"Minden betegség zenei probléma, A gyógyítás pedig zenei megoldás."

Novalis

 „A zene rendeltetése: belső világunk jobb megismerése, felvirágozása és kiteljesedése.

A népek legendái isteni eredetűnek tartják.” 
Kodály Zoltán 

Keönch Márton zongoraművészre életének egy kiemelkedő eseménye, egy Grieg-koncert után néhány nappal sújtott le a rettegett betegség. A sztrókot, ahogy arra a neve is utal, sokan tekintik csapásnak. Ő azonban ebben is az áldást látja. Talán ennek is köszönhető különleges kitartása, ahogy a gyógyulás lassú stációit végigjárta; s az, ahogy az elmúlt 8 és fél évéről mesélve, szemében mindvégig úgy játszanak a fények, ahogyan ő a hangszerén: derűvel és sziporkázóan. A Művész Úr egy elektromos billentyűzetnek és egy zseniális ötletnek köszönhetően, a bal keze által tanította újra jobb kezét zongorázni akkor, amikor ujjai szinte még teljesen tehetetlenek voltak. Beszélgetésünk épp azután zajlott, hogy az egyébként Németországban élő művész a betegsége utáni első, Magyarországon történt fellépésének sikerét ünnepelte.

Rövid sztrók-kalauz

A szélütés, vagy sztrók valójában gyűjtőfogalom. A közismertebb agyvérzés mellett magában foglalja az agyi érelzáródást is, amely a szívinfarktus agyi megfelelője. Az ereket mindkét esetben ún. plakkok tömítik el: ezek az évek, vagy akár évtizedek során az erek falára lerakódott zsírokból, mészből és vérelemekből állnak, és elzárják a keringés útját.

Az agyi esemény váratlannak tűnik ugyan, fokozottabb agytudatossággal azonban a páciensek és családjaik már jóval a bekövetkezte előtt gyanút foghatnának, és neurológiai kivizsgálást kérhetnének.

Milyenek a sztrók előjelei? Elsőre könnyen összekeverhetők a kiégéssel járó tünetekkel, mint fáradtság, a koncentráció zavarai; vagy az észak-európai fényhiányos tél közepén úgy vélhetjük, szezonális depresszió kerülget. Keönch Márton személyiségére azonban ezek kevéssé jellemzők, és mint remek önmegfigyelő, észlelte, hogy valami nagyon eltér a megszokottól.

Az elsiratott hármashangzattól a Szép molnárleányig

avagy sztrók-terápia kreatívan

K.M.: 2004-ben, egy héttel, egy Grieg a-moll zongoraverseny előadása után – talán azért, hogy nehogy elbízzam magam – a Mindenható Gondviselés befektetett a kórházba egy jobboldali teljes bénulással. Agyi infarktusom volt a kis- és a nagyagy között. Ezután 2 és fél hónapon keresztül tanultam meg ismét járni a saját lábamon. A jobb kezemet máig, tehát 8 és fél év után is taníthatom újra zongorázni.

Isten útjai kifürkészhetetlenek! Főleg abban látom ezt az igazságot, hogy 2004-ben egy hármashangzatot sem tudtam egyszerre leütni a zongorán, pár napja pedig Boldizsár bátyámmal együtt előadtuk a 20 dalt átfogó Schöne Müllerint.

J.É.: Mire vonatkozott a „nehogy elbízzam magam“: a koncertre, az egész életére, annak szerencsés, sikeres mivoltára, vagy egyébre?

K.M.: Érdekes, hogy két napba tellett az orvosoknak és készülékeiknek, mire megállapították, hogy mitől nem tudok már a saját lábamon járni és a jobb kezemet mozgatni. Nekem azonban már az volt a biztos érzésem, hogy minden így van a legnagyobb rendjén. A Gondviselő kezében teljes biztonságban éreztem magam. Felületesen megítélve úgy látszott, hogy engem egy nagyon pozitív életszakaszomból ragadott ki a Teremtőm. De mivel a  valóságot csak Ő ismerte – és ismeri máig is –, összekuszálódott életemet egyedül csak Ő bogozhatta már ki.

