IPM 2010. február

Melyik országban élnek a világ legviccesebb emberei? Hol nem nevetnek más nemzetek ostobaságán? Melyik a világ közönségdíjas vicce? 

Vicc-ász 

Egy különc kutató, Richard Wiseman (Hertfordshire-i Egyetem), a bűvészből lett pszichológus professzor, szakítva a szokásokkal, olyan tudományszéli területeket kutat, mint hogy mitől lesznek az emberek szerencsések vagy pechesek, létezik-e telepátia például a kutya és a gazdája közt, vagy hogy melyik a világ legviccesebb vicce. Virtuális „Nevetés laborjába” 70 országból küldtek mintegy 40 000 viccet, amelyek 1,5 millió értékelést kaptak. A nyertes viccről később kiderült, hogy egy ír komikustól származik:

Két New Jersey-i elmegy az erdőbe vadászni. Egyszer csak egyikük összeesik, és nem mozdul többet, nem is lélegzik. A társa gyorsan felhívja a mentőket: – Az erdőben vadásztunk, amikor a társam összeesett. Úgy tűnik, meghalt. Mit csináljak? Mire a segélyvonal ügyeletese: – Először is győződjön meg róla, hogy tényleg meghalt. A vonalban rövid szünet, majd az ügyeletes egy puskadörrenést hall. Ezután megint a vadász szól bele a telefonba: – Oké. És most...?

Nevessünk rajta vagy sem, utóbbi esetben is be kell látnunk, hogy elvileg nevetnünk kéne, mert:

1. felsőbbrendűnek érezhetjük magunkat az ostoba vadásszal szemben, ami örök humorforrás,

2. a vadász fatálisan félreérti a mentőst, ettől össze nem illést illik átélni és meglepődni,

3. végül a morbid tartalom miatt: egy szorongást keltő téma, maga a halál válik abszurddá.

Ha a vicc mégsem ingerelt nevetésre, akkor sem kell kétségbe vonnunk humorérzékünket: ez esetben úgy reagáltunk, mint az angolok és a franciák, és ők ugyebár humorosak. Ha viszont harsány hahotában törtünk ki, nem másokhoz váltunk hasonlatossá, mint a németekhez. Az igazsághoz viszont hozzátartozik, hogy e vicc hatása egyetemes volt - hacsak nem maga Wiseman akart megviccelni bennünket.

Hogy az ő hazájában mit szerettek leginkább? Egy szintén a naivitás kinevetésére épülő, Watson-Sherlock Holmes viccet. Nem csoda, főleg ha figyelembe vesszük e szereplők rendkívüli népszerűségét. Amely odáig megy, hogy az utcán megkérdezett angolok közül arra a kérdésre, hogy melyik volt élő, történelmi személy, Sherlock Holmes vagy Churchill, 60% Sherlock Holmes-ra voksolt.

Közismert az angolok végletekig menő szójáték-szeretete is, amely szintén igazolódott. Rajtuk kívül a szójátékokra leginkább az írek, az ausztrálok, az új-zélandiak és általában véve a nők harapnak rá. 

Röhög az egész világ

Legalábbis majd mindenütt akadnak szép számmal ebben a percben is, akik nevetnek. De min? A kérdést a viccekre szűkítve, könnyen kitalálhatjuk: a szexualitáson. De ha nem azon, akkor min? Ezen már gondolkoznunk kéne, ha a viccek áradatában eligazodó másik angol tudós, Christie Davies (Readingi Egyetem) ki nem okosítana minket: mások ostobaságán. Leginkább az Egyesült Államokban és Kanadában tesznek így.

Ami az európai régiót illeti, néhány ország itt is összetart egy-egy vicc erejéig: egyaránt a szürreális tréfákat kedvelik például Dániában, Belgiumban és Franciaországban - ez utóbbiban látott napvilágot maga a szürrealista irányzat is.  

A kutya elmegy a postára, kitölti a távirati blankettát:

„Vau. Vau. Vau. Vau. Vau. Vau. Vau. Vau. Vau.”

A hivatalnok megvizsgálja a papírt, és udvariasan ezt mondja a kutyának:

– Én itt csak 9 szót látok. Ugyanezért az árért még egy Vau-t küldhetne.

– Igen-igen – felel a kutya –, de annak semmi értelme nem lenne.

