IPM 2014. szeptember

A babona irracionális? Ott, ahol sok múlik előre kiszámíthatatlan tényezőkön, a babonák bevetése akár ésszerű is lehet. Ha legközelebb sem válunk meg szerencsemezünktől és talizmánjainktól, nyugodtan hivatkozhatunk akár kölni kutatókra is. Kerüljük azonban az elkerülő manővereket: ezek nem szerencsét, hanem veszteséget hoznak, sőt ha eluralkodnak rajtunk, akár vesztessé is tehetnek.

Világnézete: babona?

Ezt ugyan nem sokan vallanák be! Pedig lehet valaki akár hívő, akár ateista vagy kétkedő, babonái egészen más világlátásról tanúskodnak. Mintha jó- és rosszindulatú dzsinnek vennék körül, melyek ráadásul még engedelmeskednek is mosolyogtató rítusainak. Őseink, még jóval a vallás és a tudomány kezdetei előtt, talán mind így gondolkodtak. Mi sem vagyunk jobbak, sőt: mi már gondolkodás nélkül követjük lelkünk árnyékos oldalának sugallatait. Mintha léteznének segítő vagy ártó hatások, erők a talizmánokban, a négylevelű lóherében, a lópatkóban, illetve a fekete macskában vagy a 13-as számban.

A valóságérzék megbillenése talán ott kezdődik, amikor a jelek túlzottan fontossá válnak. És egyre több mindenből lesz jel: álomalakokból és felhő-alakzatokból, magából az időjárásból; átrepülő madarakból, megálló és újrainduló órákból. A babonák bolondja nem tények, hanem jelenések világában él, amely egyszerre izgalmasabb és ijesztőbb, mint a hétköznapi. Ő magát nem őrültnek, hanem kiválasztottnak tartja, mivel egyedül képes eligazodni a jelek között. Amelyek sokszor egy másik világ üzenetei. Aki a világ mögötti másik világot látja, annak számára az észlelhető világ csak felszín, az események valódi okai pedig a rejtett erők.

Talizmánok

Amikor racionális útjainkról teszünk egy-egy babonás kitérőt, mert végül mégis megkerültük a falnak támasztott létrát, pillanatokra magunk is e rejtett oksági viszonyoknak engedelmeskedünk. Hagyjuk, hogy olyan drótok rángassanak, amelyekről tudjuk, hogy nem léteznek.

Ami babonáit illeti, a normális ember jóval következetlenebb a bolondnál: teszi, de nem hiszi. Tisztában van alaptalanságukkal, mégsem tud szabadulni tőlük. Mint akit megbabonáztak.

Babonás balsorsúak?

Mint mindennel, a babonával kapcsolatban is keresni kezdte a tudomány az evolúciós magyarázatot, s meg is találta: lényegében azt, hogy a babona hasznunkra lehet bizonyos – leginkább bizonytalan – helyzetekben. Eddig az elmélet, de mit mutatnak a tények? 

Richard Wiseman (Hertfordshire Egyetem), az alternatív pszichológus kutató, a Szerencseiskola szerzője nem ilyen babonabarát. Felmérései során úgy találta, a babonás félelmek olyan emberekre jellemzők, akik magukat szerencsétleneknek tartják. Baljós dátumok, konstellációk idején, rémálmok láttán, vagy amikor tükrök törnek, lehetőleg nem tesznek semmit azon kívül, hogy várják a bajt.

Richard Wiseman

A veszteség kerülése…

Ez a fajta megdermedés egy-egy alkalommal életmentő lehet: elhalasztjuk utunkat, és kiderül, épp azt a gépet érte fatális baleset, amellyel repültünk volna. Igen nagyrészt azonban nem jó ómen, ha mindig a rossz ómeneket fürkésszük. A veszteség kerülése veszteséget idéz elő, mind az egyén, mind a csoport szintjén.

…és veszteséges döntések

Egy korábbi amerikai felmérés megmutatta: a 13-ai napok visszavetik a gazdaságot, akár egymilliárd dolláros veszteséget is okozva. Ilyenkor ugyanis jóval kevesebben vesznek repülő- és vonatjegyeket, de az általános kereskedő- és vásárlókedv is csökken.

