2015. máj 29.

A bölcsesség bölcsőjénél

írta: Janguli
A bölcsesség bölcsőjénél

Aligha lehet nagyobb közelséget elképzelni, mint amilyen anya és kisgyermeke között fennáll, nem beszélve az anya és magzata közti kötelékről. Hát még ha egyikük tudhatná, mit él át pontosan a másik, és viszont! Valójában fantasztikus kommunikáció zajlik közöttük, kémiai jelzések útján érzéseket adnak át egymásnak, s ez még messze nem minden. Az anya lelkiállapotai gyermekében öltenek testet: az öröm és összhang serkenti, a stressz és elutasítás ellenben visszaveti annak agyi fejlődését.

babakutatas.pngAligha lehet áthidalhatatlanabb távolságot elképzelni, mint a tudós és a kisbaba közötti. A babák látszólag igen egyszerű lények, akiket csak közvetlen szükségleteik foglalkoztatnak; nem válaszolnak kérdésekre, de még csak arra sem vehetők rá, hogy jutalomfalatokért szaladgáljanak a labirintusban. E bájos lények fognának ki a kognitív idegtudósokon? Ma már azért nem; de ehhez arra volt szükség, amit ma egyesek forradalmi szemléletváltásnak neveznek a babakutatásban.

Mert mindeddig a legkisebbekről inkább csak mendemondák keringtek, olyan kultúrákhoz kötött mémek, amelyek az anyák hozzáállását is nagyban befolyásolták. papua_uj_guinea_babakutatas.jpgA Pápua-Új guineai kalulik a gyereket mintha nem tartanák túl sokra: nem beszélnek hozzá, hisz az úgysem ért semmit; a nevében szólnak másokhoz, s a babát úgy hordják magukon, hogy az a többi ember felé nézzen.

Az amerikai anyáknak viszont, úgy tűnik, meggyőződése, hogy gyermekük mindent felfog, amit közölnek vele; továbbá egy-egy véletlen fejfordítást, kézmozdulatot máris kommunikációként értékelnek, és arra eltúlzott reakciókat adnak.

Ami pedig a tudós világot illeti, a megosztottság itt sem kisebb. A legismertebb az újkori filozófus John Locke feltételezése, aki szerint az újszülött elméje tabula rasa, s minden csak az érzékelés útján kerül bele. De talán még többen gondolták úgy, Platóntól kezdődően, hogy mindannyian velünk született ideákkal jövünk a világra. Akár azért, mert azokat születésünk előtt, még testetlen lelkekként szemléltük, akár azért, mert azokat elődeinktől vettük át, az öröklés útján.

Hogy valójában mit tudhat a kisbaba, arról egészen a 20. század végéig szinte semmilyen konkrét adat nem állt rendelkezésre. Saját legkorábbi emlékeiket az emberek bizonnyal mindenkor elfeledték; az igen ritka egy-két éves kori bevillanások valóságtartalma pedig kétséges. Azok pedig, akik külső szemlélőként próbálják egy baba gondolatait megfejteni, elsőre kevés támpontot találnak. Hát azt veszik alapul, ami nyilvánvaló. Így tett a pszichológia atyja, William James, és így a fejlődéspszichológiáé, Jean Piaget: a babák lélektanában James az érzékelést emelte ki, Piaget az érzékelést és a mozgást. A mai fejlődéslélektani fordulat egyben elfordulás is ettől az iskolától. Mára kiderült: a legkisebbek fejében bonyolult valószínűségszámítások tömege zajlik; Stanislas Dehaene (Collège de France) agykutató pedig olyan fokú számérzéket emleget néhány hónapos babáknál, amilyet Piaget még a 4-5 évesektől is elvitatott!

Érzékelések zűrzavara?

Ami a babaszobában történik, zsibongó, kaotikus benyomások áradata – a kisbaba számára, William James szerint. Illatok, ízek, látványok, hangok, érintések nem válnak szét egymástól, s itt egyfajta általános szinesztéziára gondolhatunk, ahol a hangokhoz formák társulnak, az illatok színesek, vagy még inkább, bármi bármihez társulhat. A költői William James-et mindenki szívesen idézi, hozzátéve persze, milyen messzire jutott azóta a tudomány.