J.É.: Volt-e valamilyen rossz előérzete, közérzete az agyi infarktus előtt? Vagy megváltozott-e valami Ön körül? A szokásosnál nagyobb volt-e annak a bizonyos Grieg-koncertnek a tétje? Vehetjük-e úgy, hogy szakmai szempontból különösen megterhelő időszak után következett be az esemény?

K.M.: Igen, egy meglehetősen problémákkal terhelt idő vége felé következett be az agyi infarktus. 2003-ban volt az a Koncert, amelyen sikerült végre megvalósítanom a régen tervezett Beethoven G Dúr zongoraversenyt. Ennek a koncertnek az élő felvételét máig szívesen hallgatom vissza magam is, illetve ajándékozom tovább. Az előkészületek hónapjaiban továbbá rendszeresen tanítottam a szokásos heti ca. 24 órát. A munka sikeresen elvonta a figyelmemet az időközben feltornyosult személyes problémáimról. Ezek azonban továbbra is ott rejtőztek a felszín alatt. Szeptemberben kaptam a felkérést a 2004. januárban játszandó Grieg zongoraversenyre. Örömmel elvállaltam, hiszen ezt már nem is kellett újonnan megtanulnom, viszont megint volt mivel elfoglalnom gondolatvilágomat. Január 6-án volt a koncert, amely ezúttal igen gyöngén sikerült. Az elkövetkező napokban feltűnt nekem: annak ellenére, hogy a koncerten röviddel azelőtt játszottam, „érthetetlen” hibákat észleltem saját játékomban. Ezt feleségemnek is elmondtam és megmutattam. Egyikünk sem fogott gyanút. De egy általános elkedvetlenedés és lelki-testi fáradság kezdődött el és erősödött fel bennem napról-napra. 20-án még tanítottam, de már nagyon fáradtan jöttem haza. Senkiről és semmiről nem akartam tudomást venni. Feleségem erre felhívta egy kardiológus barátunkat, aki ellentmondást nem tűrően megparancsolta, hogy azonnal menjünk be a kórházba. De már sajnos túl későn...

Új agyi pályák kiépítése

J.É.: Különös, hogy ilyen lassan diagnosztizálták, hiszen a sztrók igen gyakori betegség, a tünetei pedig elég látványosak voltak… Amint tudták, miről van szó, a terápiával már nem késlekedtek így?

K.M.: Nem. Illetve úgy kezdődött az egész, hogy amikor éppen kiderült: félig béna vagyok, egy fiatal asszisztens hölgy – aki gyakorlatokat vezet – bevitt a klinika kápolnájába, és azt mondta nekem, hogy próbáljak meg játszani a jobb kezemmel. De ez kb. 6-7 nappal a beszállításom után volt, amikor nem tudtam megmozdítani a jobb kezemet. Nem tudtam kikelni az ágyból, egyszóval nem ment semmi. Akkor azt mondta nekem a kis hölgy, próbáljak meg a jobb kezemmel zongorázni. Mondtam, ne haragudjon, furcsállom ezt a kérést, mert föl sem tudom emelni a kezem. Akkor segítsek a bal kezemmel. Rendben. Akkor fölemeltem a jobbomat a bal kezemmel, rátettem a billentyűzetre, és akkor már jött egy impulzus. Megpróbáltam egy hármashangzatot leütni. Tudja, mi az aszinkron definíciója. Egy F volt, amit a hüvelykujjammal le akartam ütni. Abból először D lett, meg E, aztán végre eltaláltam az F-et. Akkor volt egy fix pont, otthagytam a kezem. Megpróbáltam az A-t megkeresni hozzá, aztán a C-t. De ez eltartott olyan 10 másodpercig. És ennyi volt az egész, mert utána következett körülbelül 5 perc sírás. Ezt a hölgy türelmesen végigvárta.

Aztán kikerültem a Rehabilitációs Klinikára, mert az előző helyen már nem tudtak mást tenni velem. Elvégezték a vizsgálatokat, és megállapították, hogy egy elég rossz helyen bekövetkezett infarktus – érelzáródás – volt az agyamban. Azt mondták, hogy most az következik, ami az útépítésnél… Amikor kitesznek nyilakat, hogy ez az utca itt most le van zárva, tessék itt jobbra menni, majd megint balra, és akkor vissza lehet jutni ezen az úton.