A kínaiak egyik szerencsés száma a 8: a gazdagsággal asszociálják. Sőt, fizetni is hajlandóak érte: másfélszeres áron veszik meg a teniszlabdák 8-as csomagját, mint amennyibe a 10-es kerül.

A gyilkos félelem

A 4-es számtól viszont tartanak a kínaiak, ahogy a koreaiak és a japánok is, talán mert egyes távol-keleti nyelvekben a „négy” és a „halál” csaknem egyformán hangzik. Nem kevesen vannak, akiken minden hónap 4-én úrrá lesz a szorongás. Mivel a fokozott stressz ártalmas a szívre, ezeken a napokon az infarktus is gyakoribb – ezt nevezték el a kutatók Baskerville-hatásnak, sir Arthur Conan Doyle híres regénye nyomán, amelyben Baskerville szívinfarktusát a legendás családi rémtől való rettegés okozta.

Rosszul kezdődő mesék

A tétlenség, csakúgy, mint a szorongás, előidézheti és konzerválhatja a balszerencsét, sőt még tetézheti is a bajt. Ami megint csak szorongást okoz. Így aztán bárki könnyen foglya lehet egy önsorsrontó körnek: csak bele kell lépni egyszer. Elegendő a rossz kezdés, vagy egy rossz fordulat. Aki megégette magát, hamar válhat passzívvá és túl óvatossá, elzárva magát a változás lehetősége elől.

A szerencsétlenség pályájára ráállt ember fő negatív babonája nem is a törött tükör vagy a kiömlött só, hanem önmaga: ő az, aki bajt hoz, aki szinte vonzza a balsorsot. De azért is várja a rosszat, hogy ne kelljen csalódnia. A biztos rossz komfortosabb számára, mint a kiszámíthatatlan jó. Végül megbarátkozik a szerencsétlenséggel, mert az legalább állhatatos.

Ó Fortuna, hűtlen Luna, állhatatlan, csalfa Hold – kezdi Carl Orff középkori diákdalokon alapuló művét, a Carmina Buranát. Ez a felfogás azt sugallja, a szerencse hívei nem sok jóra számíthatnak, csak arra, hogy a sors hányja-veti őket kedve szerint.

Ezt a szemléletet alapjaiban kérdőjelezi meg Wiseman. A szerencse számára éppúgy a véletlenekkel kapcsolódó fogalom, mint bárkinek. Csakhogy ez a véletlen nem vak. A volt bűvész Wiseman nagyon is el tudja képzelni, hogy a szerencsés ember, mint egyfajta mágus, Fortuna Istennő kegyeibe férkőzzön.

Sorsbűvészet

A professzor számtalan szerencsetrükkjét akár iskolában is elsajátíthatják a jelentkezők, akiknek szerencseszintjét a tanfolyam kezdetén és végén pontokban is mérik. Közben a lúzerek megtanulják lemásolni a szerencsések viselkedésmintáit. Legyünk szorgosak, kitartóak? Dehogy! Vagy bátraké a szerencse? Erről sem igazán esik szó.

Ha nem hősiesek, és nem is a munka hősei, akkor milyenek a szerencsések? Egyetlen szóval: ellazultak. Bővebben, a szerencse meglepő módon a figyelem minőségével függ össze. Vagyis az ellazult figyelemmel, irányuljon az emberekre, tárgyakra vagy akár a saját elmére. Ez a tudatállapot kedvez a véletlenül felbukkanó lehetőségek észrevételének. A szerencsés habitusúak ezen felül számítanak is rá, hogy ilyen lehetőségek adódnak. Mondhatni, arra is számítanak, hogy ott találnak kincset, ahol nem lehet számítani rá. Számítanak a kiszámíthatatlanra.

Wiseman ki is próbálta mindezt a gyakorlatban. Állítása szerint a magukat szerencsésnek tartó emberek inkább meglátják az útjukba helyezett pénzérmét, mint a szerencsétlenek. Utóbbiak még akkor is hajlamosak elsétálni a fontok mellett, ha amúgy nagy szükségük lenne rájuk. Meglepő módon e figyelmetlenség a túlzott figyelemből fakad – amelyet azonban a saját gondolatok kötnek le. Ne gondoljunk a gonddal? Könnyű mondani. Ám sokszor ez segíthet hozzá a gondok elűzéséhez.

