IPM 2014. február

A különleges akaraterőt kivételes tettekhez kapcsoljuk: ultramaratoni távok, 8000 méteres csúcsok, 40 napos böjtök. Mi a titkuk azoknak, akik felülkerekednek a természeten és saját természetükön? Felsőbbrendű emberek ők, vagy megszállott kényszerbetegek? Esetleg olyanok, mint bárki más, csupán módszeresen trenírozzák akaratukat, mint a testépítők izmaikat. Egyszóval léleképítők.

Élő szobor

Aki Amanda Palmer amerikai énekesnőt a Backstabber című videoklipben látja, ruhátlanul, kezében késsel egy kifestett szájú férfit üldözve, annak nem éppen az önkontroll jut róla eszébe. Mindez azonban nem az elemi ösztönök zabolátlan megnyilvánulása. Amanda ugyanis a valóságban az önuralom „élő szobra”. Merthogy melyikünk tudna egy doboz tetején mozdulatlanul állni napi kétszer másfél órán át?

Amanda Palmer. Forrás: www.flickr.com

Ő, még feltörekvő rocksztár korában, hat évig tartotta fenn magát abból, hogy így pózolt a bostoni Harvard Square-en: fehérre festett arccal, menyasszonyi ruhában, fátyolban és kesztyűben, kezében csokorral. Annak, aki pénzt tett a kosarába, átnyújtott egy szál virágot, de ezen kívül teljesen mozdulatlan és rezzenéstelen maradt, még akkor is, amikor próbálták nevettetni, lehúzni az emelvényről; amikor rákiabáltak: keressen magának rendes munkát; vagy amikor megfenyegették, hogy elveszik a pénzét. Mindent, ami csak történik, át kell engedni magamon, arcizmomnak sem szabad rándulnia – mondja Amanda. Ez inkább szellemileg jelent fokozott kihívást. Néhány percen át még könnyű visszafogni reakcióinkat: nem válaszolni, nem nevetni, nem feldühödni. Idővel azonban kifáradunk ebben, s előbb-utóbb megfeledkezünk magunkról – hacsak nem rendelkezünk különleges önkontrollal.

A jó akarók

Marc Berman, a kognitív idegtudomány szakértője (Torontói Egyetem) rájött, hogy a jellemóriások valójában nem fejtenek ki nagyobb erőfeszítést önmaguk kontrollálására, mint az akaratgyengék. Az akaraterőseket ugyanis mindig megsegítik jól bejáratott homloklebenyi idegpályáik, melyeken gyorsan és akadálytalanul futnak az utasítások az ősibb agyrészek felé. Így persze jóval könnyebb úrrá lenni a hirtelen felindulásokon, avagy állati ösztönökön. De vajon maguk az állatok hogy állnak ezzel?

Az akaraterő civilizációnk egyik gyökere, s úgy vélhetnénk, ez választ el minket az állatoktól, akik hajlamosak impulzusaikat követve cselekedni. Ugyanakkor azt látjuk, hogy az akaraterő számos állatfajnál hasonlóképpen működik, mint nálunk. Idomított állatok, főként kutyák hosszasan képesek fegyelmezni magukat, például parancsra mozdulatlanul ülni, de egy ilyen megerőltetés után, mint ahogy az emberek is, egy időre átcsaphatnak az ellenkező végletbe, és mind másokra, mind magukra veszélyesebbé válhatnak.

Az állatok sem egyenlők azonban az akaraterő terén. S az ezért felelős egyik agyi hírvivő ugyanaz, mint amely az örömmel is összefügg: a dopamin. Ha adott egy kisebb és egy nagyobb jutalom, de utóbbiért küzdeni kell, akadályokat kell legyőzni, az alacsony dopaminszintű rágcsálók az azonnali kisebb jutalmat választják, a magas dopaminszintűek viszont harcolnak a nagyobbért.

Ez azonban nem minden. Az sem mindegy, hol vannak az agyban a dopaminnak bőségesebben kötőhelyei. Embereknél a dopamin pozitív hatását akkor fejti ki, ha receptorai nagy számban találhatók a homloklebeny szemek mögötti részén, és az agy mélyén, a striátumban. Akiknél a dopamin ezen agyterületekre kötődik, azok ellenszélben, kedvezőtlen körülmények között is kitartanak, mert állhatatosan maguk elé vetítik a vágyott jövőt. Például ha a siker nem túl valószínű, mint a színművészetire való felvételin. Ők nem azt mondják, hogy három a magyar igazság, ha ennyiszer nem ment, akkor abbahagyom, hanem eltökélten próbálkoznak tovább.