J.É.: Nagy szerencse, hogy jó hamar elkezdték a terápiát, hiszen tudjuk, hogy a siker nagyrészt ezen is múlik! Meg a motiváción. Önnek rögtön megvolt?

K.M.: Igen. Abban a pillanatban, ahogy elkezdtük.

J.É.: Agyi infarktus után azoknak a legnehezebb, akiknek elvész a motivációjuk, és ez gyakori.

K.M.: Nem értik meg. Én azért megpróbáltam érteni. Ennek van egy kis előtörténete. A hölgy a kápolnában így szólt: nehogy azt higgye, hogy én egy született szadista vagyok, aki élvezi, hogy Ön még csak föl se tudja emelni a kezét. Mindez arra szolgál, hogy tudja, honnan indultunk!

Aztán persze jöttek az első napok. Amikor nem tudtam magam fölkelni az ágyból, és ez eltartott 3 hétig. Akkor már a Rehabilitációs Klinikán voltam. Az egyetem akkori „hangolója” (aki a zongora minden csínját-bínját ismeri) beküldött a kórtermembe, ahol feküdtem, egy elektromos zongorát, olyan széles klaviatúrával, mint egy rendes zongora, csak fejhallgatóval. Nem tudom, megkérdezték-e a vezetőséget, kaptak-e erre engedélyt. Először nézegettem, de aztán csakhamar nekiláttam. De nem azzal a motivációval, hogy megtanulok megint zongorázni. Ez már az eredmény volt. Hanem egyszerű kíváncsiságból.

J.É.: Mire volt kíváncsi?

K.M.: Saját magamra. A hangszert már eleget nyúztam életemben. A professzor azt mondta nekem, mikor meglátta ezt a klaviatúrát: én többet nem tudok magáért elkövetni, mint hogy maga ezen a hangszeren mindent megtesz a jobb kezéért. Kérdeztem, mit ért ez alatt, hogy mindent megtesz? Hogy akármikor eszébe jut, hiszen ott van a fejhallgató, akár éjjel, akár nappal, játszik. 3 hét már eltelt, járókerettel már tudtam menni ide-oda. Mikor eszembe jutott, odamentem a hangszerhez.

Önmaga tolmácsa

J.É.: A fejének, arcizmainak mozgatásával is volt probléma?

K.M.: Az arcommal nem. Csak a beszéddel. Érdekes, ezt németül inzultnak hívják. A beszédzavar abban mutatkozott meg, hogy ha németül kérdeztek, magyarul válaszoltam. Álltak az orvosok, mikor konzultációra jöttek, és néztem, hogy mi a gond, miután teljesen egyszerű dolgot mondtam… Feleségem figyelmeztetett: magyarul válaszoltál! Ezt is még külön fel kellett fognom: hát persze, hogy magyarul válaszoltam. Nem gondoltam, hogy németül válaszoltam, hanem, legtermészetesebb, hogy én magyarul beszélek, az anyanyelvemen.

J.É.: Volt egy betegem, aki úgy élte át – infarktus következtében volt szívmegállása, és eközben halálközeli élménye –, hogy képtelen megszólalni önmaga felé. Nem találta a szavakat sem magyarul, sem németül, angolul vagy hindiül, noha azzal továbbra is tisztában volt, hogy elvileg ismeri ezeket a nyelveket. Ön viszont tudott volna németül, csak éppen magyarul szólalt meg?

K.M.: Igen. Mikor figyelmeztettek rá, akkor átváltottam németre.

J.É.: Ilyet még nem hallottam.

K.M.: Én sem.

J.É.: Azt igen, hogy a sztrók után sokaknak nehezére esik formálni a szavakat… vagy gondolkodni kell a szavakon.

K.M.: Nálam sem ment ez olyan flottul és folyékonyan. Kellett egy kis gondolkodási idő. Ezek a neurológusok nagyon jól tudják, hogy mindenfajta türelmetlenség zavaróan hat. Így aztán türelmesen végigvárták, mit mondok, majd udvariasan megkérdezték: tudná ezt esetleg a mi nyelvünkön is mondani? Mindent értettem. Attól fogva a saját tolmácsom lettem.

J.É.: Ez napokig vagy hetekig tartott?

K.M.: Pár napig. Akkor elkezdtem magamat kicsit nevelgetni. Persze ez nagyon patetikusan hangzik. Figyeltem rá, és akkor ez abbamaradt.

