IPM 2015. február

Ha hatalmas, veszélyes kutya üldözi az álmodót egészen az ébredésig, és ez gyakran ismétlődik, felmerül a kérdés: mit jelenthet ez? Az álomfejtők oly magabiztosan állnak elő ellentmondó magyarázataikkal. Szexuális támadó, félelmetes felettes, az álmodó saját dühe, avagy lappangó betegség. A tudomány sokáig kívül toporgott az álmok birodalmán, ma azonban kezdi bevenni annak várait is. Vagy kísértetkastélyait – mert újabb hódításai során a rémálmok titkait fedte fel.

Margaret Bowater híres Új-zélandi álomterapeuta szerint az ismétlődő rémálmok, amelyek miatt az álmodó már elaludni is retteg, gyakran erednek traumákból. Egyik kliense igen fiatalon többször vált szexuális visszaélés áldozatává. Próbálta elfelejteni, és nem volt hajlandó beszélni róla. De amikor 22 évesen barátjával sor került volna az első együttlétre, a szörnyű emlékek visszatértek. Ekkor kereste fel a szakembert. Elmesélte egy gyermekkora óta ismétlődő álmát:

Egy nagy faház előtt állok, és látom, ahogy a Kutya közeledik. Gyorsan bemenekülök, magamra csukom az ajtót. Az ablakból látom a Kutyát: hatalmas, fekete-fehér pitbull terrier; fogát vicsorítja és csorog a nyála. Pánikba esem. Egy másik ajtó, meg egy ablak nyitva maradt! Rohanok, hogy időben bezárjam őket. Oké, biztonságban vagyok, de most meg úgy érzem, bent rekedtem.

Ebben az álomban a legidősebb bátyjától elszenvedett erőszak emlékei keverednek a farm legveszélyesebb állatának képével. A ház az álmodó saját testének metaforája, amelyet próbál megvédeni a támadástól. Ahogy a kliens élményeit a terápia biztonságos közegében felelevenítette, az eltemetett érzések lassan felszabadultak, félelme pedig átadta helyét az egészséges haragnak. A valóságban is lépéseket tett, hogy szembesüljön támadójával. Eközben a rémálmok is fokozatosan átalakultak. Először a Kutya megállt a farm túlsó oldalán, és csak nézte, ahogy a lány kioson a házból. Egy következő álomban már nem a Kutya, hanem maga a bátyja szerepelt, még mindig rémisztő alakként, viszont a család többi tagja az álmodó köré gyűlt, s a báty végül elfutott. Az álmok egyre kevésbé voltak félelmetesek. A kliens megállapodott partnerével, hogy majd ő kezdeményez, amint újra biztonságban érzi magát. 

E példában a trauma terápiás feldolgozása tükröződik az álmokban. De vajon a visszatérő rémálmok mindenkinél traumatikus eredetűek? Nem feltétlenül. Azonban több kutatás is erős kapcsolatot talált a traumatizáltság és a rémálmok között. Magyar kutatók a trauma típusai szerint is vizsgálták az összefüggést. Kiderült, hogy azoknak vannak leginkább rémálmaik, akik fizikai erőszakot szenvedtek el, vagy akik ilyennek váltak tanújává. A természeti katasztrófák és balesetek valamivel kevésbé hatottak így.

Johann Heinrich Füssli műve

A traumát követő makacs rémálmok legijesztőbb változatai, amelyek pontról pontra ismétlik a traumatizáló eseményt. Ezek a szokásos rémálmoknál jóval erősebb testi és lelki reakciókat keltenek, gyakran kíséri őket igen szapora szívritmus, légzési zavar, verejtékezés és az álomfázisra nem jellemző, erős izomműködés. Mindennek oka az agyi félelemközpont, az amygdala folytonos készenléti állapota. Bármi, ami kicsit is emlékeztet a trauma körülményeire, azonnal felidézi az egész jelenetsort, rendkívül realisztikusan, erős pánik kíséretében. Az álmodó végül felriad, és sokszor ellenőrzi környezetét, nincs-e veszély. Ezután alig tud újra elaludni.

