ELLE 2016.

Ha valami egzotikusra vágyunk humor terén, egyre távolabbra nyúlunk. Viccek Törökországból, Pakisztánból, Vietnamból. De mind olyan, mintha csak itthon hallanánk. Egészen addig, amíg nem követjük a Nap útját visszafelé, egészen addig az országig, amelyben felkel.   

Sosem lehet tudni, hogy egy viccnek hol találták ki az eredetijét, és hol vették át. Azt a viccet például, amelynek témáját így jelölhetnénk meg: csók az alagútban.

Egy szép fiatal nő, egy idős nő, Nawaz Sharif és Pervez Musharraf együtt utazik egy pakisztáni vonat kupéjában. A vonat hirtelen egy alagútba fordul. Teljes sötétség. Majd egy hangos csók, és egy ugyancsak erőteljes pofon hallik. Amint a vonat kijut az alagútból, Musharraf az arcát simogatja, Sharif pedig vigyorog. Az idős nő ezt gondolja: Musharraf megpróbált csókot lopni az alagútban, és a hölgy felpofozta! A fiatal nő ezt gondolja: micsoda elnökünk van nekünk, inkább ezt az idős nőt csókolta meg, mint engem! Musharraf pedig ezt gondolja: De okos ez a Sharif, csókot lop és én kapok pofont. Végül Nawaz Sharif ezt gondolja: Zseniális vagyok! A következő alagútban megint a tenyerembe csókolok, és adok egy pofont Musharrafnak!

Így mesélik Pakisztánban. De kedvelik Dél-Franciaországban is, az okos Marseille-ivel, a rászedett párizsival és svéd nővel előadva. Viccek sokszor szinte szó szerint körbejárják a Földet. Kik voltak előbb, a szótlan székelyek, vagy a szótlan finnek? Nem tudni. Ahogy azt sem, hogyan tudtak megfoganni a szőkenő-viccek Vietnámban.

Nincs új a Nap alatt? A felkelő Nap alatt talán van. Ott állítólag humortalan emberek élnek. Nem értik például, hogyan kerül elefánt és kisegér a sivatagba, pláne együtt. Igazi japán vicc alig van, az is inkább szójátékon alapul. Vicceket mesélni nem szoktak.

Talán e zárt szigeten az evolúció megfeledkezett volna a humorról, melyet mindenhol másutt oly nagy előnyben részesített? Nem hisszük, mert hiszünk a humor egyetemességében. Kiderül: jó nyomon járunk. A japánok, ahogy érzelmeiket, úgy humorérzéküket is elrejtik felületes ismerőseik elől. Ezért süthették rájuk a humortalanság bélyegét, Vihar Judit japanológus (ELTE) szerint elsősorban az angol nyelvű bédekkerek írói. Az angol és a japán humor egyébként is igen távol áll egymástól.

A különbségeket Makiko Takekuro antropológus (Waseda Egyetem) elemezte. A humor szorosan kapcsolódik a társas érintkezés íratlan normáihoz. Ezek az angol (és tegyük hozzá, magyar) nyelvűeknél az élet számos területén bátorítják a viccek alkalmazását: nemcsak a barátok mesélnek vicceket, hanem az üzletfelek is, mielőtt a tárgyra térnének, vagy a professzorok és politikusok, amikor fel akarják rázni hallgatóságukat. Ezzel szemben a japánok saját legszűkebb körükre, az uchira korlátozzák humoros énjük megmutatását. A soto körben, vagyis munkatársaikkal, üzletfeleikkel marad a formális udvariasság, amelyben a viccmesélés az egyik legkevésbé várt viselkedésnek számít. Még inkább igaz ez a yoso körben, melyet az ismerősök ismerősei alkotnak.

Ha tehát szeretnénk közelebb kerülni egy japán kollégához, ne viccek elsütésével próbáljuk kilőni a köztünk magasodó falat. A sorrend a japánoknál fordított: előbb a közelség, azután a humor.

De milyen formában? A vicceket valóban elfelejthetjük. Előbb-utóbb ugyan megértenék őket, de nem találnák humorosnak. Minek mesélünk valamit idegenekről? Mondjuk hát magunkról! Mintha csak velünk történt volna. Nem feltétlenül veszik majd szó szerint. Náluk a humorosság alapja a sztori mintha-személyessége. Ahogy sokszor a mi stand-up-comedy előadóinknál.