A dopamin viszont ellenhatást vált ki, ha receptorai az insulában, a fájdalom, ellenérzés és undor területén fordulnak inkább elő. Akire ez jellemző, az is a cél vonzásába kerülhet ugyan, de az oda vezető út várható gyötrelmei hamar elkedvetlenítik. Az insula aktiválódása nemcsak a fizikai, hanem a lelki fájdalommal is összefügg, s mintegy előre lejátssza az ember lelki szemei előtt az elutasítással, megszégyenüléssel, nevetségessé válással kapcsolatos jeleneteket. Akiknél az insula mindig ugrásra kész, azok a legtétlenebbek: a kockázat és az unalom egyaránt távol tartják őket attól, hogy cselekedjenek. Így aztán egy életen át őrlődhetnek a saját maguknak tett, de valóra soha nem váltott ígéreteik miatt. Az akaraterő trükkjeire nekik lehet leginkább szükségük.

Forrás: http://3.bp.blogspot.com/

Az akaraterőt rövid távon növeli, ha kipihentek, szénhidráttal feltöltöttek és stresszmentesek vagyunk. Maga az önkontroll gyakorlása is kimeríti az önkontrollt – egy időre. Hosszú távon viszont a jól adagolt akaraterő-edzés megtérül. A legjobb gyakorlatok azok, amelyek felülírják begyökeresedett szokásainkat: például a kevésbé ügyes kezünkkel emeljük poharunkat, vagy irányítjuk a számítógép képernyőjén a kurzort. S nem görnyedünk rá a gépre, hanem egyenesen ülünk. Vagy kerek mondatokban beszélünk és írunk, eladdig, hogy megkaphatjuk a 19. századi stílusgyakorlat minősítést.

A Sziklatörő

Talán ez a század volt az akaraterő virágkora? Messze nem biztos, hogy például a viktoriánus Angliában élők akaraterősebbek voltak ükunokáiknál; az viszont igen, hogy az önkontroll akkoriban jóval divatosabb volt, mint ma. Hogy ez az eszmény olykor megvalósult, olykor viszont látványosan megbukott a gyakorlat próbáján: mindkettőre találunk példát Sir Henry Morton Stanley Afrika-kutató történeteiben.

Akiről Mark Twain ezt írta: száz év múltán ebből a korszakból csakis rá fognak emlékezni; akit Kongóban Bula Matari, azaz Sziklatörő néven ismernek, egy walesi dologházban nőtt fel, törvénytelen gyermekként. E nyomorúságos körülmények közepette is talált azonban módot az akarat-erősítésre. Amikor a többiek aludtak, azon elmélkedett, hogyan kerekedhetne felül mohóságán:

Éjfélkor felébredtem, hogy titokban megküzdjek bűnös énemmel, és míg iskolatársaim édesen aludtak, én térdre borulva kitártam szívem… mennyire megvetem a gyomrot és annak fájdalmait, és a napi három ételemből egyet szétosztok a társaim között. A faggyúpudingom felét annak a társamnak adom, akit mohóság kínoz, ha pedig olyasmi kerül birtokomba, ami irigységet kelthet, azonnal túladok rajta.

18 éves korában az Egyesült Államokba hajózott. Hamarosan a Herald tengerentúli tudósítója lett. Ekkor kapta azt a megbízatást, amelynek hírnevét köszönhette: meg kellett találnia Afrikában a skót misszionáriust, David Livingstone-t, aki a Nílus forrásának keresése közben tűnt el. Stanley Zanzibárból indult expedíciója 1871-ben sikerrel járt.

Harmadik afrikai útján, 1887-ben Stanley nekivágott Afrika legsötétebb szegletének: így nevezte ő az esőerdőt. Társaival hónapokon át próbáltak előrejutni a zuhogó esőben és derékig érő sárban, kitéve a csípős rovaroknak és a bennszülöttek mérgezett nyilainak. Sokukat megsebezték, néhányukat megölték, sőt akár meg is ették – az Itturi esőerdő borzalmaiból Stanley embereinek kevesebb, mint harmada jutott ki élve.

 A vadon vademberré tesz?

Nem állíthatom, hogy a természet kivételesen gyengéd volna – vallotta Stanley. – De kezdetben durva, iskolázatlan, türelmetlen személyem azokból az afrikai élményekből tanult sokat, amelyekről azt állítják, az európai karakter számára károsak.

