkor aztán csakugyan a helyén volt minden rím, minden szó, minden írásjel. A Pusztán első verse: A tavasz. Ezután úgy kéthavonta születik újabb vers, sorra: Bánat, Gyász, Merengés régi korokról, Ábránd, Sajgó bánatos merengés, Szomorú ének.

A tébolyult legalább hisz rögeszméjében – írja Benedek –, de a kényszerneurotikus pontosan tudja, hogy tökéletesen értelmetlen dolgot művel. Vajon minden kényszeres arra ítéltetett, hogy egész életében, mint egy elátkozott lélek, tegye újra és újra ugyanazt?

Igen gyakran így tűnik. A kényszercselekvésnél ugyanis van rosszabb a beteg számára: a kényszergondolat. Amikor ez felerősödik, elméje nem csapong szabadon, hanem folytonosan egyazon, lehangoló lehetőségre ugrik vissza. A rémképek egyéni változatossága végtelen, de vannak tipikusak, mint a fertőzés, a betörés, a letartóztatás és az elmúlás. A kényszeres száz százalékos biztosítást szeretne félelme tárgya ellen, de ilyen nincs. Maradnak hát a rituálék.

Sokan attól rettegnek, hogy valakijük meghal; mások attól, hogy ők maguk ölik meg azt, akit legjobban szeretnek, például belevágják a konyhakést. A pszichoanalízis jól ismert magyarázata, az elfojtott indulat talán helyénvaló lehet, de az analitikus terápia csak ritkán hatékony. Valószínűleg a rögzült félelmek, képzetek és szokások természete miatt. Ezek ugyanis csak erősödnek attól, hogy foglalkoznak velük.

Hibás hibajavítás?

A kényszerbetegség terápiájában Jeffrey Schwartz pszichiáter (California Egyetem, Los Angeles) munkássága hozott áttörést. Schwartz súlyos örökséget hordozott. Egy idősebb rokona azt mondta neki: azokért kell élnie, akik a családból a Holokauszt áldozatai lettek. Ezt nem metaforaként értette – meséli Schwartz –, hanem szó szerint. Ennek jegyében, mikor a többi korabeli gyerek játszott, ő hosszú órákat töltött a könyvtárban, hogy a Holokauszt irodalmát tanulmányozza. Kialakult benne a kép a bukott emberiségről, amelynek sürgős segítségre van szüksége.

Diákévei alatt, a Rochester Egyetemen tapasztalta meg az elme erejét, az éber tudat meditáció által. Ennek során az emberek elsajátítják, hogyan szemlélhetik teljes tárgyilagossággal saját tudatáramlásukat. Amikor megkezdte orvosi karrierjét, tudta, hogy valamiképpen kombinálni szeretné mindazt, amivel találkozott. Meg akarta mutatni: „az éber tudat buddhista gyakorlata segíthet, hogy valami mást válasszunk, mint a holokausztot, és meggyógyítsuk az emberiséget.” A 80-as években lehetősége nyílt arra, hogy a Kaliforniai Egyetemen (UCLA) Lewis Baxter neuropszichiáterrel együtt keresse a kényszerbetegség okait.

Jeffrey Schwartz

Egy látszólag teljesen más témájú, ráadásul elfeledett tanulmányra bukkant rá. Edmund Rolls agykutató (Warwicki Egyetem) majmoknál vizsgálta, mi történik az agyukban, ha egy megszokott, édes jutalom-italt egyszer csak sóssal helyettesítenek. Amikor a majmok meglepődtek az új íztől, agyuk orbitofrontális területe tüzelt, a szemek mögötti rész a homloklebenyben. Rolls rájött: itt lehet az agyban a hibajelzés helye. Ha valami nem stimmel, itt keletkezik aktiváció.

És a kényszeresek, akik folyton azt gyanítják, hogy valami mégsem stimmel? Schwartz javaslatára a kutatócsoport hamarosan az orbitofrontális területüket vizsgálta. A felvetés telitalálat volt. Minél erősebbek voltak valakinek a kényszeres tünetei, orbitofrontális területe annál aktívabbnak mutatkozott.

