„A zene rendeltetése: belső világunk jobb megismerése,

felvirágozása és kiteljesedése.

A népek legendái isteni eredetűnek tartják.”

Kodály Zoltán

Családi Lap, 2010.

Svéd karácsony, manók tánca, és Muszorgszkijt áhítattal hallgató kisgyermekek: ez a Látható Hangok – Hallható Képek Program varázsa. Vagy Grimm meséje, a Csipkerózsika egy svéd dalban, melyet magyar gyermekek adnak elő, megelevenítve a történetet, egészen a herceg (szimbolikus) csókjáig. A látható hangok másik varázslata már a láthatatlan birodalmában megy végbe, a koponya rejtekeiben, vagyis az agyban.

60 éve alapították az első zenei általános iskolát Kodály szellemében, s azóta bőven hallhattuk a mottót: „A zene mindenkié”. Hogy ez megvalósult-e? Többek szerint hazánkban az ének-zene oktatása ma nem tükrözi kellőképpen a kodályi elveket.

Ezek gyökereihez tér vissza a Látható Hangok Program, ugyanakkor több ponton túl is lendül a hagyományon. Először is, dalanyaga nemzetközi, és a klasszikustól a népin át a könnyebb műfajokat is magában foglalja. Másodszor, az éneklés mellett a hangszeres zenélésbe is be kívánja vezetni a gyermekeket. Egy kicsit mindenkiből válhat zenész, sőt akár zeneszerző is. A gyermekek nemcsak fülükkel és szájukkal, hanem egész testükkel vesznek részt a produkciókban, melyek mindig egy közösség együttes alkotásai. A dalokat eltáncolják, vagy jelmezeket, bábokat készítenek/kapnak hozzájuk és eljátsszák. Vagy előkerülnek a hangszerek is, és mindenki együtt zenél, ki-ki a maga szintjén.

Az ilyen felszabadultan muzsikáló óvodás csoportok vagy osztályok azonban ma még ritkák. Talán egy-egy svéd iskoláról hallhattunk ilyesmit. S épp ez az ország a Látható Hangok születési helye. A megalkotó, Antal-Lundström Ilona, a zenepedagógia professzora, aki mindig képes volt lenyűgözni a gyermekeket – akár szolfézsórákon, akár karvezetőként, akár magyarul, akár svédül –, a következőképpen emlékszik vissza:

Amikor 1994-ben Svédországba költöztem Eskil Lundström zeneszerzővel kötött házasságomnak köszönhetően, olyan iskolában kezdtem tanítani, amelybe 40 különböző kultúrából érkezett gyermek járt. Létre kellett hoznom számukra egy közös megértési alapot, egy kiinduló pontot a kommunikációhoz – hogy szavak nélküli kifejezésformákkal is megértsék egymást. Eszembe jutott, hogy az állat- és a természeti hangok igen közel állnak a gyermekekhez, így ezeken keresztül lehetne őket bevezetni a kommunikációba. Megfigyeltem az állatok kifejező hangadásait; az Uppsalai Könyvtár hatalmas hanganyagát is tanulmányoztam.

Mivel ugyanaz a kifejező erő, amelyre az állati kommunikáció épül, a zenében is megtalálható, a kettő összekötésére zenei formulákat, motívumokat kerestem: olyanokat, amelyek az egyes állati hangadásokhoz hasonló érzelmeket, hangulatokat közvetítenek.

Sok zeneszerző is egy az egyben vett át az állatoktól kifejezésformákat. Gondoljunk például Daquin Kakukkjára! Ugyanígy a természet hangjait – a szelet, esőt, vihart, vízcsobogást – is vissza lehet adni zenében, sőt bármit, ami körülvesz bennünket, egészen az expressz-vonatig, a „nevető” mozdonyig.

A közös zenélés azután felszabadítóan hatott a bevándorlók gyermekeire. Többször saját népük dalait énekelhették, vagy arra táncolhattak. Ezeknek könnyedén megtanulták a svédre fordított változatát is. Így vezetett át a nem nyelvi kommunikáció a nyelvihez. A zenével sikerült letenni a közös megértés és a nyelvtanulás alapjait.

Tényleg, mi is olyan nehéz a nyelvek elsajátításában? Antal Ilona szerint a szavak és a nyelvtan még idősebb korban is megtanulhatók – ő maga is felnőtt korban találkozott először a svéd nyelvvel –, nem így azonban a ritmus, a dallam, a hanglejtés. Ez ugyanis 3 éves korunkra rögzül, és utána már nehéz váltani. És egyre nehezebb lesz. Sokszor a tudósok, még a Nobel-díjasok is afféle special English-t beszélnek, amely hangzásában inkább hasonlít eredeti nyelvükhöz, mint az angolhoz.

Mit tehetünk gyermekeink esetében, hogy ezt megelőzzük (nem a Nobel-díjat, hanem, hogy gyötrelmes Hunglish-ul szólaljanak meg mondjuk egy díjkiosztón)? Tanítsuk nyelvekre két-hároméves korban? Ne! Nem tanulásra, hanem – Antal Ilona kifejezésével – „nyelvi fürdőre” van szükség. Vagyis halljon a gyerek mindenféle nyelveket, énekeljen dalokat, vagy akár halandzsázzon. Akkor hallási képessége rugalmas marad.