Azt tudja a jobb kéz, amit a bal

K.M.: Ekkoriban jutott eszembe az is, hogy jobbkezes vagyok ugyan, de nem tipikusan. Egy-két dolog bal kézzel könnyebben ment már gyerekkoromban is. Nem jelenteném ki teljes biztonsággal, de lehet, hogy átszoktattak… Nem, mégsem, mert a bal kezem csak később lett ugyanolyan ügyes, most, ebben a fázisban, mint a jobb.

A lényeg, hogy a Fisz-Gisz-Aisz fekete billentyűket először leütöttem a bal kezemmel, és akkor elkezdtem ugyanezt utánozni a jobbal. Meglepő módon, könnyebben ment a jobb kézzel az, amit a bal kezem már megmutatott.

J.É.: Vagyis a bal keze tanította a jobb kezét…

K.M.: Biztos vagyok benne. Utólag ebben erősített meg, mikor hallottam egy interjút a rádióban kedvenc zongoraművészemmel, Marc-André Hamelinnel. Fenomenális technika és hangkultúra! Amikor először hallottam élő koncerten, teljesen el voltam tőle ragadtatva. Debussy prelude-öket játszott úgy, ahogy még soha nem hallottam. Azt éreztem, hogy a zongora pontosan azt adta vissza, amit Debussy odaírt a kottába. Ezt nem lehet jobban játszani. Nagyon a szívembe zártam ezt a művészt.

Később hallottam tőle, talán 3-4 éve, hogy őt kiskorától kezdve a szimmetria elve alapján tanították zongorázni: ennek lényege, hogy azt gyakorolja az egyik kéz, amit a másik is. Két ponton, a D-nél és a Gisz-nél szimmetrikus a klaviatúra. Ha tükröt teszünk oda, látszik, hogy a jobb és a bal oldalán ugyanaz van. Kötelező volt neki mindent lejátszani a másik kézzel is, ugyanazt, csak szimmetrikusan. Akkor jöttem rá, hogy tudattalanul ezt csináltam magam is. Ami az egyik oldalon dúr, a másik oldalon moll lesz, és fordítva. E, Fisz, Gisz, Aisz, C (Hisz): ha ezt szimmetrikusan lejátszom a bal kezemmel, az ugyanúgy hangzik, csak fordítva. Ha diatónikus harmóniákat játszom, szimmetrikusan játszva ezek bitonálisak lesznek.

A lényeg, hogy a billentyű-szimmetriát és az ujjrend-szimmetriáját, amely együtt a legkönnyebben játszható, először megtartom, de utána átmegyek párhuzamosra. Ez az agynak már sokkal nagyobb feladat! Tehát a feladatok ilyen sorrendben jönnek: 1) billentyű-szimmetria + ujjrend-szimmetria, 2) billentyű-szimmetria + ujjrend-paralellitás. Ennek a kettőnek a kombinációja pedig szinte végtelen lehetőséget kínál.

Gondoljunk arra, hogy a csecsemők mozdulatai az elején nagyrészt szimmetrikusak. Mindezt még a kezdők zongoratanításába is beillesztettem: az asztalon először mozgassák a szimmetrikus ujjaikat. Aztán keverjék másképp: a bal kéz hüvelykje mozgassa a másik kis ujját. Próbáljuk a bal kéz hüvelykjét a jobb kéz negyedik ujjával. Most arról beszélek, amit a klinikán már kipróbáltam magammal. Mikor az ember két és fél hónapig fekszik, nagyon sok ideje van gondolkodni.

Tegyük fel, hogy egy évek óta játszott darab valamely részletével minden látható ok nélkül hirtelen kudarcot vallunk. A probléma talán a memóriában gyökerezik. Az egyik megoldás, hogy játsszuk el ugyanazt keresztezett kézzel: a bal kéz játssza a jobb szólamát, és fordítva. Ezt nagyon lassan, sőt akár ritmustalanul kell játszani. Ez a passzázs teljesen új tapasztalatát adja, mert az izmokat teljesen más sorrendben használjuk. Minden egyes hangjegyen, és azok szomszédaival való kapcsolatán gondolkodni kell, tehát nem lehet a motoros memóriára támaszkodni.