Mondhatnánk erre, hogy kinek nincs semmilyen traumája? Néhányan azonban mintha könnyebben túltennék magukat akár a súlyos csapásokon is. Mint akinek nincs idegrendszere. Persze van, sőt a stressz kezelése terén a lehető legkiválóbb. Például az elülső-középső homloklebeny erős idegi útvonalakon a félelmet gátló jeleket küld az amygdalának. Nyugalom – mondjuk magunknak szinte mindannyian, mikor vizsgára vagy vizsgálatra hívnak be. A jó stressztűrőknél ez működik is. Ők a homloklebeny tudatos elhatározásával nemcsak a szorongást tudják csillapítani, hanem más érzelmeket is, például a dühöt, a szégyent vagy a csalódottságot.

A másik véglet, akiken teljesen érzelmeik uralkodnak: a súlyosan szorongók, a depressziósok és mániás depressziósok, leginkább pedig a borderline személyiségzavarban szenvedők, akik rendkívül változékony és intenzív érzelmeknek vannak kitéve. Ezen belül a túláradó öröm csodálatos lehet, de többnyire nem ellensúlyozza a negatív oldalt, a mély kétségbeesést, amit az is mutat, hogy a borderline-oknál a legmagasabb az öngyilkosságok aránya., 

Ami pedig nem megy nappal – az érzelmek irányítása –, még kevésbé megy éjszaka: gyötrő rémálmok jönnek, heves érzelmi reakciókkal kísérve. A borderline-ok agyában, ahogy a trauma utáni stressztől (PTSD) szenvedőkében is, az amygdala túl-, az azt szabályozó homloklebenyi terület viszont alulműködik. Borderline és traumatizáltság egyébként nem is függetlenek egymástól: a borderline-oknál gyakoribbak a korai traumák, mint más személyeknél. Még meglepőbb, hogy több kutatás szerint a rémálmok és az öngyilkosság is erős összefüggést mutatnak. Ha minden mindennel ennyire korrelál, már csak az a kérdés, melyik közülük az ok, egyáltalán, egyetlen ok van-e? Vagy sokkal inkább egy olyan katasztrófa-forgatókönyv, amely kezdődik az érzékeny idegrendszerrel, ezt súlyosbítja a korai elhanyagolás vagy bántalmazás; később egy trauma, kudarc vagy szakítás ismét feltépi a sebeket, s ez vezet el a végső leszámolásig? A legrosszabb verzió így néz ki. De úgy is, hogy a rémálmoknak lehet helyük e rettenetes láncolatban. Vagyis jóval komolyabban kell venni őket, mint valaha tették.

Baglyok és lidércek

Ha van valaki, akinek rendszeresen felébredünk a kiáltozására, mert rémálmot lát, s pláne, ha ez a valaki mi magunk vagyunk, a fenti kutatási eredmények meglephetnek. Traumák? Személyiségzavar? Öngyilkossági késztetés? Egyiknek sem látjuk még a nyomát sem. Lehet, hogy ott vannak, csak elfojtva?

Ha a rémálmokon kívül más gond nincs, nem biztos, hogy pszichoanalitikusan a mélységekbe kell ásnunk, hátha ott megtaláljuk a lappangó lelki bajokat. A kutatások csupán annyit mondanak ki, hogy a rémálmodók másoknál gyakrabban traumatizáltak – nem azt, hogy mindig. Az okok néha ennél jóval banálisabbak.

Olyanok, mint a késői kelés. Újabban bebizonyosodott, hogy az éjszakai baglyok több rémálmot élnek át, mint a korán kelő pacsirták. A magyarázat az lehet, hogy a reggeli órákban a legmagasabb a kortizol stresszhormon szintje, és ez kémiai úton kelti a stresszes álomtartalmakat, persze csak azokban, akik ilyenkor még alszanak.