Nagyon fontos lenne, hogy a gyerek hallásának fejlődését már 3 éves kora előtt is vegyük komolyan, mivel az agy hangfelfogási rendszere erre a korra lényegében kialakul. Sok-sok éneklésre, táncra van szükség. 3 év fölött azután nagyon aktívan kell használni a hallási rendszert, hogy az ne satnyuljon el, sőt tovább finomodjék.

Hogy a gyermekek füle nyitott maradjon a különféle hangzásokra, erre szolgálnak például a szomorkás skandináv és a görög moll dallamok, vagy az amerikai és afrikai dalok szinkópás ritmusai. Ezért a Vidám Zenészek gyűjtemény – amelynek zenéit Eskil Lundström dolgozta fel, szövegeit pedig Antal Ilona fordította magyarra – nemcsak hazai népdalt, svéd pásztordalt, lappföldi mondókát és rénszarvas-hívogatót, angol kánont, dán, német, osztrák, svájci, francia, olasz játék- és gyermekdalokat, hanem távolabbi kultúrákból való gyűjtéseket is tartalmaz. Ilyen például a Holdfény csillan kezdetű japán altató, a Szambalele brazil táncdal, a marokkói kánon vagy az etióp és chilei játékdalok. További meglepetést nyújtanak a régebbi századokból eredő énekek.

A Szerzők minden egyes darabhoz írtak játék-, tánc- vagy szituációs ötleteket is. Szintén Eskil Lundström munkája a gyermekek számára európai kórusművekből készült, Karácsonyi Harangok című összeállítás – ami mutatja, hogy ebben a programban mennyire fontos az ünnepek közös megtervezése. Az Évszakok, ünnepek tematika mellett a gyűjtés további három nagy témakört ölel fel: Barátaink, az állatok: – pókanyó, piaci verebek, kicsi pónilovak; Mindenki dolgozik – a kőtörőtől a régi lámpagyújtóig-lámpaoltóig, postakocsisig –; Játék, tánc, vidámság.

Mindeközben a Látható Hangok Program játékossága és szórakoztató mivolta egy egzakt képességfejlesztő anyagot rejt. Az óvodás gyermeket bevonja, hogy a többiekkel együtt, mint a békanép, „csak énekel és ugrabugrál”, de aztán jönnek a munkalapok – az 5-6 éveseknél –, és le lehet rajzolni, milyen is az a békahang. Vagy hogyan szól a sün, a hód, a nyuszi, a háziállatok és a baromfiudvar lakói. Mint a képregényben, csak itt a buborékokban nem betűk, hanem a gyermek által alkotott jelzések szerepelnek. Először az a lényeg, hogy a nebuló ráérezzen: a hangot egyáltalán lehet ábrázolni. Ezzel megtette az első lépést a hangtól a jelig vezető úton. Mely egyeseknek rövid és egyenes – belőlük lesznek később a könnyedén olvasók és írók. Másoknál kacskaringós és hosszadalmas, amelyen el is lehet tévedni – ők azok, akiknél félő, hogy diszlexiásokká válnak.

Valószínű, hogy ezt az utat az agyban olyan idegpályák képviselik, melyek a hangokat és a jeleket képviselő agyterületeket kötik össze. Ezek a pályák – és így a hang-jel kapcsolat is – szerencsére erősíthetők, különösen 5 éves kor körül. Amint kimutatták, a zenei fejlesztő programok is ebben az életkorban a leghatásosabbak. Hasznuk persze később is óriási, és soha nem kell lemondanunk a zenetanulásról, bármely korban járjunk is éppen. Az sem gond, ha fogalmunk sincs a kottaolvasásról: nézzük meg a nagycsoportos gyerekeket a Látható Hangokkal dolgozó óvodák valamelyikében, ők aztán már nem idegenkednek a kottától. Akkor pedig nem lehet túl nagy ördöngösség.

Antal Ilona, a zenepedagógia professzora szerint sem az, sőt egyszerűbb, mint a betűírás. A gyermekek több, pontosan meghatározott lépésben jutnak el a kottáig. Megismerkednek a hangok alapvető tulajdonságaival: magas-mély, hangos-halk, világos-sötét, hosszú-rövid, majd ezek ábrázolásaival. A magasat följebb rajzolom, mint a mélyet, a hangosat vastagabb vonallal, mint a halkat; a rövid hangokat pontokkal jelölöm, a hosszúakat vonalakkal – ebből a logikus rendszerből egyfajta ikonikus írás jön létre, amely a gyermeki agy számára jóval egyszerűbb, mint az absztrakt szimbólumokból álló szavak leírása. Maga a kotta is több szempontból ikonikusnak tekinthető: a dallam íve a zenében olyan, mint a kotta ábráján.

Mindez rendkívüli fejlesztést nyújt egyrészt a hangokra való figyelés, másrészt azok látható jelekké formálása terén.