Van egy másik technika, amelyben az egyik kéz szimmetrikusan ugyanazt játssza, amit a másik. Ugyanazokkal az ujjakkal egyszerre játsszuk a másik kéz játékának tükörképét. Virtuózok, például Leopold Godowsky nagyon hittek az ilyen gyakorlásban, és Marc-André Hamelin is használja. Miért működik ez? A tudomány megmutatta, hogy a jobb agyféltekére inkább a térbeli tudatosság, a mozgásra és a távolságra való nagyobb érzékenység jellemző, míg a bal agyfélteke felfogása inkább lineáris. Tehát az ilyen módon való gyakorlással mindkét agyfélteke erősségeire támaszkodhatunk.

A híres zongoraművész és pedagógus Rudolph Ganz így vall a módszerről: meggyőződésem, hogy bármely nehéz technikai probléma szimmetrikus invertálása segít a másik kezet egyformán fejleszteni. Nagyon hasznosnak találtam, nem csak mert intellektuálisan fokozza az agy rugalmasságát, hanem mert egy bizonyos passzázs  nehézségeinek megértésében is segít. Ha például a bal kéz egy technikailag bonyolult passzázsát a jobb kézre fordítom át, hirtelen világossá válik, mit kell tenni. Azt is hasznosnak találtam, hogy az eredetit és a fordított változatot együtt játsszam le. Természetesen a hangzás nem valami csodálatos, de azt hiszem, Busoni mondta: a gyakorlásnak nem kell szépen hangzania, az eredmény számít!

Két ponton, a D-nél és a Gisz-nél a klaviatúra szimmetrikus: ha tükröt teszünk oda, látszik, hogy a jobb és a bal oldalán ugyanaz van. Az interjúban Chopin 10,4 első részét játszotta, ott mindkét kezével pontosan ugyanazt csinálta (a bal kéz mozog felfelé, a jobb lefelé, stb.).

Így az egész agy képes megérteni, hogy pontosan mi is történik a féltekéiben, mielőtt a két kéz közti koordinációt megvalósítaná.

Sok zongorista hajlamos kikapcsolni és elkalandozni az unalmas skálázás közben. A szimmetrikus inverzió viszont érdekes. Ilyenkor egyetlen passzázs bitonálissá, és ezért többnyire nagyon disszonánssá válik, ami arra kényszerít, hogy összpontosítsunk az új, váratlan hangokra. A módszer a kiszámíthatatlanság révén segít koncentrálni. Ez is magas fokon finomítja az elmét.

J.É.: Mennyit gyakorolta?

K.M.: Egyfolytában biztos, hogy nem sokáig, de naponta többször.

J.É.: Mennyi gyakorlás kell ahhoz, hogy hatékony legyen?

K.M.: Attól is függ, hogy az egyén motorikusan mennyire tehetséges. Nem lehet megmondani, mennyi jó. Sose mondom a növendékeimnek még ma sem, mennyit gyakoroljanak. Hanem, hogy először is gondolják meg, mit akarnak elérni. Visszatérek egészen Gát József intelmeihez – ő a Liszt Ferenc Akadémián volt tanárom –: aki fáradtan gyakorol, az inkább menjen el sétálni. Attól is függ, hogy éppen mennyire vagyok éber. Tudni kell például, hogy a nap melyik fázisában tudok a legjobban gyakorolni.

J.É.: Voltak a felépülése alatt kiugrások, vagy az teljesen fokozatos volt?

K.M.: Mindaddig folyamatos volt a fejlődés, amíg nem jött közbe egy szünet. Éreztem, hogy mindig egy kicsivel ügyesebb a jobb kezem. De amikor két hétig a Balatonnál voltunk, ahol nem volt zongora, utána hazamentem, és azt mondtam: mielőtt eljöttünk, ez nem ment ilyen jól. De akkor nem szabad elbíznia magát az embernek, mert ismét jöhet egy kis hanyatlás. Aztán a fölfelé ívelés már gyorsabban megy. Ez minden fejlődésben így van. Az agy legszívesebben úgy tanul, mintha egy piramist építenénk. Türelmesen, nem lehet kihagyni egy lépést sem, mert akkor a piramis nem lesz stabil.

Pedagógiában is nagyon fontosnak tartom, hogy a tanítványaimnak azt mondjam: ne arra gondolj, mit szeretnél és mi lehetne, mert akkor állandóan félni fogsz, hogy azt nem éred el. Ez a bölcsője a lámpaláznak is.