Nemcsak az éjszakázók számíthatnak rémálmokra, hanem a túl keveset alvók, a túl melegben alvók és a bőségesen vacsorázók is. Ha egyszer csak rémálmaink támadnának, holott korábban nem, gondoljuk végig, mi billenthette ki agyunkat szokásos egyensúlyából. Költözés, állásváltoztatás, várandósság és minden olyan élethelyzet, amikor valami új kezdődik, eltölthet az ismeretlentől való szorongással. Az agy pedig megpróbál felkészülni a jövőre, szimulálva, hogy mire számíthatunk. Legtöbbünk agya éberen nem szívesen foglalkozik a lehetséges rossz kimenetelekkel. Az álmodó agy sokkal inkább. Nem véletlen, hogy az álmok kétharmada negatív tartalmú. Álmukban jóval többen buknak meg az érettségin, tévednek el, vagy szembesülnek ragadozókkal, mint a valóságban. Ezek után különös, hogy az álmok még sincsenek ellenünkre. Az édes álom, az álomszép, a vágyálom és hasonló kifejezések alapján egy marslakó azt hihetné, a Földön nincs is jobb az álmoknál.

Rémálom-molekulák

Nemcsak az életkörülmények változásai állíthatják át az álmodó agyat vészjelző üzemmódba, hanem a kémiai változások is. Bármi, amit megeszünk, megiszunk, beszedünk vagy elhagyunk, megbillentheti a finom egyensúlyt az agy kémiai hírvivői között. A droghasználókat nem lepi meg, hogy az anyagtól különös képzeteik támadnak, sőt sokszor éppen ez a cél. Akik ittasan dőlnek be az ágyba, szintén nem csodálkoznak másnapi bizarr álmaikon. Mások viszont, bár tudják, hogy az agyukat befolyásoló szereket szednek, nem ismerik azok álmokra gyakorolt hatását.

Ide tartoznak a széles körben fogyasztott szorongáscsökkentők és antidepresszánsok, amelyek közül sok elnyomja az alvás álom-fázisát, a REM-et. Ez önmagában nem okoz panaszt, a páciens annyit vesz, vagy nem vesz észre, hogy ritkábban álmodik. Azután amikor már úgy érzi, jól van és nincs szüksége a gyógyszerre, egyik napról a másikra teszi le azt. Olykor egyszerre többet is. Hirtelen az álomtermés bőséges lesz, tele rémálmokkal. A rosszabb alvás negatívan befolyásolhatja a hangulatot is. Visszaestem – vonhatja le a következtetést, újra a szerekhez nyúlva. Pedig csak a gyógyszermegvonás átmeneti tüneteitől szenvedett, melyek néhány hét után valószínűleg maguktól rendeződtek volna.

Más szereknek nem az elhagyása, hanem szedése idézhet elő rémálmokat. Ezek közül a legelterjedtebbek az ún. béta-blokkolók, melyek a szívritmus lassításával csökkentik a vérnyomást. Lényegében az adrenalin és a noradrenalin nevű stresszhormonok receptorainak egyik (béta) típusát gátolják. Akit túlzottan elönt az adrenalin, szinte hallja saját szívének kalapálását, remeg a keze és a hangja, és többnyire elfogja a félelem. A pánikroham átélőjét attól, hogy most rögtön megállhat a szíve; a szociális fóbiást pedig attól, hogy örökre leszerepel mások előtt. Lámpaláz ellen béta-blokkolók: gyakori választás. Ha egy szer segít átvészelni a stresszhelyzeteket, hogyan okozhat stresszes álmokat? Egyelőre rejtély. Annyit tudunk, hogy a béta-blokkolók hagyományos, nem szelektív típusai könnyedén átjutnak a vér-agy gáton, és Jim Horne alvásszakértő (Loughborough Egyetem) szerint megbontják az agyi hírvivők egyensúlyát.

Ennél az általános magyarázatnál többet mondhat egy különös eredmény, amely az adrenalin és noradrenalin egy másik típusú, ún. alfa receptorait gátló szerekkel, vagyis alfa-blokkolókkal kapcsolatos. Az alfa-blokkolók szintén a vérnyomást csökkentik, de az erek tágítása révén. S ezek egyike, a Prazosin (Minipress) éppen az a szer, amely rémálmok ellen eddig a leghatékonyabbnak bizonyult. Olyanoknál próbálták ki, akiket álmaikban súlyos, háborús traumák visszatérő emlékei gyötörtek.