Az első kutatási eredmények azt mutatják, hogy a programban részt vevő gyermekek valóban „képben lesznek” akkor is, amikor olvasása és írásra kerül sor. Vagyis

A Látható Hangok, úgy tűnik, képes a gyökerénél megragadni a diszlexiások problémáját és azt csírájában elfojtani. Szemben a legtöbb módszerrel, nem magát a betűk olvasását és írását veszi célba, hanem valami jóval alapvetőbbet, amivel a diszlexiások többségének gondja van: a hangok megkülönböztetésének képességét. Gyakran ugyanis keverik a hasonló hangokat.

Csépe Valéria akadémikus pszichológus (MTA Pszichológiai Intézet), a Látható Hangok Programmal is együttműködve, munkatársaival érdekes kísérleteket végzett. EEG-sapkában ülve, a személy ilyesmit hall egy fülhallgatón: „ba-ba-ba-ba-ba-ga-ba-ba-ba-ga…” A diszlexiára nem hajlamos emberek hallórendszere felfigyel a ga szótagra, és ezt az EEG az úgynevezett „eltérési negativitással” jelzi (bármilyen titokzatosan hangozzék is ez, néhány alkalom után magunk is fel tudnánk ismerni, hiszen az EEG által rajzolt jel is „ikonikus”: valami módon hasonlatos ahhoz, ami az agyban zajlik). A diszlexiások viszont kevésbé reagálnak a változásra; mintha csak ugyanazt a szótagot hallották volna. Mindezek fényében nem kell rögtön műveletlennek ítélnünk azt a TV-s meteorológust, aki rendre „hőmérségletet” mond, vagy első körben kiszórnunk azt a pályázót, aki „igen motívált a pszihológusi munkakör betöltésére”. Bár a diszlexiások nehezebben férnek hozzá az írott információhoz, a tudás valamilyen rejtélyes módon mégis behatol a fejükbe, és sokan közülük igen kiemelkedőkké válnak. Vagy még sincs szó rejtélyről, csupán arról, hogy leküzdve hátrányaikat, végül egészen jól elboldogulnak a betűk világában, sőt meg is szeretik az olvasást. Mert ez sem lehetetlen.

A Látható Hangok Program tehát egyszerre több űrt is betölthet. Egyfelől azt, amely kezdetben a hang és az (írott) jel között tátong – főként a diszlexia-veszélyeztetett, de általában az összes kisgyerek fejében.

Másfelől azt, amely egyes társadalmi rétegek gyermekeit választja el egymástól. Hogy a zene segítségével a hátrányos helyzetű gyermekek behozhatják társaikat, ezt már az amerikai Frances H. Rauscher (Oshkosh Egyetem, Wisconsin) is kimutatta. Ezen eredmény publikálása kapcsán vált ismertté a „Mozart-hatás”.

Hazánkban is felbukkantak hasonló kezdeményezések. Bizonyos helyeken például a Látható Hangokkal fejlesztik roma gyermekek felzárkóztató csoportjait.

A harmadik nagy űr az óvodás- és kisiskolás korúak zenei nevelése terén lelhető fel. Aki nem igazi tehetség, mondják gyakran, azt kár gyötörni – de lehet, hogy ezzel csak a saját füleik kímélése a cél. És persze tényleg sok a frusztrált és frusztráló zenetanár.

Ha létezik ennek megtestesült ellentéte, az a Látható Hangok – Hallható Képek Program létrehozója. Aki olyannyira ügyének tartja a gyermekkori, közös és örömteli zenélést, s olyannyira hisz ennek általános, személyiségfejlesztő hatásában, hogy egy igen rangos brüsszeli konferencián sikerült meggyőznie az ott lévő döntéshozókat: vegyék be az esztétikai kompetenciát is a kulcsfontosságú kompetenciák közé. Enélkül ugyanis aligha leszünk önálló, döntés- és cselekvőképes lényekké, akik alkalmasak arra, hogy demokratikus közösséget formáljanak.

Úgyhogy szerezzünk be sok kis hangszert, adjuk azokat bátran a kis kezekbe, és viseljük hasonló bátorsággal a következményeket. Kedvező légkörben, sok pozitív megerősítéssel hamar meglepetésben lesz részünk: egész kellemes produkciók születnek. Antal Ilona meséli, hogy a kollégái gyakran irigykedve jegyezték meg: az ő iskolájában mennyi tehetséges gyerek van, hisz annyi versenyt megnyernek. Valójában nem a tehetséges gyerek volt több, hanem a tehetséges pedagógus varázsolta elő belőlük mindazt, amire csak képesek, vagy tán egy kicsit még többet.

Ha csupán ezt az alapelvet – hogy a gyermekek szólaltassák meg a zenét – széles körben be mernék vezetni az óvodás- és kisiskolás korúaknál, már azzal is forradalmasítanák a zenéléshez való általános hozzáállást. A program alkalmazásainak hallatán és láttán elhihetjük, a gyermekek által előcsalogatott hangok nagyon is a helyükön vannak. A zene valóban lehet mindenkié.

Jakabffy Éva