Az 1848/49-es magyar szabadságharc bukása után jelentős számú emigráns telepedett le Európa és Amerika legkülönbözőbb részein, ahol olyan nagy európai szabadságmozgalmakhoz csatlakoztak, amelyektől hazájuk függetlenségének visszanyerését vagy Bécs katonai vereségét remélték. Sokan – félve Ausztriának történő kiadatástól – a török hadsereg védelmét keresték vagy a távoli Egyesült Államokba vándoroltak, ahol – már a távolságok miatt is – senkit sem fenyegetett a visszatoloncolás veszélye. Szinte a világ minden tájára vetődtek volt honvédtisztek, ahol sikeres vagy sikertelen pályát futottak be. Az 1850-es évek végétől változott a helyzet: előbb a Krími háború, majd az olasz és német egységes államért folyt politikai és katonai küzdelmek bebizonyították, hogy ez európai hatalmi egyensúlyt garantáló hatalmak bizonyos „hatalmi csökkenéssel” továbbra is jelentős tényezőnek tekintik a Habsburg-házat, a fennhatóságuk alá tartozó birodalmat. A kiegyezésig (majd utána) a magyar emigránsoknak választaniuk kellett: vagy hazatérnek, vagy beilleszkednek az őket befogadó országok életébe és társadalmába. Érdekes megfigyelni a magyar emigránsok hazatérési ütemét: a Bach-rendszer bukásáig (1860) csak igen lassú ütemű – bár több amnesztiát is hirdettek – volt a repatriálás, 1860-tól ez felgyorsult, míg a kiegyezés (1867) után tömegessé vált. 

A magyar szabadságharc emigránsainak értelmiségi rétegét nemcsak az adott befogadó ország társadalmába való integrálódási törekvés jellemezte, hanem a hazai tudományos körökkel való kapcsolattartás vágya is fűtötte. Az előbbiek jellemezték a magyar „orvosemigránsokat”: bármilyen karriert is futottak be külföldön, a hazai szakmai körökkel mindig kiemelkedő kapcsolatot tartottak. Gondoljunk csak a török hadsereg vezértörzsorvosává vált Gaál Gusztávra (Veli bég), a konstantinápolyi egyetemi tanár és Természettudományi Múzeumot alapító Hammerschmidt Károlyra (Abdullach effendi), Csapkay Józsefre, az Egyesült Államok előbb európai utazó, majd bukaresti nagykövetére, végül Duka Tivadarra, az angol gyarmati hadsereg orvosezredesére, aki nemcsak kiemelkedő orientalista, Semmelweis tanainak angliai népszerűsítője volt, hanem külföldről hazaküldött írásaival, tanulmányaival a magyar tudományos élet mindvégig aktív résztvevője is maradt.

A korábban felsoroltakkal – lehetne a névsort sokkal bővíteni – az is összekötötte, hogy a világosi fegyverletétel után honvédtisztként menekült el Magyarországról. 

A felvidéki Dukafalván született, 1825. június 22-én középbirtokos – evangélikus – nemesi családban. Iskoláit Sárospatakon és Eperjesen végezte, az utóbbi helyen már az ottani Jogakadémia hallgatója is volt. 1845-ben Pestre jött és jurátusként több ügyvédi irodában gyakornokoskodott, 1846-ban pedig ügyvédi vizsgát tett. A kerületi táblánál vállalt állást, a jogi pályán képzelte el jövőjét. 1848 áprilisában az első felelős magyar kormány megalakulásakor a Pénzügyminisztériumban lett tisztviselő, de nem sokáig töltötte be az egyik részleg titkári beosztását, mert jelentkezett nemzetőrnek: előbb Parendorfban, majd Lipótváron állomásozott egységével. A vereséggel végződött schwechati csatában bátor magatartásával nemcsak kitüntette magát, hanem Görgey Artúr segédtisztjévé fogadta, hadnagyi rangban a VII. hadtesthez vezényelte. A szabadságharc ideje alatt Görgey tábornok mellett „fővezéri titkár és hadsegéd” volt, gyakran töltött be futárszolgálatot a főezér és a kormány között. Ott volt a fegyverletételnél, Görgey tábornokkal együtt hadifogságba került, ahonnan megszökött és Graefenbergen át Drezdába menekült. Annak ellenére, hogy Szászországban nem fenyegette különösebb veszély, 1849 decemberében már Párizsban élt. Valójában választás előtt állt: vagy csatlakozik az emigráció valamelyik szárnyához és éli a hontalanok bizonytalan életét, vagy „polgári foglalkozás” után néz. Haza nem jöhetett, francia földön a magyar jogi végzettségével állást nem kaphatott. Andrássy Gyula – 1849-ben Kossuth isztambuli nagykövete, 1867 után miniszterelnök, majd közös külügyminiszter – mesélte el később Chyser Kornélnak, hogy ő ajánlotta Duka Tivadarnak Párizsban: lépjen orvosi pályára, amiben anyagilag is támogatják. Ezt megfogadta, Türr István társaságában Londonba utazott. Itt a Szent György Kórház növendékeként kezdte el orvosi tanulmányait. Angliába érkezésekor nem tudott angolul: az angol fővárosban német tanári állást vállalt egy középiskolában, miközben tökéletesen megtanult angolul is. Kiváló nyelvtehetség volt, amit később bizonyított a keleti nyelvek gyors elsajátításában is. 

Nehéz évek álltak előtte, hiszen tanult, tanított és megélhetéséről is gondoskodni kellett. Tanára, Joseph Pollock hamarosan felfigyelt Duka Tivadarra, megtudva „katonai múltját”, apja, Sir Pollock tábornagy figyelmébe ajánlotta. Így lehetett az, hogy amikor 1853 decemberében megkapta orvosi diplomáját, kézhez kapta az indiai bengáli hadsereghez szóló orvos századosi kinevezést is. 