Rakugo- és manga-világ

A japánoknál is létezik stand-up műfaj, amelyet ketten adnak elő, ez a manzai. Az egyik szereplő az ostobaságokat ontja, a másik kommentál. Emellett létezik egy sokkal ősibb humoros műfaj, amelyet viszont sit-down-comedynek lehetne nevezni. Ez a rakugo. Több száz évvel ezelőtt a rakugo-ka még az utcákon szórakoztatta a járókelőket azzal, hogy buddhista prédikációk allegorikus történeteit figurázta ki. Később a rakugo bekerült a városi színházakba. Ma a rakugo-ka párnán ül, játékának tradicionális kellékei a japán legyező és díszes kézikendő, s egymaga játssza el az összes karaktert.

A rakugo gyakran a japán társalgási konvenciókat tükrözi vissza és túlozza el. A japánok szélsőségesen kerülik a vitát, ezért nem mondják ki gondolataikat. Nem akarnak mások fölé kerekedni, ezért sokszor azt is elhallgatják, amit tudnak. Teret adnak a másik ember véleményének és tudásának, hogy ezáltal megteremtsék a legfontosabbat, a harmóniát. A japánoknál a hezitáló beszédmód udvariasnak számít: „még nem tudom”, „majd gondolkozom”, „mit is tegyek”. Nálunk ez már idegesítő határozatlanságnak tűnne, amellyel az időnket rabolják. Ugyanakkor maguk a japánok is észlelik kommunikációjuk sajátos voltát, melyet a rakugoban arra használnak fel, hogy a párbeszédet komikus félreértések sorozatává tegyék.

– Hm, úgy tűnik, csak lógsz, és nem dolgozol újabban. Hogyan jutsz élelemhez?

– Ó, hát a rizses edényt tartom a bal kezemben, az evőpálcikákat a jobban, és, és…

– Nem, nem erre gondolok. Hogyan jutsz hozzá a rizshez?

– Ó, kikanalazok valamennyit a fazekamból.

– Jó, jó, de honnan kerül a rizs a fazekadba?

– Az éléskamrámból.

– Na és az éléskamrádba a rizs?

– A rizsbolt szállítja.

– Na hát erről van szó! És hogyan fizetted ki a rizsboltot?

– Sehogy.

„Cool”-e a rakugo a maga hazájában? Nem igazán. Bár a nagyobb egyetemeken működnek rakugo-klubok, lelkes hagyományőrzőkkel. És feljövőben a Rakugo-Podcast, amely ugyan kiragadja a műfajt eredeti környezetéből, de cserébe világszerte ismertté teheti. Ennek nyomán talán a rakugo eloszlathatja azt a sztereotípiát, hogy japán humor nincs, vagy csak a vizualitásban érhető tetten: a mangában és az animében.

A manga-világ, vagy inkább -ipar évente 7 milliárd dolláros forgalmat hoz. A japán élet állandó kísérői e komikus könyvek, amelyek minden könyvárusnál nagy teret foglalnak el. De ott találjuk őket a kávézókban, hogy az egyedül érkezők nézegethessék őket; és mangákba mélyedő utasokat láthatunk a földalattin is. A japán változat nem színes, mint az amerikai, és nincsenek benne szuperhősök. Fekete-fehér, vastag könyv, melyben reális emberek küzdenek hétköznapi problémákkal. A japán manga okulásra szolgál, nem menekülésre.

A nevetés-tabutól…

A japán humor egyedisége rejtély. Miért nem jutottak át az oly könnyen terjedő viccek a japán határokon, miközben mondjuk a mongolok humora mára alig tér el a mienktől? Szalontai Balázs történész (Mongóliai Nemzetközi Egyetem) szerint a japánok különlegesen szigorú viselkedési normái miatt. A középkori japán társadalom minden más ázsiainál hierarchikusabb és elitistább volt.A hierarchia egyik legmagasabb fokán a szamuráj állt, akitől azt várták, hogy példaként szolgáljon a polgárok számára, és hogy rituális öngyilkosságot (sepuku, hara-kiri) kövessen el, ha becsületén csorba esik. Egy mondás szerint egy szamuráj csak háromévente egyszer mosolyog, és akkor is csak arcának egyik felén. A szamuráj-értékeket azután 1880 és 1945 között az egész társadalomba igyekeztek belesulykolni.

