Családi Lap, 2014. október

Jim Campbell coloradói mérnök, fotóművész, jógaoktató 55 évesen magára marad feleségével, miután gyermekei már külön költöztek. Időközben eltávolodtak, egyik erre, másik arra, nincs bennük semmi közös. Mit lehet tenni? Hazamegy, és bejelenti, hogy el akar válni. Szétmennek, ennyi, nem beszélnek róla többet.

Jim Campbell

Sematikus történet, arcok, karakterek, érzelmek nélkül. Aztán kiderül, hogy a férfiban mégis munkál valami: 34 évnek nem fordíthat hátat csak úgy. Elmegy hát az Újraépülés Szemináriumra, hogy ott vegyen búcsút régi életétől. A legtöbb résztvevő szintén hasonló korú lehet, frissen elváltak. A vasárnap esti foglalkozás kezdetén melankolikus melódia szól, oldja a hangulatot. Majd rátérnek a témára: bánat. A csoporttagok levelet írnak volt házastársuknak arról, mi hiányzik majd nekik. Ahogy felolvassák, sokakból felszakad a sírás.

A ko-terapeuta maga is elvált, ötvenes nő. Férje egyszer hazatért egy remekül sikerült, üzleti útról. Előzőleg a hölgy mindent megszervezett: gyermekeik felügyeletét, a közös programot. A férj azonban közölte: nem megyünk sehova, vége, elválok.

Ismét a sommás történet. Ennyi egy válás? Egyetlen közlés? Igen – és utána esetleg több év terápia. Mert ahogy nem sikerült igazán kötődni, úgy a köteléket elszakítani sem. Különösen az ún. ősz válásoknál, ahol a felek átlagosan három együtt eltöltött évtizednek fordítanak hátat.

Régebben, még az 1980-as évek előtt kirívó eset volt, ha egy ötvenen túli házaspár elvált. Ma már a magasabb kor sem garancia. Azaz bárkitől elválhatnak, és az előjelek sokszor nem is szembetűnőek. A váratlanság pedig csak fokozza a válás okozta traumát.

Nem csoda, hogy ma már egyes tudósok is elkezdtek kutatni valami után, amiből megjósolható, vagy legalább valószínűsíthető: van-e jövője egy kapcsolatnak.

Génekben kódolt válás?

A svéd Hasse Walum (Karolinska Intézet) régóta kutatja, van-e összefüggés a házassággal való elégedettség és a gének között. Főként azokat a géneket vette górcső alá, amelyekről korábban kiderült: egyes állatfajoknál, például pockoknál felelősek a hűségért. Pontosabban olyan hormonális koktél termelődéséért az agyban, amely elősegíti az egyetlen partnerhez való kötődést. Mi a helyzet embereknél?

Úgy tűnik, azok a férfiak, akik az AVPR1A gén egyik variánsával rendelkeznek, nem szívesen köteleződnek el, és hűtlenségre való hajlamuk akkor is fennmarad, ha házasságra adják fejüket. A nők esetében az OXTR gén egyik változatának hordozói több házassági problémáról számolnak be, ahogy partnereik is. Ez a gén az oxitocinra fogékony receptorokat (jelfogó molekulákat) kódolja az agyban. Az oxitocin az a hormon, amely fokozottan termelődik érintés, szerelmeskedés idején, és különösen a szüléskor. Azokban a nőkben, akiknek agya érzékenyebb az oxitocinra, rendkívül erős kötődés alakul ki társuk és gyermekeik iránt. Gondoskodók és együttérzők. Az oxitocinra kevésbé fogékony nők kötődéseit nem ennyire alapozza meg biológiájuk, így meglehet, hogy nem törődnek eleget családtagjaikkal és több a házastársi konfliktusuk. A média ezt úgy tálalta, mintha Walum megtalálta volna a válás génjét, ám a kutató szerint erről még messze nincs szó.

Akkor mit vonhatunk le mindebből? Hogy kötődéseink hőfoka részben genetikus. Aki nemigen törődik mások érzéseivel és nem szívesen fejezi ki a sajátjait, az nem sérült – egyszerűen ilyen. Csak azért, mert házasságra lép, nem fog felengedni és megváltozni; talán csak arra a rövid időre, amíg igent nem mondanak neki, vagy meg nem kérik a kezét.