Álomkorrektúra

A Prazosin önmagában is segített, de még inkább egy speciális, eredetileg trauma utáni stresszbetegségben (PTSD) szenvedők számára kidolgozott terápiás módszerrel egybekötve. Az IRT (Imagery Rehearsal Therapy, Képzeleti Ismétlés Terápia) nem közvetlenül a trauma feldolgozására, hanem a rémálom átalakítására irányul. Tore Nielsen montréali pszichológusnő szerint a rémálmok az agy sikertelen kísérletei félelmeink megszelídítésére. Hogyan alakíthatók át sikeres kísérletekké? A páciens ellazult állapotban elmeséli rémálmát a terapeutának, aki arra kéri, változtasson meg valamit a történetben úgy, hogy az kevésbé legyen szorongást keltő; majd még egy részletet, majd még egyet. Például az átírt verzióban egy Superman megmenti a pácienst, vagy ő maga száll szembe a támadójával. Mindezt addig ismétlik, amíg végül a rémálom módosított változata rögzül az agyban. S mi történik éjjel? Lassan az új változat foglalja el az eredeti rémálom helyét. Amely végül teljesen eltűnik.

Az IRT-vel kapcsolatos kísérletek, melyek többségét Kanadában és az Egyesült Államokban végezték el, azt mutatják, hogy az akaratlagos képzelet átveheti a hatalmat a befolyásolhatatlannak hitt álmok felett. Az esetek 80 százalékában sikerült csökkenteni a rémálmokat, s mindez még 2-3 évvel később is fennmaradt. Még biztatóbb, hogy a terápia során a trauma utáni stresszbetegség más tünetei, mint a szorongás, az elkerülő magatartás is javulást mutattak. Mikor ugyanis a páciensek a rémálom anyagán dolgoztak, ezen keresztül a trauma emlékét is kezdték újraalakítani.

Így történt ez annál a 37 éves férfinál is, akit gyermekként skizofréniában szenvedő anyja bántalmazott, gyakran akkor, amikor a fiú az ágyában fekve próbált elaludni. Ebből a fiúból látszólag teljesen normális felnőtt lett. Úgy érezte, a legrosszabbon már túl van, mígnem egy éjszaka arra riadt fel, hogy egy betörő kutat a kredenc fiókjaiban. Ezután kezdődtek visszatérő rémálmai, amelyekben a betörő, immár középkorú nőként, egy kést lóbált megvetően a feje fölött.

A régi, félelmetes emlékek nem tűntek el, mondja Ross Levin pszichológus, alváskutató (Yeshiva Egyetem, New York). Az újabb trauma kapcsán előjöttek a tudattalan memóriából, és egy ismétlődő rémálom alapjává lettek. Levin azt indítványozta, hogy a páciens keretezze át az álmot, és ismételje a változatokat, mígnem a rémálmok enyhültek és állapota rendeződött.

A rémálmodót a múlt tartja rabságban, vagy éppen a jövőtől való szorongás. A rettegés tárgya nemenként és életkoronként is változó. Gyerekeknél a szörnyek, nőknél a szeretteik elvesztése, vagy a velük való konfliktusok; férfiaknál természeti katasztrófák és háborúk. Gyermekeknél mind a rémálmok, mind az éjszaka első felében történő, lidércnyomásos felriadások gyakoribbak, mint felnőtteknél. A rémálmok az életkorral általában ritkulnak, egy ötvenesnél arányuk egyharmada, mint egy huszonévesnél. Összefüggésben azzal, hogy az idősödéssel nő az érzelmi stabilitás, különösen azoknál, akiknek nincsenek idegrendszeri betegségeik és egzisztenciális biztonságban élnek.