Futball furcsaságok

Hogyan kerülhetünk az áhított, ellazult figyelem állapotába? Meditáljunk – mondja Wiseman a kézenfekvő választ. Relaxálni, tudatot kiüresíteni: ez az, ami a feszült, ideges embereknek ritkán megy rögtön. Hamarosan felerősödnek bennük a negatív emlékképek, újra meg újra problémáik epicentrumában találják magukat. Ami sokkal jobban működhet náluk: a rituálék. Mint amilyeneket vizsgák előtt alkalmaznak a hallgatók, vagy meccsek előtt a futballisták. De hát nem merő babonák ezek? Azok – csakhogy hasznosak.

Cristiano Ronaldo hiszi: nemcsak a kitartó felkészülés, hanem hét szertartása is kellett ahhoz, hogy a futballvilág csúcsára jusson. Mindig betartja a következőket: 1. a csapatbusz hátuljában, ablak mellett utazik; 2. játék előtt egy percen át dekázik az öltözőben; 3. bevonuláskor elsőként szeretteit üdvözli; 4. a fűre jobb lábbal lép; 5. a kezdő sípszó előtt magasra szökell, térdeivel megérintve mellkasát; 6. a szünetben rendbe hozza frizuráját; 7. szabadrúgások előtt terpeszállásban méri fel ellenfeleit, mint kedvenc színésze, John Wayne tette a vadnyugati filmekben, párbajok esetén.

Cristiano Ronaldo

A rítusok erejét persze nem a hetes szerencseszám adja, hanem hogy segíthetnek létrehozni a megfelelő tudatállapotot: ellazulás az ablakon kinézve, ráhangolódás a labdára, felhangolódás a magasba ugorva. A hozzátartozók biztatása, és az ellenállhatatlan filmhős megidézése csak tovább fokozzák az önszuggesztiót: „győztes vagyok”.

Hasonlóan hatnak a sportvilágban igen elterjedt szerencsemezek. Pelé, aki nagylelkűen osztogatta mezeit a rajongóknak, egyszer egy győztes meccset követően a szerencsét hozó mezét adta oda. Utána meccseken át képtelen volt gólt rúgni. A gólínségért az új mezt hibáztatta, és utasította menedzserét, keresse meg a drukkert, és kérje vissza a mezt. Amint az megkerült, Pelé a következő meccsen betalált. Menedzsere évekkel később árulta el, hogy nem fáradozott: hozott a szertárból egy 10-est, és odaadta neki.

Talizmánok és tudomány – első látásra semmi dolguk egymással. Lysann Damisch kölni szociálpszichológusnő azonban vizsgálat tárgyává tette a talizmánok hatásosságát. Eredményei pedig igazolják a babonahívő bajnokokat! Elegendő például, ha egy közönséges golflabdára azt mondják: eddig mindenkinek szerencsét hozott, hogy magunk is több találatot érjünk el. Segít az is, ha szurkolnak nekünk, vagy ezt hisszük. A talizmánok pedig múltbeli sikereinket idézik meg, amelyek idején a legjobb formánkat hoztuk – ha velünk vannak, könnyebben kerülünk ismét e kedvező állapotba.

Engedjük meg tehát mániáinknak, hogy előhívják akár még ismeretlen képességeinket is, mindaddig, amíg nem árasztják el teljesen tudatunkat, s amíg önironikusan tudunk tekinteni rájuk. Mert ha megszállottjaikká válunk, az már más lapra tartozik. Reméljük, itt még nem tart senki… kopogjuk le!

Szerencsés flótássá válni

Lehetséges ez egyáltalán? Igen, éspedig talán azért, mert a szerencsének van egy paradox összetevője is. Az, hogy balszerencséből is előállítható. „A szükség találékonnyá tesz”, vallja Wiseman, akitől egyszer összes bűvészkellékét ellopták, két nappal egy előkelő klubban való fellépése előtt. S mit tett az illuzionista, amivel balszerencséjét, pótolhatatlan kellékei elvesztését szerencsévé fordította át? Régi trükköket porolt le, de kitalált két újat is. És éppen ezekért kapta meg az Eredetiség-díjat, ami különleges elismerés. A pechesek inkább azt mondták volna: „a baj nem jár egyedül”, és lemondták volna a fellépést.