A különbözők összekülönböznek?

Hogy nincs változás, méghozzá végleg nincs, az lehet az időskori válások egyik oka is. Azt hittem, egyszer majdcsak lehiggad, de még mindig kergeti a nőket; nem teszi le a poharat, pedig hányszor megfogadta; nincs munkája, de így sem segít semmiben. Bármelyik legyen is, ott rejtőzhet mögötte az empátiahiányos genetika: az illetőt valójában alig érdekli, mit érez a társa az ilyenfajta viselkedések miatt.  Amelyek szélsőségesek ugyan, mégis túlontúl gyakoriak. Váljunk el miattuk egy számunkra sokat jelentő embertől, akivel úgy összeszoktunk?

Közeli, s pláne távoli őseink ötvenen túl már nemigen tették. Mi, elsőként, már nem kívánunk beletörődni abba, hogy egyetlen hibás döntésünk örökre szól.

Ki a bölcs? Az, aki képes előre látni a jövőt – mondja a Talmud. Minél fiatalabbak vagyunk, annál kevésbé rendelkezünk a tapasztalatokon alapuló intuícióval. Meglehet, hogy olyan típusú embert, mint akivel összekötjük az életünket, addig nemigen ismertünk közelről. A házasság intézménye túl nagy feladat elé állít: lássuk előre, milyen lesz ő 20-30… év múlva, milyen leszek én, mi lesz, ha távol leszünk hónapokig, és mi, ha összezárva 0-24-ben. Mert, például nyugdíjazást követően, ez is eljön.

Amikor a pár kettesben marad, újraosztják a lapokat. Korábbi szerepeiket sorra levetik magukról, és felpróbálják az újakat. Amelyek vagy illenek rájuk, vagy nem. Sokszor észreveszik, hogy mindig ugyanazokat a végszavakat kapják, és ami rosszabb, kezdenek ők is ritualizált válaszokat adni. Mit terveztél vacsorára, hallják minden áldott nap. Honnan tudjam, felelik kissé ingerülten. Mennyi az idő? Nézd meg. Mit csinálsz? Látod! Velem van bajod? Mért lenne.

Ezek az emberek nem korlátoltak, nagyon is sokfélét tudnának mondani egymásnak. És nagyon sokfélét mondtak is valamikor. Azóta sem kopott meg kifejezőkészségük: társaságban brillíroznak. De otthon mindennapos a fenyegetőzés: Elválok tőled.

Mi bajuk? A szerelmi házasság szindróma, amely azokon hatalmasodik el, akik túlzottan is különböznek egymástól. Eltéréseik eleinte úgy hatnak, mint a fűszerek, csak fokozzák a szenvedély ízét. Saját hasonmásuk nem lenne ennyire izgalmas. Aztán meg az evolúció is azt diktálja: válasszunk bizonyos fokig különbözőt, akkor lesznek életképes, remek utódaink.

Az evolúciónak nem a legfőbb gondja, hogy párkapcsolatunk hogyan éli túl a gyerekek felnevelésének idejét. Egészen a legújabb időkig az is nagy szó volt, ha az emberek maguk túlélték azt. A mai hosszúéletűség új problémákat is hozott: mi lesz, ha sokáig leszünk betegek? És mi lesz, ha szerencsénkre egészségesek maradunk? Az egyre tovább élő és egyre fittebb idősek új igényekkel állnak elő. Ők már nem feltétlenül oldódnak fel a nagyszülői szerepben. Tartalmas párkapcsolatra vágynak, amelyben egyenrangúnak, érdekesnek, sőt kívánatosnak érzik magukat. Kutatások szerint hosszú távon ez a hasonlóbbak közt működik inkább.

Nem véletlen hát, hogy sok házasság az időskorba lépve kerül újraértékelésre. Ha a jövő hosszúnak ígérkezik, nem szeretnénk olyan valakivel tölteni, aki lélekben túl távol áll tőlünk, aki mindent magának akar, vagy akit semmi nem érdekel.