Álomvezérlés

Az álomfejtés ma már folklór, állítja Benjamin Putois klinikai pszichológus (Lyoni Egyetem). Legalábbis még soha nem sikerült igazolni egyes álomszimbólumok jelentését. Afféle babonáról lenne szó, mint amilyen az asztrológia, s az álomképek teljesen véletlenszerűek volnának? Egyes tudósok szerint ez a helyzet. Mások úgy vélik, az álmok a tudattalan üzenetei – csakhogy megfejtésükre nincs általános recept. Álmaink egy sor információt közvetítenek, amire agyunk anélkül tett szert, hogy ezt észrevettük volna. Tudattalanul például tudjuk, hogy egy bizonyos emberrel jó lesz-e a házasságunk vagy sem; hogy valaki őszinte-e vagy hazudik; s az immun- és idegrendszer kommunikációja révén testünk azt is jelzi agyunk felé, ha kórokozó lappang benne. Éber állapotunkban a tudattalan megérzéseket küld tudatunk felé, amelyek ha nem tetszenek nekünk, akkor hamar meggyőzzük magunkat az ellenkezőjükről. Az álom viszont, miként Freud is gondolta, kijátssza a tudatos cenzort azzal, hogy mondandóját jelképekbe és történésekbe alakítja át. Így nincs mi ellen érvelnünk, sőt nem is akarunk – mindent elhiszünk. Azt is, hogy a holtak feltámadnak, vagy hogy az állatok beszélnek. És a sztori csak sodor magával, feltartóztathatatlanul.

Valóban ennyire tehetetlenek vagyunk álmainkkal szemben? A legtöbben beletörődünk, hogy így van, s nem is csinálunk túl nagy ügyet ebből. Egyesek viszont úgy vélekednek, hogy az álmokat érdemes kiaknázni. A szürrealisták alapvető ihletforrást láttak bennük, s próbálták is befolyásolni tartalmukat, hogy azok a lehető legkellemesebbek legyenek: például az ágyukba maguk mellé tették egy nő parfümjét. Joseph De Koninck álomszakértő (Ottawai Egyetem) szerint álmaink szuggesztióval is irányíthatók. Elalvás előtt ismételgetjük, hogy erről vagy arról álmodunk majd, például hogy repülünk, vagy hogy belépünk kedvenc filmünkbe. És ez gyakran sikerül is.

Még érdekesebb, hogy az álmokon akkor is változtathatunk, amikor azok már nagyban zajlanak. A tudatos álmodás módszere a 70-es években élte első divatját, ma pedig váratlanul újra felfedezték. Joseph De Koninck szerint a népesség 2-5 százaléka olykor spontán is ráébred álmodás közben arra, hogy álmodik, és hogy álmát maga is alakíthatja. Ezeknél az embereknél álmodás közben gyakoribbak a tudatosságot jelző, 40 Hz-es hullámok az oldalsó homlok- és a halántéklebenyekben. Német kutatók ezért kipróbálták, mi történik, ha önkéntes alvók ezen agyterületeire 40 Hz-es elektromos impulzusokat adnak. Az alanyok nagy százalékban számoltak be tudatosabb álmodásról.

Az agyi aktivitás nyomon követése azt mutatja, hogy tudatos álmodásnál mikro-ébrenlétek jelennek meg. Ezek idején veszi át az álmodó a kontrollt saját álma felett, és változtatja meg annak tartalmát; majd visszatér az álomba.

Egyes terapeuták nem annyira lelkesednek a tudatos álomért; attól tartanak, hogy a sok mikroébredéstől romolhat az alvás minősége, így az agy és a szervezet kevésbé regenerálódik.

Mindazonáltal Tore Nielsen (Montreali Egyetem) lehetségesnek tartja, hogy egyszer nagy keletje lesz olyan agystimuláló kütyüknek, amelyek révén mind több ember válhat a tudatos álom kalandorává. De ugyanebbe az irányba visznek a videojátékok is. Jayne Gackenbach pszichológus (Grant MacEwan Egyetem, Kanada) szerint azok, akik naponta órákat töltenek egy virtuális világban, elsajátítják, hogyan kontrollálják játékbeli környezetüket. Mindezt pedig, kutatásai szerint, sokszor az álomba is átviszik: a sokat játszóknál ugyanis gyakoribbak az éber álmok, mint a nem játszóknál; többször látják magukat kívülről, mint egy avatárt, akit irányíthatnak; végül, jobban tudják befolyásolni álomvilágukat is.

Jakabffy Éva