A harsány nevetés nem fért össze az előkelőséggel, különösen a nőknél. A gyökerek messzire nyúlnak vissza, a Heian-korba (8-12. század), amikor az előkelő japán hölgyek fogaikat feketére festették, a fehér fogak kivillantása ugyanis igen közönségesnek számított.

A több évszázados beidegződés nyomait ma is fellelhetjük: nevetéskor egyes nők gyakran eltakarják szájukat. Éjszakai adásban, ruhátlanul interjút adó bártáncosnőnél is felfigyelhetünk arra, hogy jól nevelten kapdossa a kezét szája elé, mindahányszor nevethetnékje támad.

Egészen a közelmúltig nem illett csak úgy nevetni Koreában, Kínában és Vietnamban sem. Illusztrálja ezt az az eset, amikor egy lengyel professzor angol humorral próbálkozott kínai diákjainál. Azok csak néztek. Még egyszer elmondta, de ekkor már saját viccén nevetve. A kínaiak erre szintén elkezdtek nevetni, de nem a viccen, hanem mert meghallották a fehér ember egzotikus röhögését, amelyet addig inkább csak a TV-ből ismertek.

Könnyen lehet viszont, hogy mi egyáltalán nem ismerjük a Távol-keleti ember számunkra egzotikus nevetését. Ha netán meghallanánk, nem kell rögtön valami jóra gondolnunk, ahogy a mosoly esetén sem. A megfejtés nem egyszerű, de segíthet a szituáció. Gyakran kiderül, hogy a szomorúság vagy zavar leplezéséről van szó. A japán professzor bejelenti, hogy elmarad az óra, mert temetésre kell mennie, és mosolyog, hogy ne terhelje hallgatóit saját szomorúságával. A kínai üzletkötő, ha nem teljesíti a szállítási határidőt, zavarában nevet, csakúgy, mint az utazási iroda alkalmazottja, ha elmulasztotta annak közlését, hogy a túra ára nem tartalmazza a szállásét. Európai szemmel különös jelenet, amikor a csúszós úton összekoccanó autókból kiszállnak a japán vezetők, majd mosolygások és hajlongások közepette névjegyet váltanak. A szakasz című amerikai filmben a vietnami bocsánatkérően mosolyog; az amerikai katona azonban, cinikus vigyornak vélve ezt, dühében megöli.

…a magas humoron át…

Kínában, Koreában, Vietnamban és Japánban, ahol a konfuciánus filozófia évszázadokig nagy hatással volt a művelt elitek gondolkodásmódjára, a humornak létezett népi és „elit” formája is. A mandarinok és más értelmiségiek humora úgy érte el céltábláját, hogy közben az előadó klasszikus műveltségét és nyelvi jártasságát is demonstrálta.

Vietnamban, a francia uralom utolsó szakaszában a franciákat kiszolgáló Nguyen Van Tam miniszterelnököt az egyszeri vidéki város előkelőségei egy ízben a következő táblával fogadták: „Minden hivatalnokok legkiválóbbika”. Igen ám, de ha e szavakat más, azonos hangalakú, de eltérő jelentésű szavakkal helyettesítjük be, az értelmük már sokkal kevésbé lesz hízelgő: „Az a kutya Tam, a nyugatiak háziszolgája”.

Mivel a koreai és vietnami értelmiségiek kínaiul is jól tudtak, az efféle szó-bűvészkedésre számos lehetőség nyílt: adott hangalakú szónak saját nyelvükben és a kínaiban gyakran igen eltérő jelentése volt. 

…a nevetés-kultuszig 

Japánban a nevetést megvetették és visszafogták. Japánban a nevetést felmagasztalták és kultiválták. Mindkét véglet igaz! A másodikat tanúsítja a Warai-ko, ez a Dél-Japánban még ma is élő újévi rítus. Goh Abe antropológus (Tokushima Burni Egyetem) beszámolója alapján ez a következőképpen zajlik.