Pedig ami saját embereivel ugyanezen az 1887-es úton történt, éppen ezt példázza. Stanley ugyanis, mielőtt a felderítetlen őserdő felé indult, hátrahagyta csapata egy részét a Kongó folyó partján. A Hátrahagyott Hadoszlop vezetői brit előkelőségek voltak. Stanley távozása után, úgy hírlik, teljesen kivetkőztek magukból. Megtagadták a helyieknek nyújtott orvosi kezelést: a betegeket sorsukra hagyták. Az őslakosok legkisebb kihágásait brutálisan büntették. Amikor például egy anyát és gyermekeit étellopáson érték, megcsonkították fülüket; más tolvajokat lefejeztek vagy lelőttek. Mindennapos volt a nők elrablása és megerőszakolása; aki szökni próbált, azt megkötözték. A tisztek többsége semmi ellenvetéssel nem élt. Sőt az egyik tiszt, a Jammeson Whiskey vagyon örököse azért fizetett, hogy kannibálok rituálisan feláldozzanak egy 11 éves lányt – ő eközben képeket festett a szertartásról.

A Hátrahagyott Hadoszlop tetteiről szóló beszámolók elrettentették az európaiakat a további hasonló expedícióktól. Úgy tűnt, akire a vadon rátalál, olyanná válik, mint Joseph Konrad A sötétség mélyén című regényének kegyetlen hőse: többé nem tudja féken tartani ösztöneit. Stanley azonban másként vélekedett.

Hogyan őrizzük meg önuralmunkat szélsőséges körülmények között is? Arra gondolhatnánk, ehhez különleges lelki gyakorlatokra van szükség: meditációra, imára, magas fokú elme-összpontosításra. Stanley azonban nem volt hívő. Különleges akaraterejét a lehető legegyszerűbb rutinoknak köszönhette, amelyektől soha nem tért el: borotválkozás, rendezett külső - még az őserdő mélyén is, éhezve, maláriás lázban, látomások közepette. Feljegyzések készítése minden egyes nap. Hazatérve, otthonában pedig elképesztő írói teljesítményt vitt véghez: 50 napon át reggel 6-tól este 9-ig alkotott, így írt meg egy 900 oldalas bestsellert.

Kutatások szerint azok, akik önmaguk urai, sokszor egyben szokásaik rabjai. A szokásokhoz ugyanis csak addig kell akaraterő, amíg még nem váltak szokássá, nem rögzültek. Ez körülbelül egy-két hónap. Utána e cselekvések már olyan mentális folyamatokat indítanak be, amelyek nem igényelnek sok agyi energiát. A magas önkontrollal rendelkezők elsősorban tanulmányi és szakmai téren előzik meg szétszórt társaikat. Egyik titkuk a napi penzum. Mint az író Anthony Trollope-nak, aki különleges módszerrel dolgozott: kikötötte, hogy negyedóránként minimum 250 szót kell leírnia. Azt hinnénk, ez a módszer csak mechanikus munkáknál válhat be, de Trollope képes volt ihletét is az időmérőhöz igazítani.

Amennyiben olyan feladatunk van, amely tipikusan halogatásra csábít, mint például vizsgatételek kidolgozása, disszertáció, levelezés, beválhat egy másik stratégia. Ez Raymond Chandlertől, a híres krimi- és forgatókönyvírótól származik. Ő arra jött rá, hogy a halogatók ritkán ülnek tétlenül, sőt: akár átrendezik a lakásukat, csak hogy ne kelljen kötelességükkel foglalkozniuk. Chandler ezért kitalálta, hogy a nap előre kijelölt négy órájában nem tehet semmit, egyet kivéve, az írást. Nem alhat, nem ehet, nem olvashat, beszélgethet vagy játszhat. Megteheti, hogy ül, és maga elé néz. Mit fog tenni a végén? Hát írni, már csak azért is, hogy ne unatkozzon.

Raymond Chandler. Forrás: http://www.blastr.com/

Belefeledkezés a munkába: ez volt az elme menedéke Stanley számára is.

Ahhoz, hogy megóvjam magam a kétségbeeséstől és az őrülettől, „önfelejtésbe” kellett menekülnöm: a feladataimba merültem.

Vagy másutt:

Az önkontroll fontosabb, mint a puskapor, s az afrikai utazás kihívásai közben lehetetlen megőrizni anélkül, hogy valódi, szívből jövő együttérzést táplálnánk azon helyiek felé, akikkel boldogulnunk kell.

Maradj talpon!