Angol katonaorvosi szolgálatot 1853. december 1. és 1870. április 30. között teljesített, előbb a bengáliai Presidency tábori orvosa, majd a Gangesz-menti Monghyr egészségügyi főnöke lett. 1866–1870 között Simlában az alkirály székhelyén, majd 1870-től Darjeelingben működött. Majdnem 25 évi szolgálat után leszerelt, visszatért Londonba és ott élt haláláig, a magyar orvostudomány első számú „követe” lett az angol fővárosban. 
A hazai orvostudománnyal és tudományos élettel soha nem szakadt meg a kapcsolata, sőt – elsősorban Markusovszky Lajossal való barátsága (együtt szolgáltak Görgey főparancsnokságán) kapcsán – rendszeres munkatársa lett az Orvosi Hetilapnak, a Gyógyászatnak és több hazai napilapnak. Az orvosi szaklapoknak küldött írásaiban nemcsak India ősi orvosi kultúráját ismertette, hanem a trópusi betegségek szakszerű leírását is rendszeresen megküldte. Rendkívül érdekesek az indiai orvosi kultúrát feldolgozó tanulmányai, annak élő hagyományát feltáró részei, hiszen az európai orvosi gyakorlatot rendkívül nagy erőfeszítésekkel lehetett ott bevezetni. Részben ezen írások nyomán választotta a Magyar Tudományos Akadémia 1863-ban levelező tagjává, amely elismerést 1864-ben, első hazalátogatása alkalmával vehetett át. (Ekkor látogatta meg a klagenfurti száműzetésében Görgey Artúr tábornokot is.) Duka Tivadar személyes feladatának tekintette a magyar és az angol, valamint az indiai kapcsolatok építését, ami nemcsak az orvostudomány, hanem az orientalisztika területére is kiterjedt. 

Duka Tivadar javaslatára, illetve közbenjárására lett a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja Spencer Wells, az ovariotomia kezdeményezője, az orientalista Arthur Grote, Stephen Atkinson és Rádzsa Rádzsendralála, valamint George Pollock és Ranald Martin az Orvosegyesület külföldi tagjai. Igen szoros kapcsolatban állt az Orvosegyesülettel, ahol pesti tartózkodásai idején előadásokat is tartott, melyek közül nevezetessé vált az 1866-ban a koleráról tartott előadása, amelynek főleg a megelőzéssel kapcsolatos részét emelte ki a korabeli szaksajtó. 

Miután 1877-ben végleg visszatért Londonba, főleg a magyar medicina angliai, az angol orvostudomány hazai népszerűítését tekintette feladatának. Ebből kiemelkedik Semmelweis-szel kapcsolatos szakirodalmi munkássága, amely 1860-ban, a The Lancet című londoni hetilapban történt ismertetéssel kezdődött. Még az Aetiologia megjelenése előtt tájékoztatta az angol kollegákat a klórmeszes kézmosás fontosságáról, amit az általa személyesen nem ismert pesti orvos, Semmelweis Ignác dolgozott ki. Semmelweis halála után továbbra is figyelemmel kísérte a gyermekágyi láz kórtanával kapcsolatos fejleményeket, így a The Lancet-ben 1865-ben ismertette Bruck Jakabnak Semmelweisről írott munkáját. 1892-ben a londoni Királyi Orvostársaságban előadást tartott Semmelweisről, neves orvosokat nyert meg egy felállítandó Semmelweis-szobor ügyének. Egyik szervezője volt a pesti Semmelweis-szobor nemzetközi adománygyűjtésének, amelynek felavatásán már idős kora miatt nem vehetett részt. 

Élete másik nagy feladata Körösi Csoma Sándor utolsó éveinek felkutatása és nyilvánosság elé tárása volt. Calcuttában a „főítélőszék” levéltárában személyesen kutatta fel a Körösi Csoma Sándorra vonatkozó iratokat, készített jegyzéket azon hátrahagyott iratokról, amiket a magyar keletutazó Lasszába utazva hátrahagyott. Ezen láda iratainak jegyzéke az egyetlen hiteles dokumentum, mivel az iratok később megsemmisültek. A darjeelingi temetőben Duka személyesen gondozta Körösi Csoma sírját, sőt hosszú ideig az általa letétbe helyezett pénzalapból gondozták a síremléket. Körösi Csoma Sándor születésének 100. évfordulója alkalmából ő adta ki az első magyar nyelvű biográfiát, ugyanakkor angolul megjelentette Körösi Csoma Sándor munkáinak, illetve a vele foglalkozó munkák bibliográfiáját. Segítségével jutott a Magyar Tudományos Akadémia több Körösi Csoma-relikviához (könyvek, levelek, emléktárgyak), ő maga pedig háromévenként tartandó orientalista konferencia megrendezésére tett alapítványt. Pénzügyileg fedezte az akadémián felállítandó Körösi Csoma-szobrot, amelynek másolatát a Bengal Ázsiai Társaságnak adták. 

1908. május 5-én halt meg az angliai West-Southbourne-ban. 

IRODALOM 

1. Schachter M.: Dr. Duka Tivadar. Gyógyászat, 1908, 1, 269–370. 
2. Stein A.: Duka Tivadar emlékezete. MTA, Emlékbeszédek, Budapest, 1913. 
3. Semmelweis Orvostörténeti Szaklevéltár. Bp.-i Kir. Orvosegyesület Levéltára. A Semmelweis-emlékbizottság iratai. 1891–1908. Levelezés. 

*Megjelent: Orvosi Hetilap 2000. 141. 48. 2611-2612.