A Budapesten működő Segítő Kommunikációs Módszertani Központ célja az értelmileg ép, de máskülönben halmozottan sérült gyermekek és fiatalok fejlesztése. A növendékeknek leghumánabb képességük, a beszéd sincs birtokukban, és súlyos mozgáskorlátozottságuk miatt a süketnéma jelbeszédet sem tudják alkalmazni.

A beszédképtelen, de beszédértő gyermekek és fiatalok kommunikációra való kiképzése Magyarországon az 1986-ban létrehozott Bliss Alapítvány Segítő Kommunikációs Módszertani Központjában (SKMK) valósult meg. Dr. Kálmán Zsófia (a Bliss Alapítvány kuratóriumi elnöke, az SKMK volt vezetője) egyik vezérelve, hogy a kommunikáció olyan alapvető emberi jog, amelytől senkit nem foszthat meg testi állapota.

Csúcstechnológia, nemzetközi elismerés - késlekedő társadalmi összefogás

A Bliss Alapítvány 2005 decemberében Budapesten megrendezett nemzetközi konferenciáján közel húsz országból kétszázötven vendég vett részt. A konferencián elsősorban a beszédképességüket elvesztett emberek gondjait, és a sérült emberi kommunikációt helyreállító eszközöket mutatták be. Ezek között egyre nagyobb szerepet játszanak a drága, csúcstechnológiai eszközök, melyeket az Alapítványnak az adományozók pénzéből és pályázatokból sikerült beszereznie.

Még mindig megoldatlan azonban az igen áldozatos pedagógusi munka költségtámogatása. Itt ugyanis szó szerint minden növendék mellé szükség van egy szakemberre, aki egyéni fejlesztési terv alapján, hosszú éveken át együtt gyakorolja tanítványával a kommunikációs eszközök használatát. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy az SKMK - miközben Közép-Kelet Európa legkiemelkedőbb és legismertebb "augmentatív" kommunikációs központja - anyagi létbizonytalanságban folytatja tevékenységét.

Mit jelent az "augmentatív kommunikáció"?

"Augmentálni" azt jelenti: kiegészíteni, gazdagítani, hozzátenni. Ez esetben arról van szó, hogy az érthető beszédre képtelen emberek nonverbális jelzésekkel fejezik ki magukat - például bólintással, hangjelzésekkel, gesztusokkal, tekintetük irányulásával -, és ezeket a jelzéseket egészítik ki az augmentatív kommunikációs rendszerek bárki által értelmezhető közlésekké. Mivel a sérült emberek közt nagy egyéni különbségek vannak abban, hogy milyen eszközöket képesek használni, az augmentatív kommunikációs módszerek rendkívül változatosak. Használhatnak például jelnyelvet, betűket, vagy mindkettőt; ezen kívül rajzokat és fotókat is.

A Bliss Alapítvány névadója, Charles K. Bliss által alkotott jelképrendszer a "Bliss-nyelv". A szerző ezt először 1949-ben mutatta be egy Sidney-ben megjelent könyvében. E nyelvben a jelképek összefüggenek a tartalommal, vagyis azzal a nyelvi elemmel, amelyet kifejeznek. Ezek a módszerek alapvetően a rámutatáson alapulnak, és noha az érthető közléseket lehetővé teszik, a hangos kommunikációt nem.

Hatalmas előrelépést jelentenek az olyan eszközök, amelyek által - bár közvetett módon - a beszédképtelenek hangos beszéddel is ki tudják fejezni magukat. Érezhetjük, mekkora a jelentősége ennek. Hiszen a közlés fő csatornája az emberek számára a verbalitás. Akinek ez nincs birtokában, azt óhatatlanul háttérbe szorítják: kevésbé vannak rá tekintettel; nem kérik ki véleményét; végső soron könnyen úgy tesznek, mintha ott sem volna. Amint azonban - még ha egy eszköz segítségével is - "hangot ad" gondolatainak, érzéseinek, akaratának, éppúgy magára tudja irányítani a figyelmet, mint beszélő társai.

A hangadó gépek között vannak egyszerűbbek, például egy-, két- vagy négygombos kommunikátorok, amelyek rámondott üzeneteket szólaltatnak meg. Ezek fontos lépést jelentenek a későbbi számítógép-használat felé, miközben választani és dönteni is tanítanak. E "low tech" eszközök tehát nélkülözhetetlenek a beszédképtelenek oktatásának kezdetén. A számítógéphez vezető út sokszor nem egyszerű, és több évre is szükség lehet - nem beszélve számos pedagógus rendkívüli odafigyelést és empátiát követelő munkájáról -, amíg a gyermek képessé válik a szövegszerkesztő használatára, önállóan bonyolíthatja levelezését vagy töltheti le kedvenc zenéit az Internetről.  Egy magyar és egy japán fejlesztés összeházasításával pedig az is lehetővé vált, hogy egy súlyosan mozgáskorlátozott és beszédképtelen ember is úgy fogadja vendégét, mint ép társai: kimenjen elé, üdvözölje és szobájába vezesse...

Fejegér szólaltatja meg a robotkutyát

A Japánból érkezett robotkutya, Aibo - magyarul: a "közvetítő" - lenyűgözően természethű mozgásaival akár érzelmek kifejezésére is képes. Távvezérléssel rendeltetési helyére küldhető, ahol a kívánt mozgásokat hajtja végre, például leül, feláll, lefekszik, integet, és a neki küldött üzeneteket hangosan kimondja.