Sok európai nép a negatív témák elviccelésében is elöl jár: ide tartoznak a morbid-, beteg- és anyós-viccek.

A páciens: “Doktor úr, múlt éjjel freudi elszólásom volt. Az anyósommal vacsoráztam, és azt akartam mondani: Lenne szíves a vajat közelebb adni?

De helyette azt mondtam:

– Te hülye tehén, teljesen tönkretetted az életemet.”

Über Alles?

Ha sokat utazunk, és szeretnénk, hogy mindenütt jó szívvel emlékezzenek ránk, de a lehető legkisebb befektetéssel, akkor olyan vicceket kell bedobnunk, amelyek ostobaság-viccek is, kellően meglepőek is, egyben szürreálisak stb. Mint a vadászos. Ha viszont saját olyan-amilyen vicceinknek keresünk jó közönséget, lépjünk a germánok földjére! Ott mindenen nevetnek. A „Nevetés labor” eredményei legalábbis ezt ígérik. A vicceket összességükben a németek találták a legviccesebbeknek.

A német a leghumorosabb nemzet, summázta a sajtó, miután a Wiseman-kutatás eredményei kijöttek. Most már végleg nem tudjuk, mit csinált az ex-bűvész az adataival…

Merthogy ismerjük ugye a világ legrövidebb könyvét? A német humor 2000 éve.

Azért, hogy igazságosak legyünk, ott volt náluk a híres Simplicissimus szatirikus magazin, meglepően modern grafikai stílussal és fejlett társadalomkritikával, amely kifigurázta a merev porosz katonatiszteket és a rigid társadalmi osztályokat, a liberálisabb München felől tekintve. A Simplicissimus szerzőinek sorsa azonban nem mindig volt vidám. II. Vilmos császár nem tűrte, hogy a címlapon nevetségessé tegyék, és betiltatta a lapot, száműzette a kiadót, egyes szerzőket pedig fogházba záratott. A lap azonban fennmaradt, sőt sosem látott népszerűségre tett szert. Később a hatalmat megszerző nácik is üldözték, mivel erős állásfoglalást képviselt szélsőbal és -jobb ellen egyaránt. A lap művészeire és íróira ismét fenyítések és letartóztatások vártak.

Egyszóval fordulatos a német humor… története. Az angol Wiseman könnyen beszél arról, milyen vicces nemzet is a német. Hiszen úgyis tudja, hogy a humor terén csakis saját nációja lehet a győztes. Nem kell ahhoz kutatás, bőven elég a hírnév: angol humor. Akkor is, ha angol humor az, amit angol szerző ír, ahogy Galla Miklós megállapította. Egyesek szerint hiába keresnénk a közös nevezőt különféle műfajaiban. A Benny Hill-féle burleszk például egyetemes, bárhol létrejöhetett volna. A Monty Piton utánozhatatlan, legfeljebb l’art pour l’art utánozzák.

A sense of humour - mondja Robert Escarpit, az angol humor nagy francia szakértője - nem olyan értelemben vett humorérzék, ahogy általában gondoljuk, hanem ennél sokkal több: magának az angol nevelésnek a része, a folytonos kompromisszum-készség alapja. A mosoly kísérte eltávolodás és közöny olyan egyetemes reflex, amely az angol társadalom egyik tartópillére.

Amúgy az is elég egyedi, hogy Nagy-Britanniában az egyik emblematikus miniszterelnök, Tony Blair – Rowan Atkinsonnal (Mr. Bean) együtt –  „az év egyetemi humoristája” címet is elnyerte. Nos, Blair nyomán is született a politika élére magyar utánzat, a maga ellentmondásos sikerével...

Ahogy nem egyértelmű az Egyesült Államok pozíciója sem a képzeletbeli „leghumorosabb nemzet” címre pályázók között. Annyi bizonyos, hogy az angolok mellett ők tudtak még sikerrel humort exportálni, pontosabban egy egész humoros műfajt: a televíziós szituációs komédiát. Ami az amerikaiakat még szellemes színben tüntetheti fel, az a humor rájuk jellemző társadalmi értékelése. Egy holland kutató írja, hogy hazájában a viccmesélés amolyan alsó osztálybeli férfi-szokás, amellyel ezért például tudósaik a lehető legritkábban élnek. Nem így az amerikai tudósok. És tegyük hozzá: politikusok. Amerikának, ha nem is a humor minőségében, de a humor-kultuszban biztosan az elsők közt a helye.