Út az útilapuig

Agyunk mélyén nagyon sok mindennel tisztában vagyunk. James K. McNulty (Florida Állami Egyetem) kutatása szerint azzal is, hogy választottunk illik-e hozzánk. A házasság első heteiben minden pár úgy nyilatkozik, hogy nagyon elégedettek kapcsolatukkal. De hogyan reagálnak tudat alatt a házastársuk fényképére? Ezt azzal mérik le, hogy milyen gyorsan sikerül kiolvasniuk a kép mellett felvillanó, pozitív vagy negatív jelzőket: mondjuk ’kedves’, ’jó’, illetve ’borzasztó’, ’kellemetlen’. Akik hamarabb reagáltak a pozitív szavakra, azoknak négy évvel később sokkal jobb volt a házasságuk, mint azoké, akik a negatívakat betűzték ki könnyebben. Utóbbiak közül egyesek el is váltak. Ez a különös eredmény arra utal, hogy létezik egyfajta tudatalatti bölcsesség, amelyhez nem férünk hozzá. Hogyan segíthetnénk ezen?

Amikor dönteni készülünk egy kapcsolat sorsáról, csendesítsük le gondolatainkat, és végezzünk el egy képzeletgyakorlatot. Ne a jelen vágyaink fényében szemléljük a megszépített jövőt! Vetítsünk szemünk elé párunkkal közös jelenünket, mintha egy filmet néznénk. Majd forgassuk előre a filmet néhány évvel. Milyen képek vagy jelenetsorok bukkannak fel? Ne próbáljuk eltüntetni vagy befolyásolni, ezt a filmet nem a tudatunk rendezi, hanem  a tudatalattink, amely a nagyobb tudás birtokában van. Végül forgassuk vissza a filmet a jelenbe. Ha a látottak nem tetszenek, próbáljuk az egészet elölről úgy, hogy társunk nem szerepel benne.

Ez a gyakorlat persze nem arra szolgál, hogy általa végső döntést hozzunk. Csupán abban segít, hogy elkezdjünk kommunikálni tudatalattinkkal, hogy felélesszük magunkban az intuíció képességét. Azok az emberek, akiknek az élete bővelkedik szerencsés eseményekben, inkább hallgatnak e belső hangra, mint a balszerencsések.

Hasonló képzeletgyakorlatot végezhetnek azok is, akiket a válás gondolata foglalkoztat. Milyen lenne a jövőnk, ha együtt maradnánk? Milyen külön? Ha az együtt maradás filmkockái nem olyan vészesek, lehet, hogy elhamarkodottan akarunk dönteni. Rendkívül dühösek vagyunk házastársunkra, de valójában egyáltalán nem gyűlöljük. Vagy őrülten szerelmesnek hisszük magunkat valaki másba, de lényegében csak élvezzük, hogy tilosban járunk. Miután legalizálnánk a kapcsolatot, nem működne semmi. Ilyesmikért nem érdemes válni, mert átmenetiek, és ha sikerül egy pillantást vetnünk a jövőbe, erre rá is jöhetünk.

Az impulzív, hirtelen felindulásból elkövetett válásokat éppúgy megbánhatjuk később, mint a hasonlóan meggondolatlan házasságokat. Ma ugyan a válás körül már messze nem csapnak olyan hűhót, mint akár még néhány évtizede; és egyre kevésbé kell tartanunk attól, hogy megszólnak vagy elítélnek miatta, mégis, a válás ma is megviseli az embereket. Nemcsak a lelküket, a testüket is. Ezt mutatja az a chicagói és baltimore-i kutatók által végzett, hosszú távú vizsgálat, amely szerint a válás kockázatot jelent az alvászavarra, magas vérnyomásra, később súlyos, krónikus betegségekre nézve. A válással járó stressz sokszor 10 évvel később dönti le az embereket a lábukról! Akár szó szerint is, mert az elváltaknál a mozgásszervi zavarok is gyakoribbak. Van azonban, amikor mégis a válás a kisebbik rossz. Azoknak, akik lélekromboló kapcsolatban élnek, nem nagyon kell magyarázni ezt. Aki valóban gyűlöli, esetleg évtizedeken át szinte nem létezőnek tekinti házastársát, netán a rabszolgájának, annak bizony útilaput kell kötni a lábára.

Jakabffy Éva