Vegyük például a hallást: néhány napos korunkban a beszédhangok megkülönböztetése terén teljesítményünk a felnőttekét is megszégyeníti. Olyan fonémákat is észlelünk, amelyek nem találhatóak meg anyanyelvünkben. Az első életév során azután egyre inkább ráhangolódunk anyanyelvük fonémáira, és lassan elveszítjük azt a képességünket, hogy a nem anyanyelvieket megkülönböztessük. Az az időablak tehát, amikor egy nyelv hangzását száz százalékig el tudjuk sajátítani, igen hamar, egyetlen év alatt bezárul.

magzat_1.jpg

Bár újszülöttként a létező nyelvek szinte összes hangzóját megkülönböztetjük, már eddigre is szereztünk némi tudást anyanyelvünkről – vagy anyanyelveinkről, ha körülöttünk több nyelven szóltak. A várandósság harmadik trimeszterére megnyílt fülünk a hallásra, s hamarosan érzékelni kezdtük a magyar nyelv ritmusát, hanglejtését.

magzat.jpg

Ez még gyereksírásunkban is tükröződik. A tudósok felfedezték, hogy a német kisbabák németül sírnak, vagyis ereszkedő hanglejtéssel, a franciák fordítva, emelkedővel; nálunk, magyaroknál nyilván a németekéhez hasonló mintát találnának.

Szemünk az élet első napjaiban igen rövidlátó és csak homályos képet ad; a születés előtti benyomások nemigen segítenek eligazodni abban, mit is látunk. De már ekkor is szívesebben nézzük a kontrasztos, mozgó, vízszintes csíkozású dolgokat, és mindenek felett az arcokat. Hamarosan már emlékszünk is a látottakra, s a közismert gyermeki rácsodálkozás mellett megjelenik annak ellentéte is, a gyermeki megszokás. Az ismétlődő látványokra máris unalommal reagálunk, s hogy ismét felélénküljünk, ahhoz kell valami újdonság. Egyszóval már ekkor ott rejlik bennünk a változatos képi ingerekre éhes néző, aki majdan órák tízezreit tölti képernyők előtt.

Mint a moziban

Ezt az énünket Alison Gopnik pszichológus- és filozófus kutatónő (Kaliforniai Egyetem, Berkeley) is felfedezte: szerinte a felnőttek úgy képzelhetik el, milyen kisgyereknek lenni, ha beülnek egy jó filmre, és csak hagyják magukat sodortatni a képek és hangok áradatától. Kísérleti adatok szerint ilyenkor a felnőtt agy bizonyos szempontból visszatér gyermeki állapotába: csökken a homloklebenyi kontroll, a figyelem nyitottabb és ellazultabb. A felnőttre a mozin kívül jellemző állapot Gopnik szerint az irányított figyelem. Persze ez inkább akkor igaz, amikor a felnőtt a munkájára összpontosít, tárgyal, vagy egy tárgyat próbál összeszerelni. Amúgy a felnőttek is eléggé elkalandoznak. Új városba érkezve, pláne idegenvezető vagy bédekker nélkül, egy időre érzékeléseik veszik át az uralmat felettük. Minél különösebb ez a város, minél kevésbé hasonlít a korábban látott helyekre, annál ellenállhatatlanabbul adja át magát a felnőtt ember is friss benyomásainak. Annál inkább merül el a jelenben, feledve a múltat és nem törődve a jövővel. Ekkor, mondaná Alison Gopnik, felderenghet számára valami abból, milyen lehetett újszülöttnek lenni, hiszen akkor is egy tökéletesen új világban találta magát.

alison-gopnik-babakutatas.jpg

Kisbabaként agyunk minden idegszálával azon van, hogy a lehető legteljesebben átéljük az itt-és-mostot. Még éretlen homloklebenyünk nem zsarnokoskodik a többi agyterület felett, nem juttatja eszünkbe folyton, hogy tenni kéne valami nagyon fontosat, mint a dalbeli Micimackónak. Nem gyötör holmi önuralommal és rettentő távolinak tűnő célokkal. Beszűkült időperspektívánkban igen tágas a jelen, s az idő végtelen lassú. Jóval több ingert veszünk fel, mint később bármikor. Ezt segíti elő, hogy életünk első évei során agyunkban tömegesen keletkeznek idegsejt-kapcsolatok, azaz szinapszisok. Odakint minden új, odabent pedig idegrendszerünk újul meg folytonosan. Olyan ez, mint amikor rengeteg apróságot összegyűjtünk, mert még nem tudjuk, mi válik majd egyszer hasznunkra, vagy egyáltalán, mi az a hasznosság.

Bébi-univerzum

fiar_sandor_baba.jpgAhogy azzal sem törődünk ekkor, hogy mindezt elraktározzuk és rendszerezzük. Inkább csak, hogy a benyomásokat átengedjük magunkon. Ha már kialakul az ismerősség érzése, ha már eligazodunk új világunkban, akkor jöhet csak az emlékezés. Ez különösnek tűnhet, de gondoljunk arra, milyen először hallani egy előadást mondjuk a modern fizikáról. Ha az első alkalom után rákérdeznének, miről volt szó, esetleg alig jutna eszünkbe több az E = mc2-nél. A többit fénysebességgel felejtettük el, még ha közben úgy is éreztük néha, hogy elkaptuk az előadás fonalát. A részletek mind kihullottak elménk lazán szőtt rostáján. Ezzel együtt, ottlétünk nem volt hiábavaló. Ha nem is keletkeztek visszaidézhető emléknyomaink, a következő ilyen előadás hallatán, vagy Stephen Hawking Fekete lyukak, bébi univerzumok esszékötetének és más műveinek olvasásakor már ráismerünk arra, ami többször ismétlődik: előbb talán csak olyan érdekességekre, mint az időutazás féregjáraton át a múltba. Most mindegy, hogy ilyesmi lehetséges-e vagy sem, arra jó, hogy majdan legyen mihez kötnünk az elvont elméleteket.