Egy néhány évvel ezelőtti felmérés szerint viszont a fenti nagyágyúkat is megelőzi humorérzék terén egy nem várt befutó: a szomszédos Horvátország. De talán egyik nemzet sem tartja oly egyedülállónak saját szellemességét (és tegyük hozzá, saját magát), mint a francia.

Az ő szemükben például a németek humora nem más, mint fülsértő és kollektív röhögés. Ennek oka valószínűleg, hogy a német humor teljesen más társadalmi háttéren alakult ki, mint a királyi udvaroknál érlelődött francia. Utóbbinak célja, hogy szúrjunk oda, miközben végig udvariasak maradunk. Ez a fajta kifinomultság áll szemben a német reneszánsz „grobianizmusával” (grob jelentése: durva, neveletlen).

Rátarti és rátóti legények 

Az egyetemesség valóban döbbenetes: valamennyi európai országban, de Afrika-, Amerika-, Ausztrália-szerte, sőt a Közel-Keleten és Dél-Ázsiában is fellelhetők az ostoba közösségeket kifigurázó viccek. És ha visszamegyünk az egészen távoli múltba, az antik görögök is ilyen vicceket meséltek a milétosziakról. Az angliai Gothamról költött mesék is bizonyára jóval korábbiak, mint a 15. századból eredő, első írásos emlékeik. De Anglia ezen kívül is még 44 balga közösséget számlált.

A mi ostoba településeinket Jókai Mór gyűjtötte össze A magyar néphumorról című írásában, melyet 1860. januárjában olvasott fel akadémiai székfoglalóként.

Rátót, Csökmő, Oláhfalu, Göcsej, Lédec, Kóka stb. hírhedettek a puskával furulyázás, a ketyegő fene, a kihúzott sárkány, a borsóra tett templom, a közös mente, Samu nadrágja, a megsütött szőlő s a fatális lencse történeteiről, amiket igen régen hosszú versbe is foglalva lehete hallani.

A „veszetthírű” falvakra költött gúnyadomák, mondta Jókai, népi humorunk legrégebbi kezdeményei.

Honnan a humor ezen ősi formája, amely ma is oly népszerű? Onnan, hogy biztosítja a mindenkori fölényt a nálunk együgyűbbekkel szemben?

Christie Davies, az ostoba-viccek legjelesebb ismerője szerint többről van szó: önmeghatározásról. Ennek alapja pedig a tradicionális kultúrákban a helyi közösséghez való tartozás. Az emberek egy olyan másik, közeli közösségről viccelnek, amelynek tagjai valójában hozzájuk hasonlók, és amelyekben önmagukat látják, kvázi torzító tükörben. A vicc segítségével azonban játékosan el is határolják magukat tőlük: vagyis azt definiálják, hogy ők mik nem.

Mitől válhat egy településből „ostoba falu”? Persze nem attól, hogy ott tényleg buta emberek laknak. Elég, ha a hely kicsit kiesőbb, elmaradottabb, kevésbé kapcsolódik be a gazdaság vérkeringésébe, mint a környékbeli falvak.

Viccelek, tehát vagyok

Két guatemalai indián megérkezik Guatemala városba, és el akarja vinni saját városába a Nemzet Palotáját, mondván, az milyen szép, és nekik még nincs ilyen. Lerakják a táskáikat a földre, és elkezdik tolni az épületet. Két óra múlva észreveszik, hogy a táskáik eltűntek. Erre azt mondják: Na, már olyan messze toltuk, hogy nem is látjuk a táskáinkat!

A guatemalaiak kedvelt célpontjai a Guite-beli indiánok. Itt már egyszerre van szó egy településről és egy etnikumról. Sokak számára az etnikai vicc érzékeny pont: úgy érzik, mögötte idegengyűlölet és keserű konfliktus feszül, és az ilyen típusú viccelődés csak tovább mélyíti az etnikumok közt húzódó árkokat.