J.É.: Akkor egy folytonos, jó visszacsatolást kap. Ön mikor, hogyan kerekedett felül a lámpalázon?

K.M.: Ez egy 20 éves folyamat.

J.É.: Mi volt a lényege: félt, hogy melléüt, vagy egy általános felfokozott állapot?

K.M.: A lámpaláz alapja a memóriazavar: ez akkor jön, amikor az embernek gyorsabban működnek az ujjai, mint az agya. Meg kell érteni: az agy irányítja az ujjainkat, nem más. Vannak ideális elképzelések: azokat a műveket, amelyeket szeretnék játszani, meghallgatom sok világhírű művésztől. Na de két embert nem lehet összehasonlítani. Hogy került Sviatoslav Richter arra a pontra, ahol úgy játszott, hogy leesett az állam? Nem tudnám leutánozni az oda vezető utat. Erre azonban rá kellett jönnöm, és ebben a növendékeim segítettek. Némelyikük feltűnt a szemeszter végi koncerteken, a kollégák kérdezték: mitől játszanak a te növendékeid ilyen nyugodtan? Mondtam, valószínűleg azért, mert megfogadták a tanácsot: ne abból induljanak ki, amit szeretnének, ami ideális, „hátha sikerül”, ha szerencsém van. Hanem abból, hogy mit értünk el tegnap.

J.É.: Ezzel a leglámpalázasabbat is meg lehetett nyugtatni?

K.M.: Igen. Mindenki hibázik, még Hamelin is. Nem az tesz valakit nagy művésszé, hogy nem hibázik.

Én a magam számára ezt akkor fedeztem fel, amikor a növendékeimnek már sokszor elmondtam. Eljött az életemben egy pillanat: teológia professzoromat nyugdíjazták. És éppen engem kért fel arra, hogy búcsúztatásánál, ami auditorium maximum, adjak elő valamit. Kapkodtam a levegőt. Mondtam, ne haragudjon, professzor úr, de tudja… Azt felelte: Igen, tudom. És azt mondta: Akármilyen egyszerűt, de ő azt szeretné, hogy én játsszam. Motivációját máig sem értem, bár az igaz, hogy nagyon jó viszonyban voltam vele. Adott nekem egy hónap gondolkodási időt. Mit lehetne játszani? Ismertette, miről tart előadást. Egy Bach kantátának a Wilhelm Kempf által feldolgozott változatát, Debussytől az 1. arabeszket és Beethoven Mondschein (cisz-moll) szonátájának 2. tételét választottam. Játszogattam, egy hónapon keresztül csak ezt a 3 művet kevergettem ide-oda. Végén azt mondtam neki: nagyon megtisztelőnek tartom, már növendékeim is vannak, akiket nyugodtan oda küldhetnék, mivel ők élvezhetőbben játszanak… De a professzor egyre csak azt szerette volna, hogy én játsszam. A búcsúztatás két hónappal ezután történt.

A zongoraszobából segítettek a növendékeim kitolni, és én is toltam a zongorát. Azzal kezdődött, hogy egy szót sem beszélt még a professzor, csak én kezdtem el. Leültem, és ami belém nyilallt akkor: hol marad a lámpaláz? Ezt a gondolatot már el kellett hessegetnem. Mondtam magamnak, nyugodtak a kezeim. Egyik növendékem észrevette, hogy tele volt az egész auditórium maximum, és síri csönd volt, pedig én nem játszottam semmit, csak ezekkel a gondolatokkal: hol marad a lámpaláz? Azt hittem, a gyomrom kiugrik majd, mégis lement az egész Bach, több-kevesebb sikerrel, de nem érdekelt. Nem dobogott hirtelen a szívem a torkomban… Mentem tovább egyszerűen. Jött a második darab, már kevesebb problémával. A harmadik még kevesebbel. Egy lépcső, egy lépcső, egy lépcső. De nyoma sem volt a lámpaláznak. Az első kettőt nem mertem kívülről játszani, ott volt a kotta, de a harmadikat már igen. Már a közönségnek is valahogyan – hogy néz a közönség, tágra nyílt szemekkel – a szemébe mertem nézni. Volt egy olyan érzésem, hogy mi együtt: én nélkületek semmi, és ti nélkülem semmi – az nem egység. Pedig ami a nyilvánosság előtti koncertezést illeti, ez volt az első megpróbáltatás, vagy próbálkozás. De ez máig is rendkívül pozitív emlék. Meg lehet rajzolni az ívet a tegnapelőtti koncertig…