A szerencsés ember arra gondol, hogy a bajból végül szerencsét húz. A peches arra, hogy a szerencse is bajt hoz. Vagy nagyon átmeneti, s egy kis édesért száz keserűt ad, ahogy egy régi magyar versben olvassuk.

Egyesek szinte babonásan rettegnek a szerencsétől. Ha életük egy területen jóra fordul, úgy vélik: a sors majd egy másik területen nyújtja be a számlát. Megoldódtak anyagi gondjaik? Akkor jönnek majd a betegségek. Ha mégis minden túl szépnek tűnik, egészen furcsán érzik magukat. S beindul egy tudatalatti program, amelyet önszabotázsnak neveznek. Murphy megfeledkezett róluk, és kivételesen semmi nem romlik el? Hát akkor elrontják ők, amit tudnak. Előléptetés után, úgymond ünneplésként, annyit isznak, hogy már nem tudják kontrollálni magukat, ami kapcsolatromboló kötekedésbe vagy karambolba is torkollhat. Ha nagyobb összeghez jutnak, jó részét kölcsönadják szegény, eladósodott ismerősüknek. Akit persze attól kezdve soha nem látnak viszont.

A balsors állandóságában hívők számára az álmok csupán álmok, és mi sem nyugtalanítóbb, mint ha kezdenek valóra válni. Mások ellenkezőleg, azt hiszik, maga a sors olyan képlékeny, mint az álom, s amit élénken képzelnek maguk elé, hamarosan testet ölt.

Képzetlen képzelet

Áhított céljaink vizualizálása közelebb visz a beteljesüléshez – ígérik divatos irányzatok. Végül is miért ne? Ha látjuk előre a kitűnőt az indexünkben, agyunk átkapcsol vizsgázó üzemmódba: az anyag szinte magától megy a fejünkbe, téziseink pedig maguktól pattannak ki onnan. De működik-e ez? A Kaliforniai Egyetem két kutatója, Lien Pham és Shelley Taylor ennek járt utána.

Diákok egy csoportja naponta perceken át vetítette maga elé a sikeres vizsga képeit. A másik csoport nem tett semmit. Az eredmény ellentétes volt az elvártakkal: a vizualizáló csoport tagjai, bár jobban érezték magukat, kevesebbet tanultak és rosszabbul teljesítettek, mint a kontrollcsoport diákjai.

Megbukott volna az oly népszerű vizualizáció az első teszten? Eredeti formájában igen: a cél elképzelése nem visz közelebb a célhoz. És ha a belső mozi a célhoz vezető cselekvésekről, mondjuk a tanulásról szól? Bár kevésbé vonzó, épp ez az, ami a vonzás törvényét működtetheti. Az ily módon vizualizáló diákok ugyanis jóval többet tanultak és jobban is teljesítettek.

Lady M

Az amerikaiak eleve nem túl babonásak. Játékosan fogják fel a babonákat. Kivéve a színházban! – mondja Gary L. Briggle, aki a Kis éji zene című Sondheim-darabot rendezte a Kamaraszínházban. Van egy elég komoly babonánk is: soha nem szabad kimondanunk egy bizonyos Shakespeare-dráma címét. Talán mert ennek színrevitele mindig katasztrófákkal járt.

A híresztelés szerint a negatív sorozat több mint száz éve kezdődött: azóta a darabot soha nem állították színpadra úgy, hogy legalább az egyik színész ne halt volna meg vagy ne sebesült volna meg súlyosan előadás közben. Ha valaki véletlenül mégis kiejti a címet, tisztító rituálét kell tartania: például elhagyni az épületet, háromszor megpördülni maga körül, vagy idézni egy másik Shakespeare-darabból.