A fesztiválon megjelentek előbb speciálisan elkészített ételeket esznek, szakét és sört isznak, közben beszélnek és beszélnek. Ezalatt igyekeznek elméjüket és arcizmaikat ellazítani.

Mikorra már a hasuk megtelt, és jó sok alkoholt ittak, az egyik shinto pap bejelenti a rítus kezdetét: kiválasztja a társaság egyik tagját, és felszólítja, hogy nevessen. Az illető megpróbál hitelesen nevetni, ám minden igyekezete ellenére, első néhány nevetése még erőltetett lesz. Hamarosan azonban a nevetés egyre hangosabbá és szívből jövőbbé válik.

E szimbolikus nevetés háromféle: a múlt évi jó termést ünneplő, a jövő évi jó termést meghozó, és a múlt évi aggodalmakat elűző. A résztvevők felváltva nevetnek, olykor egyszerre ketten. Egy további tag a nevetéseket el is bírálja. Ha a nevetés tetszett, mert hangos, örömteli és szívből jövő volt, ezt egy nagyobb fémtál aljának többszöri megütésével jelzi. Ha a nevetés csalódást keltett benne, mert szegényes és banális volt, csak egyet üt.

A rítus tetőfokán a Warai-ko tagok és a shinto papok közösen nevetik az utolsó nagy nevetést. Ez jelzi a fesztivál végét, amikor is a helyi istenség figurája átadásra kerül a következő házigazdának.

Mi e különös szokás eredete? Goh Abe szerint a 12. századi Japánban a legtöbb embert folyamatosan sújtották a természeti katasztrófák, a betegségek, az uralkodó osztályok könyörtelen törvényei és a háborúk. A Warai-ko tagjai egymást segítették, de a legtöbben így is ki voltak téve a kegyetlen valóság szeszélyeinek. Ezért nélkülözhetetlen volt számukra, hogy a stresszt valamiképpen levezessék. Elkezdték nevetéssel elűzni szorongásaikat, és ez a gyakorlat fejlődött a Warai-ko-vá.

Yamamoto úr, az 1998-as Warai-ko bírája mondta: Jó termésünk volt ebben az évben, a tavalyi jó nevetésnek köszönhetően. Jövőre is jó termés ígértetett, mivel nevetésünk az idén ismét hatalmas volt.

Nem veszett el a Warai-ko eredeti szelleme. Ugyanakkor ez is, mint a rakugo, találkozik a modernitással. A Warai-ko mára egy projekt részévé vált: Yohji Kimura professzor (Kansai Egyetem, Osaka) a nevetés interdiszciplináris tanulmányozására használja fel. A Japán Humort és Nevetést Tanulmányozó Társaság léte is mutatja, hogy a japánok, minden formális komolyságuk ellenére – vagy éppen ezért – milyen különös becsben tartják a nevetést.

Humor és vallásgyakorlás ötvözése a buddhizmusra talán még jellemzőbb, mint a shintóra.

Egy nap egy fiatal buddhista épp hazafelé tartott, amikor elérkezett egy széles folyó partjához.

Tanácstalanul bámulta a lomhán hömpölygő hatalmas folyót, és órákon át azon töprengett, hogyan lehetne átjutni egy ekkora akadályon. Már épp feladni készült a szándékát, hogy folytatja az útját hazafelé, amikor meglátott egy neves tanítót a folyó túlpartján. A fiatal buddhista átkiáltott a tanítónak:

– Ó bölcsek bölcse, meg tudnád mondani, hogyan juthatnék át e folyó túlsó partjára?

A tanító eltűnődött egy pillanatra, végignézett a folyón, és visszakiáltott:

– De fiam, hát épp ott vagy!

 A buddhista meditációs gyakorlásban a humorérzék a megvilágosodáshoz szükséges derűt segíti elő. A humor természetéből következik, hogy azt szeretnénk másokkal is megosztani. Így a szívünk megnyílásával és derűs nyugalmával természetesen együtt járó öröm immár minden érző lény felé irányul.

Aki nevet, azzal együtt nevet a világ, aki sír, az egyedül sír. 

Jakabffy Éva