Újabban bevezettük, hogy az egyetemi docensek is adnak egy hangversenyt a szemeszter végén, minden évben. Akkor is úgy volt, hogy egyszerűen megkérdeztek a kollégáim: játszol te is? Pedig tudják, hogy az úgynevezett nyilvános koncertezésnek már réges-rég vége. Mondtam: ha van hely, akkor játszom nektek Debussyt. Akkor azt mondták, kezdd te az estét ezzel. Ezek felemelő élmények, melyeknek semmi közük az akadályozó lámpalázhoz. Megtanultam közben: a lámpalázról nem lehet leszokni, egyszerűen csak meg lehet szokni.

Óriási különbség. Lámpaláza mindenkinek van. Vagy akinek nincs, annak hallatszik is a játékán. Azonnal észre lehet venni ezt. A nagy művészek között is van olyan, akiről azt mondom: jó, jó, hibátlanul zongorázik, de nem érint meg.

J.É.: A lámpalázzal hozza magát a művész intenzívebb állapotba.

K.M.: Igen, az adrenalin szükséges a koncentrációhoz. 100-ból 99 előadóművész azt mondja, lámpaláz nélkül nem megy.

Például Arturo Benedetti Michelangeli kimondottan lámpalázas típus volt. Beteg volt a lámpaláztól. Nagyon szerettem, csodálatos dolgokat tudott játszani, de mindig az volt az érzésem, hogy ez a félelem átragad a közönségre. Utána elkezdett zongorázni, és egy idő után azt mondtam: na végre. Voltak olyan szokásai, hogy túl sokat igazgatta a mandzsettáját, ami abszolúte annak a jele, hogy legszívesebben kimenne onnan. És főleg az, hogy minden harmadik koncertjét lemondta.

Visszatérve a mostani fellépésre, úgy volt, hogy pénteken azt mondtam: jól dolgoztunk, a bátyám is kint volt nálam, ott készítettük elő az alapokat, mert ez mégiscsak 20 dal, melyek nagyon különbözőek. Utána befejeztük ezt a munkát, és az volt az érzésem: lesz egy pár szép pillanata ennek a koncertnek. És ezzel el volt intézve. Nem volt lámpalázam itt sem. Lett is a koncertnek egypár szép pontja. Nem is túl kevés. Felvétel is készült. Mikor az az érzésem, hogy a hangzattal és az idővel, tehát a koordinátarendszer két komponensével, az idővel és a térrel sikerül harmóniába kerülnöm, akkor elértem a tulajdonképpeni célt.

J.É.: Van-e olyasmi, ami jobban megy most, mint régen, a betegsége előtt?

K.M.: A zongora szerintem szebben énekel most. Eddig mindig nagyon figyeltem a hangzatra, de most az az érzésem, hogy a zongora tényleg örömet okoz, mert úgy szólal meg, ahogy szeretném. Otthon van egy ragyogó zongorám, ez azért fontos… De nem minden a zongora.

J.É.: Újjászületéskor szabad-e a halálra gondolni – vagy el kell hessegetni?

K.M.: Nem véletlen, hogy a Biblia ószövetségi része szinte mindenütt ezzel a főtémával foglalkozik, hiszen ez az élet vezérfonala, akárhogy is próbálunk efölött „elfilozofálni”. A halál gondolatát semmiképpen nem kell (inkább: nem érdemes!) elhessegetni sem egy bizonyos újjászületés élményével kapcsolatban, amikor a legközelebb volt hozzánk a halál gondolata, sem pedig a hétköznapjaink mindig-mindig megismétlődő mélypontjain. Ebben a kérdésben könnyebb dolguk van azoknak, akik a halált egy átmenetnek tekintik, nem pedig, mint például Schopenhauer, egy végső semmibe torkollásnak.

 © Jakabffy Éva

A blog tartalma szerzői jogi védelem alatt áll, vagyis NEM MÁSOLHATÓ