A Macbeth-ről van szó, amely az Egyesült Királyságban és Észak-Amerikában elátkozott hírnévnek örvend. Ezért hívják inkább Scottish playnek, a főszereplőket pedig M-nek és Lady M-nek. De honnan ered az átok? Talán, mondják, a boszorkányoknak nem tetszett, ahogy Shakespeare ábrázolta őket, ezért elátkozták a darabot. A másik hiedelem szerint is a boszorkányok átkozták el, de azért, mert a társulatvezető az ő üstjüket tulajdonította el az előadáshoz. Reálisabb magyarázat, hogy e remekül felépített Erzsébet-kori tragédiát gyakran tűzték műsorra csőd szélén álló társulatok, remélve, hogy az előadás sikere kihúzza őket a csávából. Nem húzta ki.

Galambbabonák

A színház és a sport világában gyakoribbak a babonák, mint például a matematikusokéban. Ez talán a kiszámíthatatlan kimenetellel függ össze, amit először Burrhus Frederick Skinner igazolt. E harvardi professzort, a behaviorizmus egyik kezdeményezőjét ítélték az Amerikai Pszichológustársaság (APA) tagjai a 20. század legkiválóbb pszichológusának.

A tudós a híres Skinner-boxba helyezte kísérleti állatait, hogy ott különféle viselkedéssorokat tanítson nekik. Ha véletlenül végrehajtották, amit várt tőlük, megjelent az etetőben az ennivaló. E megerősítés hatására egyre többször ismételték a kívánt viselkedést.

De mi történik a Skinner-boxban tanulás nélkül, vagyis ha az állatok simán, szabályos időközönként jutnak ételhez? A legtöbben azt hinnénk, semmi különös. Nem így a zseniális Skinner, aki megsejtette, hogy e banális helyzetben is lesz felfedezni valója. De még milyen!

Burrhus Frederick Skinner

Kísérletében nyolc galambot etetett rendszeresen, amikor annak eljött az ideje. A galambok tehát bármit csinálhattak, az étel érkezésére semmilyen befolyásuk nem volt. Csakhogy ők ezt egészen másképp látták. Amelyikük egyszer akkor kapott eleséget, amikor fejét történetesen a doboz egyik felső sarkához nyomta, az ettől fogva ezt a viselkedést ismételte. Hasonló alapon a többi galamb is kialakította a maga rítusát: egyikük különös táncot lejtett az óramutató járásával egyező irányban, másikuk elképzelt terhet emelt meg, egy harmadik a fejét ingatta, és így tovább. A kísérlet előtt egyik sem tett így. Cselekvésük és az eleség együttjárása tökéletesen véletlenszerű volt, de ők ezt oksági kapcsolatnak vélték.

S hogyan lehet leszoktatni a galambokat babonáikról? Ügyelni kell arra, hogy babonás rítusaik végrehajtásakor soha ne kapjanak semmit. Ám amilyen gyors a babonák létrejötte – elegendő hozzá egyetlen társítás –, olyan lassú az elmúlásuk. Az egyik galamb például több mint tízezerszer hajtotta végre rítusát akkor, amikor már soha nem követte azt étel. Ezután fokozatosan hagyott fel a viselkedéssel.

Miért ilyen ellenállók a babonák a kioltással szemben? Mert csupán alkalmanként kerülnek megerősítésre. Ha most nem is, legközelebb talán – ezt a mintázatot tanulták meg Skinner galambjai. Az amulettet viselő emberek sem mások. Elsiklanak a számtalan olyan alkalom felett, amikor nem történik semmi különös, viszont a szerencse legkisebb jelét is az amulett hatásának tulajdonítják. Éppígy vagyunk a bajokkal, ha azok péntek 13-án esnek meg: jól megjegyezzük őket.

Néha elvárjuk magunktól, hogy okosak legyünk, néha egyáltalán nem. Erre példa a babona. Ha hiszünk valamely babonában, nem akarjuk bevetni a kritikai gondolkodást, noha képesek volnánk rá. Elménk ilyenkor lazít, mint amikor álmodunk. Aki mindig racionális, azt merevnek, életidegennek érezzük. Miért? Talán irracionalitásunkban is rejlik némi bölcsesség? A talizmánok hasznosságáról szóló hírek ezt igazolják. A bajt hárítani hivatott babonák elharapózása azonban inkább veszteségeket hoz – vagyis balszerencsés hinni a balszerencsében. De az ellenkezője is igaz – szerencsére.

Jakabffy Éva