Hasonlóképpen vágunk bele az eleinte cseppet sem hétköznapi világ feltérképezésébe. Ha érzékleteink nem is olvadnak mind össze, ahogy William James vélte, azért nem is különülnek el olyan világosan, mint a felnőtteknél. Ahogy mi magunk játékosak vagyunk, úgy agyunk is az: még nincsenek szigorú szabályai gondolkodásunknak, még bármi bármivel kapcsolódhat. Teljesen természetes, hogy a villamos aluszik, a hold pedig moziba megy. Ahogy számos szinapszis keletkezik az agyban, számtalan ötlet villan fel elménkben. Lenyűgöz a valóságos villamos is, vagy a hold, de azért még képzeletünk is hozzáteszi a magáét, s ehhez olyan gyermeklelkű felnőttektől is kapunk ötleteket, amilyenek a költők vagy a meseírók. Úgy kezdünk a világ megismerésébe, ahogy a laikus felnőttek a fizikáéba: először azt ragadjuk meg, ami feltűnő, érdekes, pláne, ha különös történetet is körítenek hozzá, mint a fűben rejlő húsvéti tojásokhoz egy messzire szaladt nyúlét.

Amennyire lelkesen gyűjtjük az élményeket, annyira kicsi az esélyünk rá, hogy bármit is magunkkal vihetünk nagyobb korunkba. Egy évtizeddel később mindazt, amit első három évünkben tapasztaltunk, úgy elfelejtjük, mint egy színes, gazdag, de történeti fonálra felfűzhetetlen álmot. Magukkal a gyermekkori álmainkkal együtt, melyekből szinte semmire nem emlékszünk, noha életünk első idejében annyit álmodunk, mint azután soha.
60--teddy_macko.jpgSzüleink azért segíthetnek abban, hogy a feledés óceánján maradjanak szigetei az emlékezésnek. Mire van ehhez szükség? Eleinte főként ismétlésre. Néhány hónapos korunkra idegrendszerünkben sok minden hagy már nyomot, de ezek még nem emléknyomok. Ámde lássuk a medvét az állatkertben, a Mackó úr kalandjaiban, a Dzsungel könyvében, a játékok közt meg az első szülinapi tortánkon: így már ha akarnánk, sem tudnánk őt elfelejteni. E születésnap után egyébként emlékezetünk fokozatosan új támaszra lel, méghozzá a szavakban. Hogy a konkrét állatkerti sétát is megjegyezzük, erre egyre nagyobb a sanszunk. Főleg akkor, ha szüleink már a séta előtt ráállítják elménket a várakozásra; ha a séta alatt minduntalan elmondják, milyen állatot látunk éppen, s az mit csinál; majd utána jöhet a fotók nézegetése és a felidézés. Kutatások szerint minél többet beszélnek a szülők, annál korábbiak lesznek gyermekeik első emlékei. Ez lehet a magyarázat olyan kultúrafüggő eltérésekre is, mint hogy a kínaiak első emlékei fél évvel későbbiek, mint a nyugatiakéi. Továbbá, Kínában a férfiak, nyugaton a nők emlékei a korábbiak: igen valószínűen azért, mert a kínaiak több figyelmet fordítanak fiaikra, mint lányaikra. A másik esetben a lányok kissé korábbi nyelvi fejlődése lehet a magyarázat.

A gyermekkor tükörcserepei

Az egy-két éves korunkra jellemző feledékenységet paradox módon okozhatja akár rendkívüli memóriánk is: az, hogy óriási sebességgel sajátítjuk el bonyolult mozgássorok százait, főként pedig a szavakat s a grammatikát. Mindez nem sok helyet hagy az egyedi emlékeknek. Talán később kialakuló, történetekbe szerveződő emlékezetünk a korai nyelvtanulási képesség rovására fejlődik ki oly magas fokon? Előbbinek feltétele az éntudat, amely másfél éves korunktól érhető tetten, amikor már felismerjük magunkat a tükörben. A nyelv tanulásához pedig ama másik tükörre van szükség, amely agyunkban található, s amely a többi embert tükrözi.