Az emberek közt hibaérzékenység terén óriásiak a különbségek. Egyesek szinte semmitől nem zavartatják magukat. A káosz és a kosz közepette derűsen élnek, a vetetlen ágy, egész nap szóló TV, földre szórt ruházat náluk alap. Főztjüket összedobják, munkájukat odavetik és remeknek érzik. Hibajelzés híján az életük könnyű, feltéve, hogy nem kell együtt lakniuk valakivel, aki számukra érthetetlen módon folyton rendezget körülöttük, ráadásul rosszkedvűen. Mert erősen hibaérzékeny embernek lenni nem mindig vidám. A kényszeresek igen nagy része egyben depressziós is. Lehet itt beszélni az elégedettséget hozó agyi hírvivő, a szerotonin genetikusan alacsony szintjéről éppúgy, mint a kikapcsolhatatlan hibajelzésről. S ez még nem elég. A hibaüzenet begyújtja a szorongás egyik fontos agyterületét, a kéreg belső részén lévő övtekervényt (gyrus cinguli) is, ami mások számára elképzelhetetlen feszültséget hoz létre. Mintha odabent folyamatosan szólna a vészcsengő.  Az övtekervény a szív és az emésztőrendszer felé is küldi jelzéseit, szapora szívverést, gyomorszorítást, súlyos esetben pánikot okozva.

A kényszerbeteg átélése az, hogy ilyenkor semmi más nem adhat nyugalmat, mint a rítus. Igazából ez sem ad. A láthatatlan kórokozók, a tudattalan rossz gondolatok ott lapulnak valahol, sorukra várva; tökéletesen tiszta kéz nincs, ahogy talán tökéletesen tiszta tudat sincs.    

Ő viszont nemcsak hogy minden hibát ki akar javítani, hanem amikor ez végre sikerül, akkor is úgy érzi, mintha azok még mindig ott lennének. Mint Ágnes asszony, aki hiába látja, mennyire fehér a lepel, újra és újra ki kell mosnia. Ez az Arany-ballada, vagy éppen a danaidák végeérhetetlen alvilági bűnhődése férjeik megölése miatt kapcsolatot sejtet a kényszeres ismétlés és a bűn között. De valódi-e ez a kapcsolat?

A bűnnel nem biztos, a bűntudattal annál inkább. A kényszerbetegek agyában a fentieken túl hiperaktív a bűntudatért felelős terület, a precuneus is – épp ez az agyrész működik alul a bűntudatot nem ismerő pszichopatáknál. A kényszeresek kiterjesztik saját felelősségük körét, például gyakran úgy érzik, tőlük függ, szeretteik életben maradnak-e. Egy 17 éves lány, akit a BBC kényszeresek élményterápiájáról forgatott filmjében láthatunk, abban a rögeszmében él, hogy ha bizonyos ételeket eszik, családtagjai meghalnak. Láthatjuk kínját és könnyeit, amikor egy több napos túra során a pszichológus kezébe adja ezeket az étkeket. Ha valóban elhinnéd, amitől félsz, akkor őrült lennél – érvel a szakember, s ez megteszi a hatását.

Mások a puszta gondolatok erejében hisznek. Gondolattal gyógyíthatunk, tanítja az ezotéria; meg hogy negatív gondolatainkkal bevonzzuk a rosszat. Sok embernek mindez hasznos, mert megtanulnak odafigyelni tudattartalmaikra. A kényszeresek azonban eleve ezt teszik. Ha ráadásul elhitetik velük, hogy a gondolatok megszöknek fejükből, és odakint testet öltenek, akkor gondolat-rendőrségbe kezdenek. Ahogy üldözik bűnös képzeteiket, azokat valóságos démonokká hizlalják fel.

Agyblokk

Az már világos, hogy a kényszeresek a veszély, a bűntudat, a hiba megszállottjai, de miért tapad meg elméjük jellemzően egy rögeszmén? És miért csinálják mindig ugyanazt? Hogy nem lesz elegük az örökös ismétlődésből?

A kényszeres agyi hálózat újabb láncszeméhez érkeztünk el: a farkalt maghoz (nucleus caudatus), melyet alakja nyomán neveztek el. Ennek kellene, Scwartz kifejezésével, egyfajta automata sebességváltóként működnie, kényszereseknél azonban „beragad” és nem enged továbblépni. A hibajelzés bekapcsolva marad, ráadásul egyetlen témához rögzül.

Manapság könnyen rámondjuk mégoly megütközést keltő viselkedéseinkre: ez is én vagyok. Sok kényszeres is úgy vélekedik, hogy ő a rigolyáival együtt az, aki. Biztos ez? És ha épp a kényszer nem engedi, hogy igazán önmaga legyen? Ha úgy működik, mint egy rosszindulatú számítógépes vírus, amely miatt a gép képtelen futtatni saját értékes programjait?