Davies viszont amondó, hogy az etnikai viccek épp annyik, és nem többek, mint a buta falu viccek. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a kettő közti átjárás. Angliában például az ostoba írekre és a takarékos skótokra irányuló vicceknek szó szerint megvannak a maguk helyi megfelelői: például Észak-Angliában az ostoba Lancasteriről és a takarékos Yorkshire-iról szólók. 

Lancasterben a szövőnők vicceinek rendszeres célpontja volt a férfi felügyelő. A szimpatikus, de néma lancasteri férfi figurája aztán Stan Laurel (Stan és Pan) révén nemzetközi hírnévre tett szert. Jellemző, hogy az olyan családokban, iparágakban, falvakban, sőt régiókban, amelyeket a női munka tart el, a férfiak gyakran válnak viccek célpontjaivá, melyekben ők tökéletesen ostobák.

Az ostobaság-viccek logikája, hogy sosem szólnak nagyon távoli és idegen népekről, hanem csakis a szomszédosról, vagy a bevándorló kisebbségről, amelyben egy nép saját komikus utánzatát láthatja.

A viccmondó és az ostoba náció közti viszony mindig központ-periféria: egy domináns kultúrközpont nevet a periférián élő utánzóin. A francia azért nevethet a belgán, mert abban saját vicces utánzatát láthatja. De kinek jutna eszébe olyasmi, hogy a franciák lennének a belgák nevetséges imitációi? Erről még Simenon és Poirot sem tudna meggyőzni minket. Agatha Christie egyik történetében Hastings kapitány azon kapja Poirot-t, hogy újságkivágások vannak nála, amelyek úgy kezdődnek: hogyan beszéljünk úgy franciául, mint egy francia.

Az ír az úr?

A legtöbb kultúrában megtalálhatunk egy ilyen domináns központot, amelynek felsőbbrendűségét az utánzási és megalázkodási mintázatok kimondatlanul is elismerik. A periférián lévő csoport számára a legtöbb, ami elérhető: a nagyobb autonómia saját szűkebb hazájában. A dominancia-mintázatot úgysem tudják megfordítani. A hinduizmus sosem lesz a szikh vallás kinövése; a gael nem fog kitörni a Gaeltacht-ból (az ír ajkú országrészből), és nem lesz Dublin nyelve.

– Él még az apád?

Ír: – Nem, még nem.

Humor és kommunizmus

Japánban és Kínában, a világ összes többi részétől eltérően, alig-alig ismernek etnikai ostobaság-vicceket. Davies ezt úgy magyarázza, hogy számukra egyértelmű volt saját önazonosságuk és felsőbbrendűségük, továbbá nem kellett kulturális határokkal bajlódniuk.

Ám Kínában is léteznek ostoba-viccek, s ezek jellegzetes célpontjai, ahogy hajdan a kelet-európai szocialista országokban, az apparatcsikok, a rendőrök s a gyakran tanulatlan pártvezetők.

Egy BBC-munkatárs, Ben Lewis, aki Moszkvában és más kelet-európai városokban végzett több éves gyűjtőmunkát, arra jutott, hogy a kommunizmus a rendszer szintjére emelt ostobaságot képviselte. A viccek szerinte nemcsak az emberek szenvedését tették elviselhetőbbé, hanem a rendszer összeomlásához is hozzájárultak.

A párt patetikusságát, a rendszer működésképtelenségét leleplező viccek mesélése azonban volt, hogy bűncselekménynek számított, méghozzá attól kezdve, hogy 1933-ban egy ügybuzgó apparatcsik annak nyilvánította.

Egy bíró nagy nevetés közepette mondja kollégájának, hogy most hallotta élete legjobb viccét. Ám amikor az arra kéri, hogy vele is ossza meg, azt feleli: nem teheti, mert éppen most ítélte ötévi kényszermunkára azt, aki neki elmesélte.

A humor „biztonsági szelepét” olykor a vezetők is megnyitották. Gorbacsov maga mesélte:

Egy moszkvai sorban áll, hogy élelmiszert vegyen, de a sor túl hosszú. Miután már jó darabig várt, a barátjához fordul:

– Ebből nekem elegem volt, megyek, és megölöm Gorbacsovot. – Azzal elindul. 2 óra múlva visszatér.

Barátja kérdi: Na sikerült? – Nem – feleli –, az ottani sor még hosszabb volt.  

Jakabffy Éva