Amikor felnőttek egy zsonglőrt látnak 9 buzogányt dobálni, agyukban a kéz mozgatásáért felelős idegsejtek egy része egészen hasonló aktivitást mutat, mint magának a zsonglőrnek az agyában, még ha ők maguk igencsak lyukas kezűek is. Az ilyen mások cselekvéseire hangolt idegsejteket nevezzük tükörneuronoknak. Baba korunkban óriási szerepet játszanak mások mozdulatainak leutánzásában. Amikor édesanyánk haját fésüli, a kezünknek megfelelő mozgató idegsejtek buzgón követik, noha mi még épp hogy csak rúgkapálunk és hajunk sincsen. Éppígy követjük le a száj mozgásait a beszédtanulás hajnalán. Agyunk már jóval előbb utánoz, mint hogy azt bárki is észrevehetné!

Babafilozófia

E láthatatlan s igen intenzív belső történések idején kívülről még úgy tűnik, csak pillanatnyi vágyaink teljesülése foglalkoztat bennünket. Amint azonban ügyesebbé válunk, fény derül kivételes utánzási és emlékezési készségünkre, már ami a know howt illeti.

14 hónaposan különleges mutatványokra is visszaemlékezünk és azt készséggel bemutatjuk, akár egy hét késéssel is! Andrew Meltzoff klasszikus kísérletében ilyen korú babák egy felnőttet láttak, amint igen szokatlan módon, homlokának érintésével gyújt fel egy lámpát. Egy héttel később a babák kétharmada újrajátszotta ezt a mozdulatot.

A magyar kognitív csecsemőkutatók élen járnak a legkorábbi teljesítmények feltérképezésében és ötletes kísérletek tervezésében. Gergely György (CEU) és Király Ildikó (ELTE PPK) úgy gondolták, 14 hónapos korban már jól tudjuk, hogy a cselekvéseknek céljuk van, s lényegében arra következtetünk: ha a felnőttnek ott a keze, de a fejét használja a fény gyújtására, akkor bizonyára ez a célravezetőbb. Tényleg ilyen logikusan gondolkodunk, miközben a felnőttek még első lépéseink megtételét ünneplik, vagy azt vitatják, mi volt első szavunk? Nem lehet, hogy egyszerűen érdekesnek találjuk a fejjel való lámpagyújtást, egyfajta játéknak, s ezért jegyezzük meg?

Gergely és Király szerint nem, s ezt a kísérlet módosított változatával igazolják. Ez így zajlik: a felnőtt kifejezi, hogy fázik, ezért magára terít egy takarót, s azt jó szorosan fogja mindkét kezével. Majd a fejével meggyújtja a lámpát. Ekkor a gyerekek nagy része egy hét múlva nem utánozza. Ha tehát a fejakcióra létezik érthető magyarázat, jelesül, hogy a kezek nem állnak rendelkezésre, akkor, gondolhatják a gyerekek, a felnőtt csak jobb híján tett így, nem érdemes követni.

Hogyan tudunk ilyen összetett módon következtetni 14 hónaposan? Úgy, ahogy egyes intelligens állatok is! Egyszóval az evolúció szerelt fel minket ezzel. Feltételezzük: a körülöttünk lévők nemcsak játszadoznak, hanem céljaik vannak, és azt teszik, ami e célok eléréséhez a legpraktikusabb. Hogy mi eközben lerámoljuk az összes könyvet a polcról, az más kérdés.

Útravaló

Miközben a tudományban zajlik a babaforradalom, a terápiákban számtalan módon próbálják szóra bírni a néma gyermeket: a kismama azt, aki benne fejlődik, más páciensek pedig azt, akik valaha ők voltak. A baba-mama kapcsolatanalízis ismét csak magyarokhoz köthető: Raffai Jenő és Hidas György alkották meg a 20. század végén. Feltételezésük szerint az anyai és a magzati tudattalan jelzéseket küldenek egymás felé, s ellazult állapotban az anya képessé válhat arra, hogy ezt tudatos szintre emelje. A Lelki köldökzsinór című könyvben elmesélt történetek alapján úgy tűnik: a kapcsolatanalízis során messze nem puszta képzelődés zajlik, az anya akár pontos információkat nyerhet gyermeke állapotáról, vagy éppen arról, hogy egy vagy több magzat lakik-e odabent. A legtöbben arról számolnak be, hogy sikerült felkészíteniük babájukat is a születésre, s hogy ez igen könnyedén zajlott. Ennél jobb indítás nem is kell a babának, mint komolyabb megpróbáltatások nélkül születni, olyan emberek közé, akik várták őt. Később talán ő lesz az, aki beszámolhat „a lét elviselhetetlen könnyűségéről”.

babakutatas_asito_baba.jpgJakabffy Éva

Szólj hozzá

emlékezet szinapszis homloklebeny jakabffy éva stanislas dehaene alison gopnik William James Jean Piaget Gergely György Király Ildikó gyermekkori amnézia