A kényszeresek már túl sokszor tapasztalták meg, hogy olyan gondolataik támadnak, amiket ők nem is gondolnak úgy; mégsem tudják legyűrni őket. Eleinte Schwartz sem igazán tudta, mit kezdjen velük. Első próbálkozásként arra kérte klienseit: amilyen gyorsan csak lehet, értékeljék át a kényszerhez kapcsolódó gondolataikat, mondják ki, hogy azok irreálisak, pusztán a betegség tünetei. A csoport lelkesedett. De a dolgok akkor indultak be igazán, amikor egy idősebb hölgy váratlanul felkiáltott: Ez nem én vagyok! Ez a kényszerem! Így szólt ettől kezdve a csoport csatakiáltása. Schwartz úgy érezte, végre megtalálta az első lépést, az átcímkézést. A kézmosási kényszer megszállottjának ezentúl ezt kellett gondolnia: Ez nem kézmosási késztetés. Hanem egy zavaró gondolat, amelyet a kényszer kelt bennem.

Miután a módszert bevezették, a csoport tagjai a következő héten javulást tapasztaltak, s azt állították: már nem érzik, hogy a betegség uralná őket.

A szokás hatalma – a szokás felett

A tünetek azonban nem tűntek el teljesen, s fennakadást okoztak a mindennapokban. Néhány hét után az egyik páciens feltette a kérdést: Doktor úr, meg tudná mondani nekem, hogy az ördögbe nem tudok még szabadulni ettől? A pszichiáter egyik mappájában ott voltak a kényszerbetegek agyáról készült felvételek. Megmutatta azt a bizonyos áramkört: "Az agynak ez a területe igencsak túlműködik". Ahogy ezt kimondta, hirtelen változást látott a páciens arcán. A többiek is izgatottá váltak. Schwartz érezte, ahogy a teremben nő az energia, s az emberekbe élet költözik. Ez lett a második lépés: újraértelmezés. Megtanította a pácienseinek, hogy tüneteiket tulajdonítsák az agyi huzalozásnak. Vagyis az agyuknak – és nem önmaguknak!

Scwartz későbbi páciensei már láthatták az első csoport agyáról készült előtte-utána felvételeket is. A terápia előtt csak úgy világít az a hálózat, amely a kényszerek örökös ismétlésére sarkall. A terápiát követően viszont elhalványul. De miféle varázslat az, amellyel képes enyhébb fokozatra állítani a hibás agyi áramkört?

Új agyi áramkörök létesítése! Schwartz egy este ráébredt, hogy pácienseinek kell adnia valamit, ami elvonja őket tolakodó gondolataiktól – ezek ugyanis nem mindig törődnek azzal, mit gondolnak róluk, s nem veszítik el erejüket mindaddig, amíg velük foglalkoznak. Eszébe villantak éber figyelem gyakorlatai. A meditáció során, ahányszor érzelmileg bevonódott egy gondolatkörbe, át kellett irányítania figyelmét a légzésére. Ehhez hasonlót javasolt pácienseinek, megengedve, hogy a légzés nyomon követését helyettesítsék bármely más, számukra vonzó cselekvéssel, s végezzék azt legalább negyed-, majd fél óráig. Vagyis a kényszeres rituálét váltsák ki egy másik tevékenységgel.

Gyaloglás, kertészkedés – ezek voltak a kedvencek. A lényeg a következetes ismétlés, hogy az új agyi áramkör kezdjen el konkurálni a régi, kényszeres áramkörrel, majd szorítsa ki azt. Hogy ez lehetséges, az mutatja, hogy a felnőtt agy is képlékeny, a mégoly rögzült szokások is felülírhatók.

Amilyen egyszerűen hangzik mindez, olyan küzdelmes az első hetekben. A kényszercselekvés egy-két perccel való késleltetése, új szokással való helyettesítése már óriási eredmény lehet. Tudatosítani kell: minden pillanat, amelyben sikerül ellenállni, gyengíti a rögeszmés áramkört!

Átcímkézés, átértelmezés, átfókuszálás – megvolt a három lépés, amellyel a betegek 80 százalékánál sikerült megtörni a kényszer hatalmát. De Scwartz – talán kissé kényszeresen – úgy érezte, valami kell még. Radikális átértékelés! Hogy a kényszeres gondolatokra, melyeket a páciens valaha oly fontosnak vélt, majd fokozatosan leépített, végül tekintsen úgy, mint limlomokra, amelyek nem érdemlik meg, hogy szürkeállományuk tárolja őket.

Nikola Tesla és galambja

Jakabffy Éva