Megfeledkezni az egóról, olyan intenzív állapotba kerülni, amelyben a közönséges én már nem létezik – ez az alapja minden mutatványnak, vallja David Blaine hivatásos túlélőbűvész. Úgy élsz túl, ahogy egy kisbaba; vagy mint amikor egy baleset előtt mindent, az utat, az üléseket, a műszerfalat és az életedet lassú mozgásban látod magad előtt. A tudatosság magasabb érzése, a hirtelen megvilágosodás, hogy kiléptél a logikus elmédből – számomra ez a mágia.

David Blaine. Forrás: http://uk.eonline.com/

Blaine Brooklynban nőtt fel; félig Puerto Ricói, félig olasz apja vietnámi veterán volt, orosz zsidó származású anyja pedig tanárnő. Blaine, Stanley-hez hasonlóan, gyermekkorától edzette akaraterejét, s hatottak rá a viktoriánusok. Még inkább annak vonzása, ami fiziológiailag szinte lehetetlen. Gyerekként 500 dollárt nyert egy fogadáson, mert sikerült egyetlen levegővétellel leúsznia öt uszodahosszt. A tél leghidegebb napjain mérföldeket sétált kabát nélkül, vagy mezítláb futott a hóban. Fapadlón aludt. Máskor két napot a szekrényben töltött, s anyja vitt neki ennivalót. Első böjtjét Hermann Hesse Siddharthájának inspirációjára tartotta; nem volt több 11 évesnél, s négy napot bírt ki étlen.

Rendkívüli akaraterő, avagy kényszeresség? Ő maga is említést tesz az utóbbiról:

Mikor hosszú távú kihívásra készülök, mindig egy különös kényszerbetegség lesz rajtam úrrá. Rengeteg furcsa célt tűzök ki magam elé.

Például mindig rá kell lépnie az útra festett kerékpár jelzésre, és hasonló apróságok. Szerinte ugyanis, ha agyunkat kisebb célokra állítjuk be, az segít a nagyok elérésében is. Másfelől ott az életveszély megvetése, sőt kifejezett keresése: ez ragadta meg egy életre a magyar származású Harry Houdini (sz.: Weisz Erik) vagy a kaszkadőr Evel Knievel produkcióiban.

Harry Houdini

Blaine egyik leglátványosabb mutatványa volt, amikor a New York-i Bryant parkban 25 méter magasságban állt 35 óráig. A végén már olyan erős hallucinációi voltak, hogy az épületeket hatalmas állatfejekként észlelte; és küszködött az elalvással, ami egyet jelentett volna a 8 emeletnyi mélységbe való halálos zuhanással. 

Példaképeinek egyike, az 5. században élt szír Oszlopos Szent Simeon évtizedeket töltött el úgy, hogy le sem jött az oszlopról, amelynek tetején egy korláttal körülvett kőlapon állt. Az este leszálltától kezdve másnap délutánig imádságba merült. Ezután tömegesen járultak elé az emberek, kérdéseik megválaszolására vagy bajaik gyógyítására várva. Simeon végtelen türelemmel viselte a szelet, a vihart, a hőséget, a fagyot, az emberek kíváncsiságát és kritikus tekintetét is. Szenvedéstől virágzik a lélek, vallotta; de testét sem roppantotta össze az elképzelhetetlenül kemény életmód, hiszen akkori viszonylatban magas, 70 éves életkort ért meg.

Forrás: http://upload.wikimedia.org/

Simeon, legalábbis tudomásunk szerint, eljutott az emberi akaraterő legmagasabb fokára. Teljesítette a legnagyobb kihívást: kivételes önkontrollt gyakorolt anélkül, hogy olykor ebből engedett volna. Szemben például az élsportolókkal, akik a világversenyek előtti hónapokban mozgásprogramjuk mellett kalória-, tápanyag-, só- és vízbevitelüket, de még alvásukat is teljesen alárendelik a felkészülésnek, viszont a megméretés után szükségük van legalább néhány hét lazításra. Maga David Blaine pedig a rekordkísérleteit megelőző időszakban élete minden mozzanatát kontrollálja: semmire nem pazarolja idejét, a legkeményebben gyakorol, diétázik, beteg gyermekeket látogat. Egy-egy nagyobb mutatvány után viszont, amikor elengedheti magát, átesik a másik végletbe, s jöhet a zabálás, az alkohol és a hízás. Egyszer 44 napig böjtöl, máskor egyetlen beszélgetés alatt sem tud ellenállni hűtőszekrénye tartalmának. Sőt, az akaraterő bajnokának állítólag annyi akaratereje sem volt, hogy az általa elért rekordot bejegyeztesse a Guinness-be: hiába szerezte be a szükséges papírokat, csak halogatta azok kitöltését.

Jakabffy Éva