Aibo egy beszédképtelen, mozgáskorlátozott gyerek szándékát közvetítve például vendéget is fogadhat. A gyerek számítógépen ad parancsot a robotnak: szaladjon a vendég elé, üdvözölje őt farkcsóválva, integetve, hangosan köszöntve, majd irányítsa a szobájába. A gyerek a monitoron azt is láthatja, ahogy a vendég közeledik a kutya felé: a kutya ugyanis - az orrába szerelt kamera segítségével - a látványt folyamatosan átküldi a számítógépbe. E távkommunikáció drót nélkül, interneten keresztül zajlik le.

Nagyon sok mozgáskorlátozott gyerek és felnőtt nem tud a kezével gépelni vagy számítógépes egeret használni. Sokan közülük ugyanakkor fejük mozgásával mégis képesek lehetnek szöveget szerkeszteni, internetezni és persze robotkutyát vezérelni.

A számítógép fejjel való irányítását az úgynevezett fejegér teszi lehetővé, amelyet Lőrincz András és kutatócsoportja (ELTE TTK Információs Rendszerek Tanszék) fejlesztett ki, és amelyet sikerrel teszteltek 2003-tól 2005-ig a Segítő Kommunikációs Módszertani Központ növendékein. A fejegér lényegében egy képfeldolgozó rendszer, amely webkamerán keresztül követi nyomon az arc bizonyos, jól elkülöníthető pontjainak mozgását. Ilyen pontok leginkább a szem és az orr körül találhatók. A szoftver az adott pontok érzékelt mozgásait kurzormozgásokká alakítja át.

A kutatócsoport azzal is gondolt, hogy a súlyosan mozgáskorlátozottak számára nem könnyű a fejegér használatának megtanulása, mivel igen erősen kell összpontosítaniuk, ha fejük mozgását kontrollálni akarják. A tanuláshoz ezért különféle, a fejegérrel játszható játékokat találtak ki, amelyek elég egyszerűek ahhoz, hogy sikerélményt biztosítsanak, mégis elég érdekesek ahhoz, hogy a figyelmet - főleg a gyerekekét - lekössék.A játékokon keresztül vezet az út a kommunikációs szoftverek használatához: ilyen például a Vistab, amely üzenetek sorát jeleníti meg a képernyőn, keretekbe foglalva és megfelelő képekkel kísérve. Az üzenetek közt megtalálhatók a mindennapi társalgás alapelemei, például köszöntés és bemutatkozás: "Szia / Jó napot", "X.Y. vagyok, ennyi és ennyi éves", "Egy kertes házban lakom". Fontosak a belső állapotokat kifejező üzenetek is: "Éhes vagyok", "Vidám vagyok", "Félek - mondd meg, mi történik itt?". A fej mozgatásával a kurzort a megfelelő üzenetre kell irányítani és egy darabig rajta tartani. Ekkor a számítógéphez kapcsolt hangadó gép - például Aibo robotkutya - hangosan "kimondja" a megfelelő mondatot.

Ennél árnyaltabb kommunikációra a számítógép önmagában egyelőre még nem elég, mivel magyarul még nem állnak rendelkezésre az írott szöveget azonnal kimondott beszéddé alakító, "text-to-speech" szoftverek. Ezért feltétlenül szükség van a fent ismertetett hagyományos, rámutatással használható eszközökre, például kommunikációs táblákra és mappákra is. A képekre, szavakra vagy betűkre való rámutatás kézzel, ujjal, ököllel, könyökkel, lábbal vagy a fejre erősített mutatópálcával történhet. A pontos rámutatás a legtöbb esetben nem könnyű, és az akaratlan, zavaró mozgások miatt két mutatás között percek is eltelhetnek. Ezért aztán nagy csoda, amikor végül kikerekedik egy érthető közlés vagy történet.

Ezeket a személyesebb beszámolókat is fel lehet vinni a számítógépre, olyan formában, mint amilyenek a Vistab üzenetei. Például a gyermek azt mutatja a mappájában, hogy "vendégség", és gesztusaival, mimikájával örömet fejez ki. A pedagógus rákérdezhet: "És mit csináltatok ott?" A gyerek ekkor rámutathat a "kert" és a "kutya" képekre. Ebből születnek meg a gépre is felvihető újabb üzenetek: "Vendégségbe mentünk", és "Játszottunk a kertben a kutyával".

Ilyen történetekből épül fel a gyermek naplója. A történeteket pedig ettől kezdve másokkal is meg tudja osztani. Ez általában rendkívüli örömmel tölti el, különösen, amikor észleli, hogy mások megértik mondandóját.

A beszédképtelenek számára nem könnyű út az, amelyet a fejegér ilyen szintű használatáig megtesznek. Ami azonban segíti őket, az a kommunikációs igény. Ez szinte minden emberrel vele születik, és ha valami miatt akadályba ütközik, az a legtöbbek számára elképzelhetetlenül fájdalmas érzés. Ahogy Kálmán Zsófia fogalmaz: a poklok poklát járja meg az az ember, aki nem tudja kifejezni magát emberi szavakkal. Ezzel együtt azonban számukra is lehetséges az, hogy boldogok legyenek. Hogyan? Meg kell tanulniuk - ahogy egyébként mindenkinek - reálisan vágyakozni, elérhető dolgok iránt.

Jakabffy Éva